Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (3. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Történelmi pillanatok, fordulatok, indulatok

 

A régi Városháza (internet)

A régi Városháza (internet)

A megbeszélt időpontra visszasiettünk az irodába, Emese pedig elkísért bennünket a posta melletti bejáraton át a Városháza első emeletére. Éppen a körlépcsős főlépcsőház mellett találkoztunk Zenta történészével, Tari Lászlóval, aki Zenta legreprezentatívabb helységébe, az Ülésterembe invitált minket, amely gyakran Díszteremként ad helyet esküvőknek és egyéb rendezvényeknek: a legméltóbb hely egy várostörténeti előadáshoz!

 

Zenta szecessziós origójában

Tari László magától értetődően a monumentális Városházát mutatta be először, amely a város tragikus eseményének, az 1911-es tűzvésznek „köszönheti” létét. Elődje, az akkor hagyományosnak számító klasszicista tűzfigyelő tornyos városháza várhatóan nem is tudta volna a dinamikusan fejlődő, gazdag város hivatalait befogadni, így ezután lebontották. Tornya olyan törékenynek tűnt, hogy verset is költöttek róla, s dallamát városszerte fütyülték a századforduló táján:

A régi Városháza - leégve 1911-ben (internet)

A régi Városháza – leégve 1911-ben (internet)

„Szélben ingó piros rózsa – Egész határt ellátsz róla,

Ülve város közepébe – Nyúlik fel az égre.

Ó torony őr, ó torony őr, – Néked lesz baj, ha a torony ledől.

Addig mulatsz vígan ottan, – Míg alattad összeroppan.”

 

Az 1894-ben emelt déli szárnyat – amely a postának is helyet ad a mai napig – összekötötték az új, 1914-re elkészült eklektikus Városházával, amelyet az ezzel egy időben emelt Vásárcsarnokkal is egybeépítettek. Hangsúlyos főhomlokzata mégis szecessziós épület benyomását kelti – ezeket a jegyeket itt viseli, illetve a belső épületdíszeken, ajtókon, és a kovácsoltvas díszeken. A 48 méter magas torony sem „turista attrakciónak” épült. Aratáskor a tűzoltóság a mai napig tűzfigyelő szolgálatot lát el a kilátóteraszon (egyébként itt már június végén megkezdődik az aratás…), a torony szintjein pedig a levéltár kartotékait tárolják, de napjainkban már a városon kívül bérelnek magtárépületeket a megsokasodott aktáknak.

 

Városházak, templomok, háborúk

Az 1911-es tűzvészben a Városházával – és annak levéltárával – együtt számos középület is leégett. Köztük a szemben álló barokk Szent István templom is, melynek helyére tervezett méltó utódja a politikai viszonyok miatt már nem épülhetett fel. A félkész templom egyes elemeit a szegedi Dómba építették be, megépült alapfalait a 40-es években bontották le. A közeli neoreneszánsz Plébánia palotában alakítottak ki kápolnát helyette. A háború után persze az épület nagy részét elvették az egyháztól, és a Városi Múzeum került a falai közé. A néprajzi, történelmi és természettudományi műtárgyak mellett itt látható az a három Barabás Miklós festmény, amit a Szent István templomból menekítettek ki. A park túloldalán álló barokk ortodox templom ellenben megúszta a lángtengert – látogatása sajnos körülményes napjainkban.

A zentai Városháza Üléstermében

A zentai Városháza Üléstermében

A néhai templom és a Városháza között egy 1810-ben emelt Szentháromság-szobor állt, amelyet 1914 körül lebontottak és az új templom elé szándékoztak állítani. Ám a két háború okozta zűrzavarban eltűnt. Éppen ezért kapták fel sokan a fejüket a kérdéses helyre tervezett, s azóta felállított nyári pavilonra: mi kerül elő a templom alapfalaiból és a szoborból, s ha előkerül, milyen sorsra jut?

Zenta nem ok nélkül építetett nagy Városházát. A városban az 1880-as évektől nagyjából 1000 születést jegyeztek be évente. Az első világháború nélkül ma már 30-40 000 lakosa lenne – állította Tari László – a második pedig még súlyosbította ennek a hatását.

 

Amikor még fújtak Szegedre

Történészünk csak ezután kezdett Zenta évszázadainak históriájába, s ekkor éreztük meg, hogy az ülésteremben is van vagy 28 fok! Az Anjouknál már kezdtünk kókadni… Az először a 13. században jegyzett település a 15. században vámszedési vitába keveredett Szeged királyi várossal, minek során a szegediek meg is szállták a mezővárost. A konfliktus elsimítása után Mátyás király csak nem akart szabad királyi városi rangot adni Zentának. Ezt II. Ulászló tette meg 1506-ban, s egyben címeres pecsétet adományozott a városnak, amelyen Szent Péter kulcsai és két kecsege látható egy kalásszal.

