Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (3. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Történelmi pillanatok, fordulatok, indulatok

 

A régi Városháza (internet)

A régi Városháza (internet)

A megbeszélt időpontra visszasiettünk az irodába, Emese pedig elkísért bennünket a posta melletti bejáraton át a Városháza első emeletére. Éppen a körlépcsős főlépcsőház mellett találkoztunk Zenta történészével, Tari Lászlóval, aki Zenta legreprezentatívabb helységébe, az Ülésterembe invitált minket, amely gyakran Díszteremként ad helyet esküvőknek és egyéb rendezvényeknek: a legméltóbb hely egy várostörténeti előadáshoz!

 

Zenta szecessziós origójában

Tari László magától értetődően a monumentális Városházát mutatta be először, amely a város tragikus eseményének, az 1911-es tűzvésznek „köszönheti” létét. Elődje, az akkor hagyományosnak számító klasszicista tűzfigyelő tornyos városháza várhatóan nem is tudta volna a dinamikusan fejlődő, gazdag város hivatalait befogadni, így ezután lebontották. Tornya olyan törékenynek tűnt, hogy verset is költöttek róla, s dallamát városszerte fütyülték a századforduló táján:

A régi Városháza - leégve 1911-ben (internet)

A régi Városháza – leégve 1911-ben (internet)

„Szélben ingó piros rózsa – Egész határt ellátsz róla,

Ülve város közepébe – Nyúlik fel az égre.

Ó torony őr, ó torony őr, – Néked lesz baj, ha a torony ledől.

Addig mulatsz vígan ottan, – Míg alattad összeroppan.”

 

Az 1894-ben emelt déli szárnyat – amely a postának is helyet ad a mai napig – összekötötték az új, 1914-re elkészült eklektikus Városházával, amelyet az ezzel egy időben emelt Vásárcsarnokkal is egybeépítettek. Hangsúlyos főhomlokzata mégis szecessziós épület benyomását kelti – ezeket a jegyeket itt viseli, illetve a belső épületdíszeken, ajtókon, és a kovácsoltvas díszeken. A 48 méter magas torony sem „turista attrakciónak” épült. Aratáskor a tűzoltóság a mai napig tűzfigyelő szolgálatot lát el a kilátóteraszon (egyébként itt már június végén megkezdődik az aratás…), a torony szintjein pedig a levéltár kartotékait tárolják, de napjainkban már a városon kívül bérelnek magtárépületeket a megsokasodott aktáknak.

 

Városházak, templomok, háborúk

Az 1911-es tűzvészben a Városházával – és annak levéltárával – együtt számos középület is leégett. Köztük a szemben álló barokk Szent István templom is, melynek helyére tervezett méltó utódja a politikai viszonyok miatt már nem épülhetett fel. A félkész templom egyes elemeit a szegedi Dómba építették be, megépült alapfalait a 40-es években bontották le. A közeli neoreneszánsz Plébánia palotában alakítottak ki kápolnát helyette. A háború után persze az épület nagy részét elvették az egyháztól, és a Városi Múzeum került a falai közé. A néprajzi, történelmi és természettudományi műtárgyak mellett itt látható az a három Barabás Miklós festmény, amit a Szent István templomból menekítettek ki. A park túloldalán álló barokk ortodox templom ellenben megúszta a lángtengert – látogatása sajnos körülményes napjainkban.

A zentai Városháza Üléstermében

A zentai Városháza Üléstermében

A néhai templom és a Városháza között egy 1810-ben emelt Szentháromság-szobor állt, amelyet 1914 körül lebontottak és az új templom elé szándékoztak állítani. Ám a két háború okozta zűrzavarban eltűnt. Éppen ezért kapták fel sokan a fejüket a kérdéses helyre tervezett, s azóta felállított nyári pavilonra: mi kerül elő a templom alapfalaiból és a szoborból, s ha előkerül, milyen sorsra jut?

Zenta nem ok nélkül építetett nagy Városházát. A városban az 1880-as évektől nagyjából 1000 születést jegyeztek be évente. Az első világháború nélkül ma már 30-40 000 lakosa lenne – állította Tari László – a második pedig még súlyosbította ennek a hatását.

