Csala vitéz és a hódok

A Vargyas-szoros és barlangjai - a Csillagösvény Utazási Irodával  
Vargyason kocsi várt bennünket...

Vargyason kocsi várt bennünket...

Szétszóratott „túrázós” csapatunkat Nagybaconból, Bodosról és Bibarcfalváról gyűjtötte össze buszunk. Idegenvezetőnk, Bálinth Zoltán Bibarcfalván máris „kihasználta” a kedvező alkalmat, és kinyittatta a református templomot. A templom régi magja már állt a 14. században, és legérdekesebb része a jókora falfelületen látható a Szent László legenda jelenetsora, melyhez hasonló is csak néhány maradt fenn.   Szocreálon túl, Vargyason innen Legtöbbünk az út legizgalmasabb napját várta a mai túrával, mivel a program „szekerezés a Vargyas-szorosba” volt. De Erdővidék is olyan gazdag látnivalókban, mint Erdély többi szeglete, így az odautazás során is sok érdekeset láthattunk a szelíd, dombos vidéken: Bibarcfalván megtölthettük palackjainkat a borvízkútból (határában sokáig palackozták, ma zárva a telep), Baróton – Erdővidék központjában – számos épület és templom néz a főtér lignitbányászati szocreál emlékművére. A kisvárosban 2007-re leáldozott a bányászatnak, s „robbanásszerűen” lecsökkent a lakosságszám… Vargyas előtt még áthajtottunk Olasztelken, amelynek kiemelt műemléke a reneszánsz Dániel kastély – a 17. század elejéről. Az olaszok még Károly Róbert idejéből hagytak itt nyomot, s erre jó bizonyítékok a Márkó, a Kolumbán, és a kihalt Fábián családnevek! Vargyason szintén látható egy reneszánsz eredetű kastély, amelyet egyik ellenségünk felégetett, a másik lerombolt, de ma mégis áll. Nyolc keréken három lóerő Aznap Vargyasra érve azonban azzal voltunk elfoglalva, hogy Zolinak segítsünk az egyik háznál berámolni az úti-ellátmányt. Az unitárius templom előtt már vártak ránk a szekerek. Egy busznyi nyüzsgő gyereket látva arra gondoltam, hogy nyaranta lovaskocsik sora porzik ki innen a szoroshoz. …de a gyerekek gyorsan eltűntek – nyilván csak átutazóban voltak -, mi pedig osztoztunk a két egyszerű kordén.
A szoros bejáratában

A szoros bejáratában

„Rossz lóra tettem” – gondoltam, amikor láttam, hogy nekem az egylovas szekérre jutott hely, míg a másikat két ló húzta. Gyorsan kiderült azonban, hogy egy lóerő jobb két lóerőnél, csak nehogy hanyatt essen a kocsiról az ember induláskor. Ez utóbbi majdnem sikerült, ezért felvidéki utastársammal folyamatosan kapaszkodtunk a kétórás út alatt, amitől egy kicsit elfáradtunk… Homoródalmásról csak 6 kilométer lenne a táv, de csak gyalogosan. A szekerező megközelítés egyébként nem a romantikából, hanem a rossz útból és a lehetőségekből adódott. Sajnos ennek valószínűleg vége, mivel 2015 tavaszára elkészült az elsimított dózerút, aminek csak nagyobb autósforgalom lehet a vonzata… Eleinte lankás erdőhátak között gurultunk, és a nap is erősen tűzött ránk. Ki kellett várni, hogy lassan körülvegyen bennünket az erdő, és nemsokára a Vargyas-patak is elénk került. Egészen sárgás – zavaros – volt a vize. „Talán egy éjszakai zivatar…” - gondoltuk. Azt a néhány kis szünetet áfonya likőrrel sikerült „átvészelnünk”, az egy-egy szembe jövő munkagépet pedig a szánk elé tett kézzel – a por miatt. Láttunk néhány pompás üdülőházat és egy kis tábort is egy-egy öblözetben, de a szedett-vedett móc tanyát megjegyezte mindenki. Lovak, tehenek álldogáltak a foghíjas kerítés két oldalán, kutya iramodott felénk, barna gyerek vezetett egy csikót. „Ezek a gyerekek itt nem járnak iskolába…” – mondta a kocsisunk visszafelé „- Dolgozniuk kell, mint a felnőtteknek” - fűzte hozzá.   Réka királyné erdejében Errefelé már fehér mészkősziklák meredeztek a meredekebb hegyoldalakból, de nyilvánvaló volt, hogy nem égbeszökő – 900 méteres - ormok között vár ránk a szoros. Egy szép legelőn ért véget a 9 kilométeres út, s a bővizű – még mindig sárga – Vargyas-patak összeszűkülő völgyben tűnt el. Rövid uzsonna után be is léptünk a Vargyas-szoros Természetvédelmi Területre, amely Székelyföld legnagyobb karsztvidékén fekszik a Rika-hegységben. (A hegység – a vargyasiak nagy büszkeségére - Atilla hun király feleségének nevét viseli.) A szurdokvölgyben a jelenleg is aktív és fejlődő barlang szint (és a patak) felett - 5, 20, 70 és 120 méterrel - négy régi, már inaktív járatszint figyelhető meg.
A bejáratot követően nemsokára a víz szinjéről nyúltak magasba a sziklafalak. A sárga vízre nem lett magyarázat...