A török időkben Zenta csakhamar falu lett, s elhurcolt, elmenekült magyar lakossága helyére szerbek települtek. Az áldatlan helyzet végére Savoyai Jenő serege tett pontot 1697-ben, mert a sikeres csata után török sereg már nem tért vissza erre a vidékre.

Sajnos a szerbség a történelem során többször is a török háborúk óta velük együtt élő magyarok ellen fordult. 1704-ben a császári udvar utasítására a szerb felkelők magyar felkelők ellen fordultak, ezért Rákóczi csapatai felgyújtották a várost, 1849 januárjában pedig ismét szerb lázadó csapatok törtek be a városba – a Habsburgok ösztönzésére. A lázadók csak a fegyveres ellenállókat bántották, ellenben a zentai szerbek mészárlásba fogtak magyar szomszédjaik között, s a kivégzések, botozások két hétig tartottak. A kegyetlenkedők levágott fejekkel díszíttették fel a már említett Szentháromság-szobrot, aminek a zentai szerb jegyző vetett véget. 1944-ben pedig itt is gyilkoltak a partizánok. Ha nincs a politika, akkor talán béke is lehetne…

 

Emlék réztábla - az összetört márványtábla helyett...

Emlék réztábla – az összetört márványtábla helyett…

Amikor nemet kell mondani!

1991. november 5-6-án a lakosság – magyarok, szerbek egyaránt – demonstrált a szerbiai kormány „erőszakos katonai mozgósítása” (besorozása) ellen. Állítólag kifejezetten a tűzfészekbe vitték volna a magyar katonákat „golyófogónak”, de az itt élő szerbek sem kívántak a politika keltette csatatéren elvérezni. Zentával az élen számos vajdasági településen történtek béketüntetések – amelyekhez passzív ellenállás társult -, s a behívottak nem vonultak be, sokan pedig külföldre távoztak. A kormány nem „erőltette” a sorozást tovább.

A történethez az is hozzátartozik, hogy a 2001-es, tízéves évforduló alkalmából eredetileg márványtáblát avattak a Városháza falán, de azt összetörték. Ezért tették az itt látható réztáblát ilyen magasra…

Ezek után minek köszönheti a kisváros, hogy nem telepítettek ide menekülteket az ország belsejéből, és – a vajdasági városok között – egyedülállóan magas maradt a magyar ajkúak aránya? Annak, hogy 1992-ben a polgármester tudott nemet mondani. A szerb kormány a délszláv háború elől menekülő szerbek és más nemzetiségek befogadásának terhét – annak minden veszélyével együtt – a vajdasági városokra zúdította. A felkérésre – a „szokásokkal” ellentétben – Zenta polgármestere nemet mondott, s a hatalom ezt – furcsamód – „lenyelte”. Ezzel a nemmel tudta a mai napig megőrizni nagy magyar többségét Zenta, s nem jutott Szabadka sorsára – fejezte be ismertetőjét Tari László.

A heves osztálytalálkozó

Tito személye után már valóban nem tudhattunk meg többet Zentáról és környékéről, ezért lassan lementünk a portáig, ahol elbúcsúztunk lelkes mesélőnktől. Kétségbeesetten ebédért kiáltottunk, és a válasz gyorsan megérkezett: Etno Gold. Furcsa, de ez a vendéglő is kiesik a központtól, de a helyiek jól ismerik. A piacot elhagyva a Táncsics utcán balra fordultunk, majd jobbra a gyümölcsfákkal beárnyékolt Boska Jugovicán tartottunk kifelé. A porták mögött jókora épület emelkedett, de nem volt ismerős a katalógusokból. Arrébb a homlokzatára nézve láthattuk, hogy a kis zsinagógáról van szó, amelyről később megtudtuk, hogy a „Partizan” néven emlegetett épületet különböző sporttevékenységekre használják.

Az Etno Gold kívülről nem szembetűnő épület. Ekkor is csak egy fél tucat kismotor és bicikli tette feltűnőbbé, amelyek a falnak támaszkodtak. Hangos zene és „nagyüzem” fogadott bennünket: éppen egy osztálytalálkozóba botlottunk, a hatvanas korosztály élénken diskurált. A pincérek készségesen hellyel kínáltak bennünket, majd kétféle levesből rendeltünk – elsőre. Míg az „aperitif” sört kortyolgattuk, a szomszédos asztalnál az „osztály” hölgytagjai jól kiosztották egymást, s egyikük sebbel-lobbal távozott. Talán az egyik kosaras biciklivel.