 

Amikor még fújtak Szegedre

Történészünk csak ezután kezdett Zenta évszázadainak históriájába, s ekkor éreztük meg, hogy az ülésteremben is van vagy 28 fok! Az Anjouknál már kezdtünk kókadni… Az először a 13. században jegyzett település a 15. században vámszedési vitába keveredett Szeged királyi várossal, minek során a szegediek meg is szállták a mezővárost. A konfliktus elsimítása után Mátyás király csak nem akart szabad királyi városi rangot adni Zentának. Ezt II. Ulászló tette meg 1506-ban, s egyben címeres pecsétet adományozott a városnak, amelyen Szent Péter kulcsai és két kecsege látható egy kalásszal.

A török időkben Zenta csakhamar falu lett, s elhurcolt, elmenekült magyar lakossága helyére szerbek települtek. Az áldatlan helyzet végére Savoyai Jenő serege tett pontot 1697-ben, mert a sikeres csata után török sereg már nem tért vissza erre a vidékre.

Sajnos a szerbség a történelem során többször is a török háborúk óta velük együtt élő magyarok ellen fordult. 1704-ben a császári udvar utasítására a szerb felkelők magyar felkelők ellen fordultak, ezért Rákóczi csapatai felgyújtották a várost, 1849 januárjában pedig ismét szerb lázadó csapatok törtek be a városba – a Habsburgok ösztönzésére. A lázadók csak a fegyveres ellenállókat bántották, ellenben a zentai szerbek mészárlásba fogtak magyar szomszédjaik között, s a kivégzések, botozások két hétig tartottak. A kegyetlenkedők levágott fejekkel díszíttették fel a már említett Szentháromság-szobrot, aminek a zentai szerb jegyző vetett véget. 1944-ben pedig itt is gyilkoltak a partizánok. Ha nincs a politika, akkor talán béke is lehetne…

 

Emlék réztábla - az összetört márványtábla helyett...

Emlék réztábla – az összetört márványtábla helyett…

Amikor nemet kell mondani!

1991. november 5-6-án a lakosság – magyarok, szerbek egyaránt – demonstrált a szerbiai kormány „erőszakos katonai mozgósítása” (besorozása) ellen. Állítólag kifejezetten a tűzfészekbe vitték volna a magyar katonákat „golyófogónak”, de az itt élő szerbek sem kívántak a politika keltette csatatéren elvérezni. Zentával az élen számos vajdasági településen történtek béketüntetések – amelyekhez passzív ellenállás társult -, s a behívottak nem vonultak be, sokan pedig külföldre távoztak. A kormány nem „erőltette” a sorozást tovább.

A történethez az is hozzátartozik, hogy a 2001-es, tízéves évforduló alkalmából eredetileg márványtáblát avattak a Városháza falán, de azt összetörték. Ezért tették az itt látható réztáblát ilyen magasra…

Ezek után minek köszönheti a kisváros, hogy nem telepítettek ide menekülteket az ország belsejéből, és – a vajdasági városok között – egyedülállóan magas maradt a magyar ajkúak aránya? Annak, hogy 1992-ben a polgármester tudott nemet mondani. A szerb kormány a délszláv háború elől menekülő szerbek és más nemzetiségek befogadásának terhét – annak minden veszélyével együtt – a vajdasági városokra zúdította. A felkérésre – a „szokásokkal” ellentétben – Zenta polgármestere nemet mondott, s a hatalom ezt – furcsamód – „lenyelte”. Ezzel a nemmel tudta a mai napig megőrizni nagy magyar többségét Zenta, s nem jutott Szabadka sorsára – fejezte be ismertetőjét Tari László.

A heves osztálytalálkozó

Tito személye után már valóban nem tudhattunk meg többet Zentáról és környékéről, ezért lassan lementünk a portáig, ahol elbúcsúztunk lelkes mesélőnktől. Kétségbeesetten ebédért kiáltottunk, és a válasz gyorsan megérkezett: Etno Gold. Furcsa, de ez a vendéglő is kiesik a központtól, de a helyiek jól ismerik. A piacot elhagyva a Táncsics utcán balra fordultunk, majd jobbra a gyümölcsfákkal beárnyékolt Boska Jugovicán tartottunk kifelé. A porták mögött jókora épület emelkedett, de nem volt ismerős a katalógusokból. Arrébb a homlokzatára nézve láthattuk, hogy a kis zsinagógáról van szó, amelyről később megtudtuk, hogy a „Partizan” néven emlegetett épületet különböző sporttevékenységekre használják.