A bejáratot követően nemsokára a víz szinjéről nyúltak magasba a sziklafalak. A sárga vízre nem lett magyarázat...

A szurdokban 124 kisebb-nagyobb barlangot tartanak számon, de két barlangot mindenképpen ki kell emelnünk: az Orbán Balázs (vagy Homoródalmási)-barlangot, amely tekintélyes méreteivel és 1527 méteres hosszúságával az első tudományosan kutatott barlang Erdélyben, és a leginkább szem előtt lévőt, a Lócsűr-barlangot. (Előre tájékozódtam a látnivalókról, és engem a „barlangtorzók” jobban érdekeltek – a kétlyukú Tatárlik és a Kőcsűr sziklaíve)   Menedékek lónak, embernek… A patakban mintha több víz lett volna, mint az út elején, az első fahíd után pedig a meder kőgörgetegei és a lombokon át-áttörő napfény tették üdítővé a Vargyas szurdokát. Az eddig csak messziről látott sziklák itt a patak szintjéből indultak felfelé. Egy ingatag lengőhíd után a patak túloldalán határozott színlőket figyelhettünk meg, amelyek a Vargyas egykor nagyobb vízhozamát bizonyítják, és mintha most is egy erősebb fázisban lenne… A lankásabb oldalakon kőfolyások nyúltak le az erdőben az ösvényig, a patak sárga vize kőkoloncokon táncolt. Néhány száz méter séta után a Lócsűr elé értünk, amely előtt egy hatalmas sziklatömb feküdt. Erről a tömbről indult a következő gyaloghíd. A csűr látogatása meglehetősen gyors volt, mert a társaság a 30 méterrel bentebbi szűkebb résznél már visszafordult, s bár én beoldalaztam egy terembe, nem akartam lemaradni. A 300 méter összhosszúságú üreg egykori pompáját Orbán Balázs 1867-ben „fastastikus alakú szobor-csoportoknak, szabályszerűen lecsüngő és a szövétnek fényétől ragyogó csillároknak” írta le. Ezeknek sajnos már nyoma sincs…
Az Orbán Balázs-barlangban - a bejárat közelében

Az Orbán Balázs-barlangban - a bejárat közelében

Az Orbán Balázs-barlang viszont szinte szemben nyílott, 20 méterrel fentebb. Vaslépcsők segítették a feljutást, s ilyen alkalmatosságon juthatott fel ide a tatárok elől elbújó lakosság egykor – a legenda szerint. No, de azt fel is húzták maguk mögött, s úgy várták a portyázókat. A tatárok a kiéheztetés mellett döntöttek, amely már-már sikerre is vezetett, amikor egy öregasszony a maradék lisztből, hamuból és kőtejből hatalmas kenyeret sütött. Azt egy hosszú póznára tűzték, és kidugva a barlang nyílásán a várakozó tatároknak mutogatták. Ők is éhesek voltak, és látva a „bőséget” bosszúsan eltakarodtak a Kőmezőről, ahol táboroztak. Csala vitéz azonban meg akart győződni arról, valóban elmentek-e, így felmászott a közelben meredő sziklacsúcsra. Az utolsó elvonulókat látva örömében megszédült és lezuhant a mélybe. A sziklát azóta Csala tornyának hívják.  
A hódok azért próbálkoztak...