 

A négy cirill C-betűs motívum a rendszámtáblán

A négy cirill C-betűs motívum a rendszámtáblán

Vendégkönyv a leves mellé

A kiszolgálásban ismét nagyon kellemesen csalódtunk, mert mindkét levesből egy-egy teli tállal szolgáltak fel – szabad „repetázási” lehetőséggel. – Édesapám után mondva: levessel nem fukarkodunk. – mondta mosolyogva az egyik pincér, utalva a helyiség hagyományaira. Büszkén mutatta a vendégkönyvet, amelyben számunkra egzotikus nyelveken írt bejegyzések is voltak. A vendéglő a nevét a régebben itt megrendezett zenész-találkozókról örökölte meg, melyeket a jelenlegi tulajdonos bátyja szervezett.  Jót szórakoztunk a vidám, dicsérő bejegyzéseken…

Pincérünk közvetlenségén felbátorodva megkérdeztük, hogy mit jelent a mindenütt megjelenő négy cirill C-betűs motívum, amit még a pénztárblokkokra is rányomtatnak? – Szerbia történelmében kell keresnünk a választ – mondta –, jelentése: „Csak az egység menti meg a szerbet!” Ez a jele a Nagy Szerbiai törekvéseknek is, amelyek háborúba sodorták Jugoszláviát…

 (folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (4. rész)

Savoyai ez Emlékkilátóban

 

Az ebédtől elpilledve léptünk ki az Etno Gold ajtaján. Elsétáltunk a kis térre néző, 1896-ban felszentelt, neogótikus Jézus Szíve templom előtt, amely egyike a legnagyobbaknak Zenta kilenc temploma közül. A tér másik oldalán kétnyelvű feliratú szelektív hulladékgyűjtőket sorakoztattak föl, melyek ottléte egészen meglepett bennünket – még nálunk sem mindenütt találhatók meg… Majd a házak ablakai alatt futó, fákkal beárnyékolt járdán elindultunk a Széchenyi tér felé.

 

A szecessziós Szlávnity-ház kapuja

A szecessziós Szlávnity-ház kapuja

Poros gazdagság…

Néhány „századfordulós” ház is néz az említett térre – a járda megszakadt, a számos befutó utca közül nem is volt olyan könnyű kiválasztani a Fő térre vezető Adai utcát, amit több, egykori nagypolgári lakóház szegélyez. Zenta divatos szórakozóhelye után egy eklektikus „palota” következett neoreneszánsz ikerablakokkal, amelyeket gazdagon díszített címer koronázott. Elhanyagolt volt, kopott volt, mégis fenséges – be kellett lépnünk a főkapun, hogy meggyőződjünk gazdagságáról: a kapualj mennyezetén, és a belőle két irányba tartó folyosók bejárata felett díszsávok és gazdag stukkódíszítés bizonygatták, hogy állapota méltatlan a régi fényéhez. Az gaz- felverte udvarra néző élettelen ablakok csak tulajdonosokat sejttettek, nem gazdákat…

A palota szomszédja a szecessziós Szlávnity-ház, amelyet nem egy tűzoltóegyleti tag, hanem egy tekintélyes szerb szabómester, Szlávnity Krszta építtetett az 1904-ben felavatott Tűzoltólaktanya hatására. A „magyaros stílusú”, „palotaszerű” épület tervei a laktanyaépület felavatásakor már készen lehettek, mert 1905 végére elkészült az aszimmetrikus homlokzatú, hullámzó díszítményű kétlakásos ház. Megoldásai – a kapu és az ablaknyílások vakolatszalaggal történő összekapcsolása, a bádogos és asztalosmunkák – részben vagy egészen megegyeznek a laktanya épületével, de sokkal kevésbé kidolgozottak Lajta Béla egyéb épületeinél, ezért nem sorolják közéjük. Ilyen „magyaros-szecessziós” ház nincs még egy Zentán.

 

Munka után csúcstámadás..!

Kiértünk a Fő térre, ahol a Városháza előtti park fáinak árnyékai pihentették megfáradt szemeinket az egyre laposabb napsütésben. A nap irányába haladva egy különös, széles erkély alatt mentem el. Úgy tűnt, hogy egy régi középület – a korlát vascirádáit belepte a por, az épület mégis felesleges sallangok nélkül képviselte a századforduló eleganciáját. Ugyan kik állhattak rajta száz évvel ezelőtt? Az ötórás találkozóig leültünk egy kis időre a szökőkút melletti padok egyikére – a meglátogatandó Városháza sötét árnyként hívogatott egy munkaidő utáni, izgalmas ismerkedésre.

