Budapest, Párizsi Nagy Áruház (volt Divatcsarnok): a földszinten Alexandra könyvesbolt, emeletén Lotz terem – méregdrága kávézó, mérsékelten udvarias pincérekkel, felette antikvárium-galéria, ahol 3 milliós képek mellett bútor- és Zsolnay kiállítás is látható.
Budapest, Párizsi Nagy Áruház
A földszinten kezdtem kollégámmal egy vasárnapi napon: kb. 7500 Ft-ért vettünk két könyvet, amiket a pénztárnál hagytunk, mivel le akartuk fényképezni a Lotz termet és megnézni a kiállítást. A drága kávézóban (ahol több, mint 3300 Ft-ot fizettünk – ja, Lotz megér ennyit egy fotósnak) megkérdeztem a nem túl kedves pincéreket, hogy hol található a mellékhelység. Meglepetésemre azt mondták, hogy az alagsorban, de van lift (!). Mivel nem szorított annyira a szükség, gondoltam, megnézzük a kiállítást, ami valóban csodálatos volt. Itt már kényelmetlenül éreztem magam, ezért feltettem ugyanazt a kérdést önkéntes tárlatvezetőnknek, aki hasonló választ adott: alagsor. (Mint később kiderült, volt ott WC, de nem akaródzott neki rendelkezésemre bocsájtani – talán műtárgyat kellett volna ehhez vennem?)
Így kénytelen-kelletlen lelifteztünk az alagsori mosdóba, ahol egy eléggé morcos hölgy fogadott minket: 200Ft/fő a használat, s továbbá örüljünk, hogy még ott van, mert 18 óra után az automatából (s ekkor egy beazonosíthatatlan fali masinára bökött) kell kódolt jegyet venni, amit az ajtóra szerelt leolvasó előtt elhúzva bejuthatunk a – szó szerint – hőn vágyott mellékhelységbe. Megütközve kérdeztem, miért ilyen drága és komplikált? Úgy vélem, hogy egy ilyen luxus-helyen (Alexandra, Lotz, aukciós kiállítási terem), az Andrássy úton, természetes lenne a mellékhelység ingyenes használata. Erre kaptam egy nagyon személyes jellegű kioktatást, hogy hagyjam már őt békén, mert mindenki ezzel nyúzza, s egyébként is „a külföldiek is ide jártak a dolgukat végezni ingyen, meg ráadásul beköltöztek a hajléktalanok (!?) „. Nem egészen értettem: egy ilyen épületben, ahol milliárdos értékeket halmoztak fel, nincs bekamerázva az alagsor? Érvelésemnek nem volt nagy sikere, de elértem, hogy ingyen végezhettem el a dolgomat (lehet, hogy előkapott újságíró igazolványom, s az ígéret, hogy „én ennek utánajárok” hatott), s kaptunk fejenként egy kódolt „WC-belépőt”, amire a hölgy azt mondta, ne dobjam el, mert következő alkalommal LEVÁSÁROLHATOM. Nem hittem a fülemnek.
Nem volt értelme azon merengeni, hogy ez mennyire etikus – kezdve onnét, hogy az a külföldi, aki megissza a kávézóban a 800 Ft-os kávét, joggal elvárhatja, hogy ingyen végezhesse el a dolgát, akár az a magyar állampolgár, aki valamit vásárolt az épületben (az Alexandra sem az olcsóságáról híres), no meg a hely patinája és mítosza is „megérne egy misét” – inkább azt gondoltam, csak találok valakit, aki megmagyarázná ezt az „ügyes” üzleti fogást: az ide betérő használja a mellékhelységet, megtartja a WC-s cédulát, s ha visszajön, levonják a következő vásárlásból…
Miután végeztem, megcéloztam az Alexandra pénztárát, ahol a könyveimet hagytam. A kedves fiatal pénztáros lány kérdésemre elmondta, hogyha magammal vittem volna a blokkot, ingyen lett volna a „szolgáltatás” (kinek jut ez eszébe?), egyébként fogalma sincs, kinek az agyából pattant ki ez az egetverő marketinges ötlet, de inkább ne kérdezzem, hogy milyen megjegyzéseket kap az emberektől. Meg, hogy nincs is nyilvános WC a közelben…
Tehát : 400Ft-ért könnyítettünk magunkon ketten, de ha visszajövünk, s iszunk minimum egy kávét (800Ft), vagy veszünk egy könyvet, már „konvertálhatom” is a kódolt WC jegyemet, ha eltettem, s leadom a következő vásárlásnál…
Gyöngyösön volt dolgom. A Főtéren sétálgatva rám jött a „szükség”. Kétségbeesetten néztem körül: hová, merre? Üzletek, templom, sehol egy étterem, cukrászda…
Kollégám előre sietett feltérképezni a terepet, mikor megállítottam: „Nézd, ott az van kiírva, nyilvános WC!” Hitetlenkedve mentem közelebb a borostyánok közé bújtatott lépcsőhöz. Takarosan, ahogy kell, ki volt írva: Női mosdó, kicsit távolabb Férfi mosdó. Megkönnyebbültem szaladtam le, s nem hittem el, amit láttam: egy fiatal hölgy üldögélt az előtérben egy könyv társaságában. – Mennyit kell fizetnem? – kérdeztem. – Semmit, ingyen van. Itt a kézmosó, szappan, törülköző, papír van a fülkében.
Ha nem annyira sietős, hitetlenül tátottam volna még a számat egy darabig. Dolgom végeztével kezemet törölgetve a patyolat tiszta helységben nem állhattam meg, hogy megkérdezzem: hogyan lehet az, hogy Magyarországon akad egy hely, ahol ingyen használhatok egy nyilvános WC –t közterületen? A fiatal lány mosolyogva válaszolt: Gyöngyös város vezetése döntött így, mivel ők úgy gondolják, hogy ez így „normális”, s ő, mint közalkalmazott azért van itt, hogy az esetleges „hiányosságokat” pótolja, illetve felel a tisztaságért. Pénzt nem fogadott el, kedvesen elköszönt, s belemerült a könyvébe. Még mindig hitetlenkedve mentem fel a lépcsőn…
A két eset magáért beszél: mitől engedi meg magának egy komoly múlttal rendelkező, drága fővárosi turista-látványosság, hogy levásárolható „befektetésnek” tekintse az odalátogató külföldi-, belföldi vendégek/vásárlók legalapvetőbb szükségleteit – és miért tudta Gyöngyös városának értelmes, a városba látogató vendégre odafigyelő önkormányzata ugyanezt a helyzetet ilyen elegánsan és egyszerűen elintézni?
Pusztay Ágnes