A hódok azért próbálkoztak...

Hódok ráadásnak A barlangban állítólag sok a denevér, és azok „hagyatéka”, de csapatunk rövid bejárása alatt ezt nem tapasztalta. A jó 20x20 méteres Előcsarnokból nagy belmagasságú járatok indulnak balkéz felé. A nagy barlang első említése 1637-ből való, amiben az udvarhelyi „derékszék” a homoródalmásiaknak ítélte a barlangot, kifejezetten menedék használatra – a vargyasiakkal szemben. Ez előtt a felső paleolitikumtól lakott volt. A Székelyföld leírójának nevét 1931-ben kapta. A Vargyas föntebb a völgyben váltakozva csobogott és hömpölygött, a szűk ösvényt néha buja aljnövényzet kísérte. Egy helyütt gondosan megépített vaskeretes fa járdát erősítettek a víz fölé a mészkőfalra. Visszafordulásunk előtt nem sokkal szolgált a völgy vaskos meglepetéssel: hód rágta fatörzsek, és törzscsonkok jelentek meg a parton! Meg kell hagyni: nagy fába „rágták” a fejszéjüket, mert azt a kevés fát sem mindig sikerül a víz felé dönteni. Sajnos az előrehaladott idő tett pontot túránk végére, nem pedig egy látnivaló. Miután olvastam, hogy valahol a patak vizének egy része eltűnik a „föld alatt”, majd később előbukkan, nagyon hiányoltam az említett két hely látványát, nem kevésbé a barlangtorzókat. Persze beláttam, hogy mindezeket nem lehet sorra venni egy igen vegyes korú és felkészültségű társasággal. Kényelmesen visszasétáltunk a Lócsűrhöz (ha tudtam volna, hogy itt a Tatárlik is!), majd az egyetlen kicsit mászósabb szakasz után lassan elbúcsúztunk a sárga Vargyastól.  
Kis híd a Lócsűr-barlang előtt

Kis híd a Lócsűr-barlang előtt

Templom, amely sosem volt… Kipihent lovunkkal visszamenet is jól lehagytuk a rivális kocsit, aminek az lett a böjtje, hogy Vargyas közelében nem hallottuk meg idegenvezetőnk kiabálását, aki mögöttünk a második kocsit egy mészégetőtelephez irányította – így erről az ősi mesterségről lemaradtunk… Az unitárius templomhoz érve viszont elsőként léptünk be a kis boltba csíki sörért. (Ez most a romános nevű Ciuc sör, amelyet egy ideje a Heineken gyárt Romániában. A megacég nemrég perbe fogta és betiltatni próbálta a magyar nevű Igazi Csíki Sör kézműves terméket, de pert vesztett. A román bíróságon még nyert, ám az európain vesztett.) A székely furfang és makacsság tetten érhető volt például 1940-ben is, amikor Észak-Erdély visszacsatolása után a vargyasi atyafiak egy éjszaka alatt elbontották a román hatalom által, csupán néhány áttérített magyarra hivatkozva felhúzott ortodox templomot. Az ortodox hitre átcsábított magyarokat akkor kiközösítették, az eltűnt templomról viszont senki sem tudott semmit a faluban. Így járt Bibarcfalva ortodox temploma is, és sok más székely falué… Eltűntek.