Az Emlékkilátó feljáróját korabeli grafikák reprodukciói díszítik

Az Emlékkilátó feljáróját korabeli grafikák reprodukciói díszítik

A súlyos árkádok alatt nyíló irodába lépve Emese, az idegenforgalmi szervezet munkatársa kész volt az indulásra. – Most a főbejáraton léphetünk be az épületbe – mondta –, az Emlékkilátó látogatása innen történik. Így aztán néhány perc múlva a kovácsolt vas-cirádás ajtón keresztül beléptünk a csarnokba. Az itt látható Batthyányi Lajos emléktábla megkoszorúzása a március 15-i ünnepségek egyik eseménye. Beljebb kerülve a már látott, napsütötte kör-lépcsőház aljában találtuk magunkat, amelyen átsétálva a „Zentai hidak” című alkalmi fotókiállításra vethettünk egy pillantást: 50 éve épült meg a háborúban felrobbantott vashíd kevésbé szép utódja. Kiléptünk az udvarra, s az óratorony tövében nyíló vasajtóhoz léptünk. Érdekes volt, hogy az épület „csúcsára” egy ilyen kis „rejtekajtó” vezet.

 

Mindent a csatáról

Miközben felfelé kanyarogtunk a csigalépcsőn, Emese elmondta, hogy a torony szobáiban levéltári anyagokat őriznek, és az egyik emeleten ajtó kapcsolja össze a tornyot az épület többi részével. Fentebb valóban szélesebb lépcsőházba jutottunk, s a falakon a Zentai csata korabeli – vagy majdnem korabeli – ábrázolásai függtek kinagyítva, szépen bekeretezve. Rengeteg észrevételünk volt – Emesével folytatott beszélgetésünk közben számos részlet kiderült az ütközetről. A kiállítás alatti szint nagy falfelületét a csata esemény-tervrajza borította a hadmozdulatok irányainak, a sáncok, és a tüzérség feltüntetésével. A „csatateret” a harcban részt vevő neves, és ismert hadvezérek, katonák nevei övezték. (Persze, hogy kedvencem, Bottyán János is járt erre akkor!)

Úgy gondolom, érdemes megismertetnem dióhájban a csata történetét, melyben Turi László, zentai történész anyagát használom fel.

Szép história…

II. Musztafa Mehmed Oglu szultán – aki 1695-ben került hatalomra – maga állt seregei élére, és újabb európai sikerekre tört. A hideg tél miatt későn indította meg magyarországi hadjáratát, s mire augusztus 10-én Belgrádba ért, a bécsi hadvezetés kellőképpen felkészült. Savoyai Eugént nevezték ki főparancsoknak, aki Küllődre utazott, és felsorakoztatta 70 ezer fős seregét, amelyet a dunai flottilla támogatott.

A zentai csata terepasztalon

A zentai csata terepasztalon

A kiváló hadvezér Savoyai a Tisza zentai oldalán kísérte-követte a török haderőt – egészen Titeltől. Szeptember 11-én, délután három órakor értek Zenta térségébe, s a török hadsereg éppen átkelőben volt a hajóhídon, amelynek hídfőjét magas sáncok védték – ágyúkkal. Megjegyzendő, hogy a 100 ezres török sereg nagy része gyenge „harcértékű”, tapasztalatlan emberből állt, míg a keresztény seregben harcedzett katonák harcoltak.  Savoyai látva az ellenfél sebezhetőségét támadást indított. Lovassággal és dragonyosokkal – sőt: ágyúval is – támadták a sáncokat. A török ellentámadásokat visszaverték, a folyóparton is előrenyomultak, és az ágyúzás ellenére elvágták a hídfőtől a sáncok közé szorult török hadtestet. A szultán közben megpróbálta seregét visszajutatni a zentai partra, ám Savoyai ágyúi lőni kezdték a hajóhidat és szörnyű zűrzavar támadt. A sáncok mögé is betörő dragonyosok senkinek sem kegyelmeztek – így kevés török foglyot ejtettek -, a reményvesztett ellenség közül sokan úszva menekültek, de többségük odaveszett. Éjfélre minden elcsendesült, II. Musztafa pedig sietve tábort bontott és Temesvár felé vonult. Volt ugyan „nagyobb” csata – a szalánkeméni csata -, de az nem volt sorsfordító.