Az Etno Gold kívülről nem szembetűnő épület. Ekkor is csak egy fél tucat kismotor és bicikli tette feltűnőbbé, amelyek a falnak támaszkodtak. Hangos zene és „nagyüzem” fogadott bennünket: éppen egy osztálytalálkozóba botlottunk, a hatvanas korosztály élénken diskurált. A pincérek készségesen hellyel kínáltak bennünket, majd kétféle levesből rendeltünk – elsőre. Míg az „aperitif” sört kortyolgattuk, a szomszédos asztalnál az „osztály” hölgytagjai jól kiosztották egymást, s egyikük sebbel-lobbal távozott. Talán az egyik kosaras biciklivel.

 

A négy cirill C-betűs motívum a rendszámtáblán

A négy cirill C-betűs motívum a rendszámtáblán

Vendégkönyv a leves mellé

A kiszolgálásban ismét nagyon kellemesen csalódtunk, mert mindkét levesből egy-egy teli tállal szolgáltak fel – szabad „repetázási” lehetőséggel. – Édesapám után mondva: levessel nem fukarkodunk. – mondta mosolyogva az egyik pincér, utalva a helyiség hagyományaira. Büszkén mutatta a vendégkönyvet, amelyben számunkra egzotikus nyelveken írt bejegyzések is voltak. A vendéglő a nevét a régebben itt megrendezett zenész-találkozókról örökölte meg, melyeket a jelenlegi tulajdonos bátyja szervezett.  Jót szórakoztunk a vidám, dicsérő bejegyzéseken…

Pincérünk közvetlenségén felbátorodva megkérdeztük, hogy mit jelent a mindenütt megjelenő négy cirill C-betűs motívum, amit még a pénztárblokkokra is rányomtatnak? – Szerbia történelmében kell keresnünk a választ – mondta –, jelentése: „Csak az egység menti meg a szerbet!” Ez a jele a Nagy Szerbiai törekvéseknek is, amelyek háborúba sodorták Jugoszláviát…

 (folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (4. rész)

Savoyai ez Emlékkilátóban

 

Az ebédtől elpilledve léptünk ki az Etno Gold ajtaján. Elsétáltunk a kis térre néző, 1896-ban felszentelt, neogótikus Jézus Szíve templom előtt, amely egyike a legnagyobbaknak Zenta kilenc temploma közül. A tér másik oldalán kétnyelvű feliratú szelektív hulladékgyűjtőket sorakoztattak föl, melyek ottléte egészen meglepett bennünket – még nálunk sem mindenütt találhatók meg… Majd a házak ablakai alatt futó, fákkal beárnyékolt járdán elindultunk a Széchenyi tér felé.

 

A szecessziós Szlávnity-ház kapuja

A szecessziós Szlávnity-ház kapuja

Poros gazdagság…

Néhány „századfordulós” ház is néz az említett térre – a járda megszakadt, a számos befutó utca közül nem is volt olyan könnyű kiválasztani a Fő térre vezető Adai utcát, amit több, egykori nagypolgári lakóház szegélyez. Zenta divatos szórakozóhelye után egy eklektikus „palota” következett neoreneszánsz ikerablakokkal, amelyeket gazdagon díszített címer koronázott. Elhanyagolt volt, kopott volt, mégis fenséges – be kellett lépnünk a főkapun, hogy meggyőződjünk gazdagságáról: a kapualj mennyezetén, és a belőle két irányba tartó folyosók bejárata felett díszsávok és gazdag stukkódíszítés bizonygatták, hogy állapota méltatlan a régi fényéhez. Az gaz- felverte udvarra néző élettelen ablakok csak tulajdonosokat sejttettek, nem gazdákat…

A palota szomszédja a szecessziós Szlávnity-ház, amelyet nem egy tűzoltóegyleti tag, hanem egy tekintélyes szerb szabómester, Szlávnity Krszta építtetett az 1904-ben felavatott Tűzoltólaktanya hatására. A „magyaros stílusú”, „palotaszerű” épület tervei a laktanyaépület felavatásakor már készen lehettek, mert 1905 végére elkészült az aszimmetrikus homlokzatú, hullámzó díszítményű kétlakásos ház. Megoldásai – a kapu és az ablaknyílások vakolatszalaggal történő összekapcsolása, a bádogos és asztalosmunkák – részben vagy egészen megegyeznek a laktanya épületével, de sokkal kevésbé kidolgozottak Lajta Béla egyéb épületeinél, ezért nem sorolják közéjük. Ilyen „magyaros-szecessziós” ház nincs még egy Zentán.