Harsáczki György

Víznyelő barlang a Pilis közepén

„- Mintha nem is a Pilisben lenne..!”   Kissé alábbhagyott az augusztusi nagy meleg, hűsnek is mondható erdőbe érkeztünk Pilisszentkereszt felől, a Dera-patak völgyében. A vadregényes Szurdok felé bandukoltunk, s a patak partján nem is olyan régi, elhagyatott mészégető kemencék romjait, nyomait fedezhettük fel. A Derában folydogált egy kis víz, de éppen a Szurdok bejáratánál, a kis duzzasztott tóban már csak sarat találtunk. A szomszédos erdős hegyoldalon az avatott szem a már felfedezhetett néhány sátrat. Ott – a megadott paraméterek alapján – csakis az Anubisz Barlangkutató Egyesület rendezhette be kutatótáborát.
Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

A tábor alatt, a Dera medrében kőtörmelék – rajta vödrök, deszkadarabok – hevertek, ezek gyűrűjében pedig egy üreg tűnt fel – mint valami óriás hangyaleső csapdája. Ezt szalaggal kerítették el. Minden bizonnyal ez lehet az említett barlang, amiért ide látogattunk! Átlábaltunk a száraz medren és felkapaszkodtunk a hegyoldalra. A sátrak között vizes palackok, bakancsok, száradó agyagos overálok, gumicsizmák hevertek, sáros kötelek, szerszámok, zsákok „pihenték ki” korábbi igénybevételüket – egy élő táborhoz méltóan. Itt találkoztunk Kocsis András (Bandi) kutatásvezetővel, aki ekkor már útnak indította társait – lefelé, a barlangba -, s a félig-meddig pihenőnapján egyedül „állta” a felszíni ügyeletet, illetve kérdéseinket. Én: Mondd csak Bandi, mitől különleges ennek a víznyelőbarlangnak a felfedezése itt, a Pilisben? K. A.: Azért, mert az eddig feltárt részek alapján itt nemcsak hogy függőleges járatok vezetik le Pilisszentkereszt medencéjének vizeit, hanem az is felmerül, hogy azok a bükki és aggteleki barlangokra jellemzően csak gyűjtőjáratai egy szélesebb, nagyobb barlang-főágnak, amely jelen esetben sok kilométer távolságra is elvezetheti a vizeket a Duna felé. És akár járható is lehet. Én: A kutatótábort azért szerveztétek nyár végére, mert most kaptatok kutatási engedélyt? K. A.: Nem, nem, az engedélyt szerencsére elég gyorsan megkaptuk, mivel a feltárás első napjaiban már 35 méternyi járat nyílt meg előttünk. Tulajdonképpen azért kellett visszafordultunk, mert elfogyott a kötelünk… Én: Mondd el légy szíves, hogy mikor és hogyan történt a feltárás! Ez lehet a legizgalmasabb az olvasóknak is…
Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

K. A.: A Szurdokban már 2004 óta munkálkodtunk, akkor egy, az évezredek során eltömődött aknabarlangot bontottunk (ástuk ki belőle a kitöltést). Tavaly viszont ez befulladt. Akkor volt itt az a bizonyos árvizes nyár, amikor a Dera-patak egyes helyeken másfél méternyi hordalékot is kimosott a mederből. Így mosta ki egy ősi víznyelő eldugult bejáratát is a völgy felső végében, a patak pedig utat találva lefelé, emberderéknyi sugárban folyt bele az üregbe. Ezt akkor mindenki láthatta, aki arra sétált. Erre hívták fel a figyelmünket tavaly. Amikor kijöttünk, a lyuk már nem volt látható ugyan, de a víz eltűnt a kövek között. Elhatároztuk, hogy a patakot eltereljük, hogy megvizsgálhassuk az elnyelés helyét. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, egy babafejnyi követ kiemelve egy sötét üreg nyílt meg, amely a patak vizét azonnal el is nyelte, anélkül, hogy visszaduzzadt volna. Lelkesen emelgettük ki a többi követ és éreztük, hogy lyuk körül a levegő is hűvösebb.  (Ez biztató jel, mivel a feltételezhető „barlangi huzat” komolyabb barlangot jelez másik bejárattal. – a szerk.) Én: És nemsokára le is tudtatok mászni? K. A.: Igen. Miután kiemeltünk néhány nagyobb tömböt és jó pár kisebbet, az első felfedező már egy hat méter mély, 1-1,5 méter átmérőjű, tisztára mosott (nem agyagos, földes) aknába jutott. Én: Szükség volt-e kötélre a lejutáshoz? K. A.: Kötél nélkül is sikerült – ezt gyakorlatunknak köszönhettük. Az pedig nagyon izgalmas volt, hogy az akna alján, ha füleltünk, mélyen alattunk a víz zúgását lehetett hallani. Én: Ilyet már volt szerencsém átélni, bár nem felfedezőként. K. A.: Szerencsére itt is csak néhány nagyobb kő állt a továbbjutás útjába, s ezután egy pár négyzetméteres kiöblösödésbe jutottunk. Innen egy szűk nyíláson „paszírozhattuk” át magunkat egy nagy aknába, amelyben zuhogott le a víz. Én: A Dera-patak vize?
A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