Míg a zentai oldalon 429 katona, Musztafa seregéből 25 ezer katona esett el. A hátrahagyott szultáni tábor akkori értéke 400 ezer forintra rúgott – Savoyai maga leltározta. 9000 lőszeres-, poggyász és élelmiszeres szekér, 80 ágyú, 280 mázsa puskapor, a szultán pecsétnyomója és 100 hadizászló mellett II. Musztafa hátrahagyta – többek között – tíz szép háremhölgyét is…

 

A Városháza tornyórája a kilátóteraszról

A Városháza tornyórája a kilátóteraszról

Terep, fotók, kilátás…

A kilátó szintjén korabeli katonai öltözetek – feltételezem, hogy a török ruha mellett osztrák „uniformis” rekonstrukciói – fogadtak bennünket: például a végvári katonák ilyet nem viselhettek. Felettük a jellegzetes ábrázatú – habos parókás – Savoyai Jenő portréját láthattuk, körben pedig rajzokat, térképeket az ütközetről. A rendhagyó kiállító terem középén terpeszkedett a csatát bemutató, 2×2 méteres terepasztal, amelyen ha 2000 figura nem is, de ezer biztosan „nyüzsög”. Egy zentai művész több hatalmas táblaképet is festett dekorációnak: az egyiken a csata madártávlata, a másikon a csata egyik jelenete, míg kettőn a két ellenfél látható (úgy éreztem, hogy II. Musztafáról nem hű a portré).

A friss levegő hívogatott minket a felső szintre, ahol a régi óraszerkezet állt a tér központjában. Körülötte paravánokon ismét fotók: a ZynthArt fotóklub tagjai egy képre montírozták a jelent és múltat. Kiváló alkotások voltak! A körerkélyen a panoráma-iránytűn messzi városok irányaiba nézhetünk el, de érdekesebbek voltak a közeli látnivalók: a kör lépcsőház legyezőszerű üvegteteje, a csókai templom tornya, a híd, a strandolók a túlparton, a pravoszláv templom, a Tisza galériaerdeje, a Tűzoltólaktanya, a templomok, a néhány nevesincs, nagy kúria, és ennek a barátságos alföldi kisvárosnak zöld lombokkal vegyített cseréptetői…

– Mik azok a kupolák ott a város túlsó végén? – kérdeztem kalauzunkat.

– Az a Szent Teréz templom lesz – követte ujjamat Emese – régóta épülőben van, még nem fejezték be…  Később megtudtam, hogy ennek a templomnak az építésébe 1997-ben kezdtek bele – a Zentai csata évfordulójára. Az évforduló szinte egybeesett Lisieux-i Szent Teréz halálának dátumával, ezért neki szentelték. Három hatalmas kupolája – állítólag – a Hármas halomra, és a magyar nemzeti összetartozására utal.

Nagy élmény volt a Vajdaság határszélét kutatni a messzeségben, felettünk az óra viharvert számlapja ásítozott. Nem akaródzott lemennünk onnan… de sem vezetőnk, sem a ránk váró Pecze Árpád úr idejével nem akartunk visszaélni, így nemsokára elbúcsúztunk, és a már többször érintett Zmaj Jovina utca felé siettünk.

A Régi Mesterségek Háza – ahogy Pecze Árpád úr elnevezte múzeumát – a gyűjtő saját házát jelentette, amelynek helységeiben 1998 óta kalauzolja a látogatókat.

 (folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (1. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Az ismerkedés – „hivatalosan”

Erdély, Felvidék, Kárpátalja mellett általában nem szoktuk kihagyni a sorból a Délvidéket – vagy a Vajdaságot – sem, viszont – mi magyarok – sokkal ritkábban látogatunk el arrafelé, mint a többi magyarlakta országrészbe. Nem vitás, hogy a hegy-völgyes területeken sokkal több a – főleg természeti – látnivaló, a régi történelmi emlék. Fővárosunk is mesze esik Délvidéktől, és az sem tagadható, hogy a Szerbiához csatolt Vajdaságban nyugtalanítóan sokszor hallunk magyarokat érő támadásokról. Ám egy-egy rossz hír nem tántoríthat el bennünket egy egész országtól, s az idén maga a szerb parlament ítélte el a magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett borzasztó tetteket! Nagyon sokat kellett várni erre – mégis megtörtént.

 

A zentai Városháza

A zentai Városháza

A vajdasági „révész”

Laci pontosan a zentai Városháza előtt tett ki bennünket. – Ha visszafelé utaztok, hívjatok, és egyeztetünk! Érezzétek jól magatokat! – búcsúzott hanyag eleganciával öltözött alkalmi sofőrünk.