 

Munka után csúcstámadás..!

Kiértünk a Fő térre, ahol a Városháza előtti park fáinak árnyékai pihentették megfáradt szemeinket az egyre laposabb napsütésben. A nap irányába haladva egy különös, széles erkély alatt mentem el. Úgy tűnt, hogy egy régi középület – a korlát vascirádáit belepte a por, az épület mégis felesleges sallangok nélkül képviselte a századforduló eleganciáját. Ugyan kik állhattak rajta száz évvel ezelőtt? Az ötórás találkozóig leültünk egy kis időre a szökőkút melletti padok egyikére – a meglátogatandó Városháza sötét árnyként hívogatott egy munkaidő utáni, izgalmas ismerkedésre.

Az Emlékkilátó feljáróját korabeli grafikák reprodukciói díszítik

Az Emlékkilátó feljáróját korabeli grafikák reprodukciói díszítik

A súlyos árkádok alatt nyíló irodába lépve Emese, az idegenforgalmi szervezet munkatársa kész volt az indulásra. – Most a főbejáraton léphetünk be az épületbe – mondta –, az Emlékkilátó látogatása innen történik. Így aztán néhány perc múlva a kovácsolt vas-cirádás ajtón keresztül beléptünk a csarnokba. Az itt látható Batthyányi Lajos emléktábla megkoszorúzása a március 15-i ünnepségek egyik eseménye. Beljebb kerülve a már látott, napsütötte kör-lépcsőház aljában találtuk magunkat, amelyen átsétálva a „Zentai hidak” című alkalmi fotókiállításra vethettünk egy pillantást: 50 éve épült meg a háborúban felrobbantott vashíd kevésbé szép utódja. Kiléptünk az udvarra, s az óratorony tövében nyíló vasajtóhoz léptünk. Érdekes volt, hogy az épület „csúcsára” egy ilyen kis „rejtekajtó” vezet.

 

Mindent a csatáról

Miközben felfelé kanyarogtunk a csigalépcsőn, Emese elmondta, hogy a torony szobáiban levéltári anyagokat őriznek, és az egyik emeleten ajtó kapcsolja össze a tornyot az épület többi részével. Fentebb valóban szélesebb lépcsőházba jutottunk, s a falakon a Zentai csata korabeli – vagy majdnem korabeli – ábrázolásai függtek kinagyítva, szépen bekeretezve. Rengeteg észrevételünk volt – Emesével folytatott beszélgetésünk közben számos részlet kiderült az ütközetről. A kiállítás alatti szint nagy falfelületét a csata esemény-tervrajza borította a hadmozdulatok irányainak, a sáncok, és a tüzérség feltüntetésével. A „csatateret” a harcban részt vevő neves, és ismert hadvezérek, katonák nevei övezték. (Persze, hogy kedvencem, Bottyán János is járt erre akkor!)

Úgy gondolom, érdemes megismertetnem dióhájban a csata történetét, melyben Turi László, zentai történész anyagát használom fel.

Szép história…

II. Musztafa Mehmed Oglu szultán – aki 1695-ben került hatalomra – maga állt seregei élére, és újabb európai sikerekre tört. A hideg tél miatt későn indította meg magyarországi hadjáratát, s mire augusztus 10-én Belgrádba ért, a bécsi hadvezetés kellőképpen felkészült. Savoyai Eugént nevezték ki főparancsoknak, aki Küllődre utazott, és felsorakoztatta 70 ezer fős seregét, amelyet a dunai flottilla támogatott.