K. A.: Igen, a patak vize több, részben eltömődött víznyelőn keresztül meg-megjelenik a barlangban, és ezt beereszkedés közben megtapasztaljuk. Minél lejjebb mászunk, annál több víz öntöz meg bennünket… A szóban forgó nagy aknában csaknem 20 métert kell kötélen leereszkedni, amit szintben egy 6-8 méteres ereszkedés követ egy ferde hasadékban. A nagy akna csak ezután jön: 27-28 méter mély, és négy méteres felső átmérője lent nyolc méteresre nő. Az volt az érdekes az akna tetejénél, hogy a ledobott kövek hangjai és a levilágítás sem utalt a mélységére. Egy 60-80 méteres akna létezésében azért még mi sem akartunk hinni. Leereszkedéskor ki is derült, hogy az akna ferde alját mintha „felseperték” volna – semmilyen törmelék nem volt -, a sziklát ellenben valami sötét anyag vonta be. Én: A kutatótábor az innen történő továbbjutás megtalálására szerveződött? K. A.: Jobbára igen. A nagy akna aljából több irányba lehet továbbjutni, de mi főleg a víz után mennénk. A ferde lejtőt követve 10-12 métert lehet görnyedve haladni egy feltöltött, sóderos járatvégig, ahol a víz eltűnik a törmelékben. Ez egyértelműen egy ún. szifon (A szifon olyan járat, amelyet állandóan vagy ideiglenesen víz tölt ki, így nem járható. – a szerk.). A tábor főleg ennek az átbontását célozta meg, a gyorsabb eredmény reményében. Én: Az olvasóknak meg tudnád-e azt világítani, hogy milyen ritka egy ilyen méretű barlang felfedezése itt Magyarországon, azon belül is a Pilisben, ami a legjobban kutatott területek egyike? K. A.: Itthon nálunk inkább a szerencse, mint a kitartó munka hozza meg gyümölcsét, vagy még inkább a kitartó munka és szerencse. Az, hogy ilyen kis munkával, kutatással ilyen volumenű barlangot tárjanak fel itthon, nagyon ritka! A Fő-víznyelő 80 méteres mélységével és aktív víznyelésével nagy ritkaság, hiszen nincs is más ilyen jellegű aktív barlang a Pilisben. Ezután Bandit segítségül elhívták: magához vette szerszámait, beöltözött overáljába – zuhanyozás után egy órával ismét fürödhetett az izzadtságban. – Nehogy azt hidd – mondta közben -, hogy a barlang bejáratának elkerítését figyelembe veszik! Egyszer csak láttuk innen fentről, hogy egy kissrác a barlangba dobálja le a köveket. Rászóltunk, hogy ne tegye, mert emberek vannak lent, de még az anyjára sem hallgatott! Mikor rádörrentünk, végre abbahagyta, de egy barátunk megfejelte a dolgot: - Ilyen, amikor a gyereknek nincs apja! – kapta meg az anyuka.  
Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Két kolléga, Dávid és János fogadott agyagos overálban a kutatott ún. 2-es számú nyelőnél. Én: Az egy hetes kutatótáborban minden nap van valamennyi bontás? Van egy napi tervezett minimum, mondjuk 7-8 óra? K. A.: Hát, legfeljebb 5-6 óra, hiszen 80 mélyre lejutni sem kismiska, nem hogy feljönni a vizes-sáros felszereléssel, csúszós kötélen… Fárasztó! Én: Ha tudnák a felszínen kirándulók, hogy lent önkéntes földmunka folyik, sárban, vízben, és a barlangászok nemhogy időt, fáradtságot szánnak erre, de szabadságuk idejéből is képesek erre áldozni! Tengerparti, esetleg Balaton-parti nyaralás helyett. Nem hinnék el! K. A.: Érdekes adalék a barlanghoz, hogy lent a törmelékben rengeteg gránát-kristályt lehet találni. Néhány perc alatt egy fél maréknyi gyűjthető. Én: Ez a közeli Visegrádi-hegység vulkanikus kőzeteiből származhat? K. A.: Igen, onnan, de itt a patak medrében is rengeteg feketéllik. Ebben a barlangban még ilyet is lehet találni! - Ezzel Bandi másfél órára eltűnt a nyelőben omladékot lazítani.   