Ő Szegeden toppant elénk a buszpályaudvaron, azzal, hogy ha Zentára megyünk, el tud vinni bennünket. Gyorsan belementünk, hiszen csak jól jön egy „idegenvezető”! Az autó megtelt, és gyorsan kikavarodtunk a nagyvárosból. A kishatár-átkelőnél ugyan kicsit „feltartottak” bennünket, de aztán csak hagytuk magunk mögött a falvakat – az egyre nagyobb forróságban. Még egy rozoga szélmalom is feltűnt. – Túl van reagálva ez a magyarverés… – állította minden vajdasági az autóban. – Egyébként itt sem megy semmi, az a kevés üzemet is becsődöltették, ami volt. A híres csókai szalámigyár is bezárt… – foglalták össze a kocsiban a 21. század „kedvező” fordulatait. Viszont udvarházakról, kastélyokról nem tudtak…

 

Áll a levegő – megy a munka

Hirtelen magunkra maradtunk a robosztus Városháza árnyékában, a szinte néptelen főtéren, amelybe csak a szökőkút csobogása vitt életet. Most derül ki, hogy sikerült-e tisztességesen előre bejelentkeznünk az idegenforgalmi iroda dolgozóinak! – léptünk be az ajtón. Egy fiatal hölgy, Gere Emese fogadott bennünket, s miután az írás – mint e-mail – elszállt, a szó – mint telefonbeszélgetés – megmaradt: számítottak ránk. A levegős helységben számos turisztikai kiadvány sorakozott rendben a polcokon, az egy hete lezajlott zentai Tiszavirág Fesztivált, – és persze a Tiszát – egy méteres, mosolygó kérészbáb idézte. Míg beszélgettünk, megjelent Laskovity Kornél is, a zentai idegenforgalmi szervezet igazgatója, akivel megbeszéltünk egy délutáni interjút.

Az életmentő csevap...

Az életmentő csevap…

A gyomrunk korgott, és csomagjainktól is szerettünk volna megszabadulni, így a kolléganőmmel elsiettünk a közeli Royal Hotelhez, amely a húszezer fő lakosú Zenta egyetlen – meg kell hagyni: reprezentatív – szállodája. A szecessziós épületet az a Magyar Ede építész tervezte, akinek Szegeden is sok szép szecessziós épület kötődik a nevéhez. Az 1911-ben felépült szálloda kívül és belül sok átépítést szenvedett el, elvesztve eredeti arculatát, de micsoda szerencse! – nemrég részben az eredeti tervek alapján felújították. A belső tejüveg ablakok finom tiszavirág-motívumait és a hall „óriás falikérészét” én összekapcsoltam a városka öntudatra ébredésével…

Itt a „turista osztályt” éjszakai szállásnak hívják, az apró szobák pedig a még fel nem újított részben találhatóak. Nekünk elég volt a hotel illúziója – mi is a főlépcsőn közlekedtünk.

Gyomornak tűzoltása…

Fél órával később már a Papuli nevű vendéglő felé siettünk elverni az éhségünket. Az irodában kapott várostérképpel a kezünkben az árnyas Posta utcán indultunk kifelé. Az erős napsütés miatt súlyos árnyékok vetődtek a bűbájos mézeskalács-szecessziós stílusú tűzoltólaktanya épületeire. Nemsokára leültünk az árnyas kerthelységben, és kértük az étlapot – nem is választhattunk mást, mint csevapcsicsát, a kisütött fűszeres bárány darálthús-hurkácskákat, amit fehér hagymával és hasábburgonyával tálalnak errefelé. A paradicsomsalátával pedig az eredeti étel hiányosságát pótoltuk.  A jó sört a Jelen pivo jelenti, ami az egykori Jugoszláviában fogalom volt. A ponyva alatt pihenve nagyon örültünk, hogy ide, a Délvidékre is eljutottunk végre. Kellemes érzésekkel búcsúztunk a kedves és közvetlen pincérektől.

 

A kis kérészke

A kis kérészke

Ébredő turizmus

– A vajdasági városokban jóformán csak néhány éve foglalkoznak turizmussal. – kezdte a beszélgetést Laskovity Kornél, amit Zenta idegenforgalmáról kezdeményeztünk. – Jugoszlávia ugyan kedvelt úti cél volt, de az a hegyvidékre és a horvát tengerpartra vonatkozott, a Vajdaságnak maradt a „munka”, az ország ellátása. Az idegenforgalmi kiállításokon mindenki meglepetéssel fogadta Zenta város bemutatkozását, ám éppen ez a nagy ismeretlenség válhat a javára: az utazók a turizmus ismert régiói után, remélhetőleg sort kerítenek az új területekre.

– Meg is meglepett bennünket, milyen takaros irodájuk van.

– Nagy hátrányunk viszont, hogy nincs a magyarországihoz hasonlóan kiépített tourinform hálózat. Nálunk az önkormányzatok külön-külön hoznak létre helyi idegenforgalmi szervezeteket, és ezek sajnos nincsenek még rászorítva a közös munkára. Egy településnek elszigetelten pedig gyakran nincs lehetősége 1-2 napos program kialakítására, így kevés turistát tud megszólítani. A közeli Adával is kellene együtt dolgozni, bár Zenta községhez Tornyos, Kevi, Felsőhegy és Bogaras falvak tartoznak.