A zentai csata terepasztalon

A zentai csata terepasztalon

A kiváló hadvezér Savoyai a Tisza zentai oldalán kísérte-követte a török haderőt – egészen Titeltől. Szeptember 11-én, délután három órakor értek Zenta térségébe, s a török hadsereg éppen átkelőben volt a hajóhídon, amelynek hídfőjét magas sáncok védték – ágyúkkal. Megjegyzendő, hogy a 100 ezres török sereg nagy része gyenge „harcértékű”, tapasztalatlan emberből állt, míg a keresztény seregben harcedzett katonák harcoltak.  Savoyai látva az ellenfél sebezhetőségét támadást indított. Lovassággal és dragonyosokkal – sőt: ágyúval is – támadták a sáncokat. A török ellentámadásokat visszaverték, a folyóparton is előrenyomultak, és az ágyúzás ellenére elvágták a hídfőtől a sáncok közé szorult török hadtestet. A szultán közben megpróbálta seregét visszajutatni a zentai partra, ám Savoyai ágyúi lőni kezdték a hajóhidat és szörnyű zűrzavar támadt. A sáncok mögé is betörő dragonyosok senkinek sem kegyelmeztek – így kevés török foglyot ejtettek -, a reményvesztett ellenség közül sokan úszva menekültek, de többségük odaveszett. Éjfélre minden elcsendesült, II. Musztafa pedig sietve tábort bontott és Temesvár felé vonult. Volt ugyan „nagyobb” csata – a szalánkeméni csata -, de az nem volt sorsfordító.

Míg a zentai oldalon 429 katona, Musztafa seregéből 25 ezer katona esett el. A hátrahagyott szultáni tábor akkori értéke 400 ezer forintra rúgott – Savoyai maga leltározta. 9000 lőszeres-, poggyász és élelmiszeres szekér, 80 ágyú, 280 mázsa puskapor, a szultán pecsétnyomója és 100 hadizászló mellett II. Musztafa hátrahagyta – többek között – tíz szép háremhölgyét is…

 

A Városháza tornyórája a kilátóteraszról

A Városháza tornyórája a kilátóteraszról

Terep, fotók, kilátás…

A kilátó szintjén korabeli katonai öltözetek – feltételezem, hogy a török ruha mellett osztrák „uniformis” rekonstrukciói – fogadtak bennünket: például a végvári katonák ilyet nem viselhettek. Felettük a jellegzetes ábrázatú – habos parókás – Savoyai Jenő portréját láthattuk, körben pedig rajzokat, térképeket az ütközetről. A rendhagyó kiállító terem középén terpeszkedett a csatát bemutató, 2×2 méteres terepasztal, amelyen ha 2000 figura nem is, de ezer biztosan „nyüzsög”. Egy zentai művész több hatalmas táblaképet is festett dekorációnak: az egyiken a csata madártávlata, a másikon a csata egyik jelenete, míg kettőn a két ellenfél látható (úgy éreztem, hogy II. Musztafáról nem hű a portré).

A friss levegő hívogatott minket a felső szintre, ahol a régi óraszerkezet állt a tér központjában. Körülötte paravánokon ismét fotók: a ZynthArt fotóklub tagjai egy képre montírozták a jelent és múltat. Kiváló alkotások voltak! A körerkélyen a panoráma-iránytűn messzi városok irányaiba nézhetünk el, de érdekesebbek voltak a közeli látnivalók: a kör lépcsőház legyezőszerű üvegteteje, a csókai templom tornya, a híd, a strandolók a túlparton, a pravoszláv templom, a Tisza galériaerdeje, a Tűzoltólaktanya, a templomok, a néhány nevesincs, nagy kúria, és ennek a barátságos alföldi kisvárosnak zöld lombokkal vegyített cseréptetői…

– Mik azok a kupolák ott a város túlsó végén? – kérdeztem kalauzunkat.

– Az a Szent Teréz templom lesz – követte ujjamat Emese – régóta épülőben van, még nem fejezték be…  Később megtudtam, hogy ennek a templomnak az építésébe 1997-ben kezdtek bele – a Zentai csata évfordulójára. Az évforduló szinte egybeesett Lisieux-i Szent Teréz halálának dátumával, ezért neki szentelték. Három hatalmas kupolája – állítólag – a Hármas halomra, és a magyar nemzeti összetartozására utal.

Nagy élmény volt a Vajdaság határszélét kutatni a messzeségben, felettünk az óra viharvert számlapja ásítozott. Nem akaródzott lemennünk onnan… de sem vezetőnk, sem a ránk váró Pecze Árpád úr idejével nem akartunk visszaélni, így nemsokára elbúcsúztunk, és a már többször érintett Zmaj Jovina utca felé siettünk.

A Régi Mesterségek Háza – ahogy Pecze Árpád úr elnevezte múzeumát – a gyűjtő saját házát jelentette, amelynek helységeiben 1998 óta kalauzolja a látogatókat.

 (folytatjuk)

Címke , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.