Én: Mit mondanál 35 év barlangászásban eltöltött idő után egy közönséges embernek: miért kutat a barlangász? K. J.: Huhúú! Olyan, mint a horgász. Szó szerint! Én: Kint van a természetben, … K. J.: …jól érzi magát, igen. A kíváncsiság is vezérli, meg hogy: én legyek az első, aki látja… Én: Szóval van, aki egy kicsit a dicsőségre is szomjazik… K. J.: Nagyon is szomjazik a dicsőségre! Még az ilyen feltárások is óriási eredmények! És nagyon fontos az, hogy a környezete, a családja el is fogadja őt a hobbijával.  
Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Több órás lazításunknak és jóízű beszélgetésünknek egy vizes, szürke, agyagszínű ruhás férfi megjelenése vetett véget. Józsi elsőként jött ki a barlangból, így egy fotó után lélekszakadva siettem le az óriás hangyaleső-csapdához. Csak hosszú percek múlva hallottam a következő lihegését, és hangját: Szilárd jelent meg a szikla résében - nem ismertem meg -, és rám köszönt. Sok a víz, sok a sár – mondta és örömmel fogadta Bandi „welcome” sörét. - Ugye, Szilárd – kezdte Bandi – ha egy hazai barlangászt bekötött szemmel levinnénk, valószínűleg azt hinné, hogy egy aggteleki, vagy egy bükki barlangban van, olyan markánsak a hidegvizes oldásformák… -          Tényleg, senki nem hinné el, hogy „csak” a Pilisben van! És folyamatosan nyeli a vizet… -          És amikor nem gátoljuk el zsákokkal a patakot, zuhog lent a víz végig… Vegyvédelmi ruhát szoktunk védekezésképpen a nyúl (kezeslábas meleg ruhadarab) fölé, az overál alá, és akkor megússzuk a vizet. Egyébként teljesen elázunk. Volt eset, amikor a víz miatt nem tudtunk lemenni! Lassan feltűntek a többiek is – fújtatva, agyagosan, vizesen - és egész nagy gránátokat mutattak, amiket lentről hoztak fel. Megérkezett Marika is – teljesen elfáradva. Bandi átnyújtott „egy korty” sört, Marika pedig kicsit letörölte az arcáról az agyagot ivás előtt. -          Mennyit haladtatok lent? -          Száz badellával (kb. vödörnyi agyag kihúzására, vontatására kitalált műanyag eszköz – a szerk.). És utána még ki kell jönni a harmincas aknán…
A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

-          Az rengeteg! -          Bárhol beszúrsz a törmelékbe a pajszerral – meséli Marika – mindenütt megszalad. A túloldal már lazább. -          Be fogunk lyukadni a főágba..? – lelkesedett Bandi. – egy sóderdombon keresztül? A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg. Ott maradnának eltömődve. Ebben a különös, sáros, köves földalatti birodalomban szinte mindig látják a fényt az alagút végén: a hangulat végképp nem sötét. Ború pedig sem a fejekben, sem a fejek felett nem gomolyog: a föld alatt nem esik eső, legfeljebb patakvíz hullik…

Harsáczki György - 2012 augusztus

A csapat minden érdeklődőt szívesen vár barlangtúráin, feltárásain, amelyeken a részvétel ingyenes!: Kocsis András – 06 20 367 6964, kocsisandras@speleo.hu