 

A zentai csata szerény emlékműve - az első emlékmű oszlopdarabjával

A zentai csata szerény emlékműve – az első emlékmű oszlopdarabjával

Első helyen: a csata

– Ön szerint mire építheti Zenta az idegenforgalmát?

– Egyértelműen a Zentai csatára. Ez a kevéssé ismert összecsapás európai jelentőségű volt: 1697. szeptember 11-én a Savoyai Jenő vezette keresztény sereg fölényesen megverte II. Musztafa szultán a Tiszán félig átkelő seregét, s ezzel végérvényesen kiszorultak a törökök Magyarország területéről. Hogy mi miért nem tartottuk eddig számon? Valószínűleg azért, mert idegen hatalmak ütköztek meg itt: keresztények és törökök, s akkoriban Zenta szinte nem is létezett. Nálunk is csak a rendszerváltozás után ünnepeljük ismét. Erre úgy tettük meg az első lépéseket, hogy a város napjává kiáltottuk ki szeptember 11-ét, (lám, amikor Amerika gyászol, a zentaiak ünnepelnek) és kialakítottuk a Zentai csata Emlékkilátót.

A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Viszont tudni illik, hogy valahol máshol Magyarország legszebb lovas szobra őrzi a csata emlékét. Ez pedig nem más, mint Savoyai Jenő szobra, a Budavári palota előtt! Róna József alkotása ugyanis Zenta város megrendelésére készült, de csak a költségek felét tudták előteremteni. Ferencz József vette meg végül, és állíttatta 1899-ben mai helyére. A Savolyai szobornak „tesztszobor” szerepet szántak, de az oda tervezett Ferenc József lovas szobor nem készült el soha. Az alapzat két oldalán látható két bronz relief a sáncok bevételét és a lovasrohamot ábrázolja.

Akár a Savoyai-nosztalgiára is lehetne építeni: Savoyainak számos kastélya volt Magyarország déli részén, Zomboron pedig, a városházán Eisenhut Ferenc 4×7 méteres olajfestménye látható a Zentai csatáról (1896).

A Tisza is egy kiaknázatlan lehetőség. Szinte nincs hajóforgalma – kifejezetten jól jönne a vízi turizmusnak, hogy a Tisza szinte „bent van” a városban, a part magas, és a parti sétány árnyas.

 

A sétány déli végén

A sétány déli végén

Sikeres kezdetek

– És gondolkodnak-e „gasztro-turizmusban”? Mi például leginkább itt számítunk helyi ízekre a régi Magyarország területén. Csevapcsicsára, az igazi zentai halászlére, amit  a Tisza vizéből készítenek…

– Igen, a halászlé! – mosolygott Kornél. Az idén – éppen egy hete – 2013. június 14-15-én rendeztük meg az első  Tiszavirág Fesztivált, amellyel egyfelől az emberek figyelmét szándékozzuk a folyóra felhívni, másfelől hagyományokat szeretnénk feléleszteni és teremteni. Így ki sem maradhatott volna a halászlé-főző „fesztivál”, amellyel a közös, szabadban történő főzés szokását kívántuk visszahozni a köztudatba. A hagyományok területén egyébként nemzetközi birkanyíró versenynek és aratóversenynek is otthont adunk. A fesztivál két napján több mint 10 ezer ember látogatott ki a sétányra, ahol kézműves vásár és zenekarok szórakoztatták a látogatókat, messzi országok fiataljai mutatták be kultúrájukat, de volt retro-horgászat is, majd fáklyás, hajós felvonulással zártuk a rendezvényt. Az addig sötét partot óriási lampionokkal világítottuk ki. Egészen lenyűgözte az embereket.

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (2. rész)

Egy emlékműről és egy laktanyáról…

 

Miután befejeztük a beszélgetést Laskovity Kornéllal a turisztikai szervezet irodájában Zenta idegenforgalmi adottságairól, sétálni indultunk az Alvég és a Tisza part családi házas városrészébe. Letérve a Posta utcáról először az 1957-ben lebontott Nagy zsinagóga helyét jelölő emléktáblát pillantottuk meg, majd az utca túlsó oldalán egy szecessziós díszítésű lakóépületet vettünk észre. Az említett városrészeken kis telkek osztoznak a keskeny utcácskák között, amelyek tiszták, nem ritkán alacsony fák borulnak föléjük, s a járdák és az utca között virágoskertek, füves sávok teszik még barátságosabbá azokat. Egy napsugaras oromzatú népi lakóházat is lencsevégre kaptam, s bár a homlokzat nem volt régi, mégis ezt, a Szeged környékén ismert, hagyományos motívumot hordozta. A Karadordeva utca egyik elhagyatott, vakolathiányos lakóházán szintén szecessziós motívumokat véltem felfedezni.

Nemsokára kiértünk a Tisza-partra, ahol a szocialista kockaházak „árnyékában” láthattuk a „nagy” csata kis emlékművét, amely mögött a parti sétány látszott. Azon túl a part magas fái hajladoztak teljesen elrejtve az alant ringó Tiszát.

 

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül - internet)

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül – internet)

Helyszínek, törökök, jegenyék

Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került. (Az 1895-ös Vasárnapi Újság közleményéről a jereváni rádió jut eszembe, mivel a nyolc nyárfa helyett máris 68 jegenyefáról írtak.)

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a sebtében készített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették”. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték…

A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították. De Ferenc József 1895-ös látogatása nem csak egy emlékműre „ihlette” Zenta polgárait: kiépítették az elektromos közvilágítást – a Délvidéken itt először! – és aszfaltos járdákat alakítottak ki.

Ma már csak a partról ugrálnak…

A magasan álló Tiszán szedett-vedett csónakkikötő mólók úsztak, a közelinek tűnő túlpart nyárfaerdeje le is zárta a horizontot. A Tisza-parton a helyiek sétálnak és beszélgetnek, nem turisták. Egy hatalmas kék uszályon – jó pár évtizede a zentai part védjegyeként – egy maroknyi ember üldögél asztaloknál, a ponyva alatt. „Belépés csak tagoknak!” – az ember felkívánkozna, főleg, ha sörözni és fürödni is lehetne. Nem is biztos, hogy magánkézben van. – hangzott el az irodában. Két tucat csónak sorakozott a hajótest mellett – a partról egy flegma macska sétált át a rozoga rámpán a fedélzetre.

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

A központ felé tartva elhaladtunk a Zenta képét – sajnálatosan – meghatározó, félig lebontott malom tövében, amelynek már csak a hatalmas gabonasilóit használják tárolásra. Valamikor nem véletlenül építették a Tisza mellé: uszályokba rakodták a búzát.

Estefelé is nagy élmény a parton sétálni – a folyó tükrének reflexeit nem rontja el a közvilágítás sárga fénye… Kutyákat úsztattak egy-egy faágat bedobva, egy úszó mólóról nekifutva ugráltak a vízbe a tizenévesek a híd szigorú traverzeivel a háttérben. Valamikor sikk volt a hídról ugrálás, de most már tiltják – csak az öngyilkosok ugranak. Végezetül a robosztus Városháza előtt feledkeztünk bele az új, számítógép-vezérlésű (ilyen van már minden városban) szökőkút játékába. Iskoláscsoportok tapicskoltak benne órákon át – a régi nem volt ilyen szórakoztató, de stílusában jobban illett a városképbe.

 

Hétköznap reggel – napernyő alatt

A nagy melegben nehezen aludtunk el „éjszakai szállásunkon”, így másnap későn ébredtünk. A reggelit kávézást is elhalasztva siettünk be az irodába kilenckor, a már két órája dolgozó Emeséhez, aki mindenkivel időpontot egyeztetett, hogy interjúink egy napba beleférjenek: kora délután Zenta történészével, Tari Lászlóval beszélgetünk, öt órakor az Emlék-kilátóban lesz jelenésünk, majd hét körül érkezünk meg a Régi Mesterségek Házába, Pecze Árpád hatalmas gyűjteményéhez.

Piaci csendélet Zentán

Piaci csendélet Zentán

Kilépve az irodából, néhány lépés után már le is zöttyentünk a napernyős kávézó egyik asztalához, ahol nem a csak kiváltságosok kérik ki kései kávéjukat, vagy korai sörüket. Közben – talán – megéreztük azt, hogy mennyiben más, lassúbb és emberibb erre a „hétköznapi élet”. Néhány autó, és motor kerülte a Fő tér parkját, dolgukat tévő kerékpárosok suhantak el, bevásároló háziasszonyok szólították meg egymást az utcán. És mindenütt zöld és zöld…

 

Húsos burek zsivajjal

Az „eleven piac” élménye után sétáltunk el a posta mellett az egyre sűrűsödő járókelők közepette a Városháza mögötti területre. Nálunk már nem látni, de itt még kiteszik a nemrég elhunytak fényképes gyászjelentését a piacnál – ahol a legtöbben megfordulnak – egy táblára. Az piac első „szektora” a háztartási eszközöké (beljebb a kistermelők terményeié), de itt számítottam valami burek-büfére is. Persze, hogy volt! Joghurttal egyetemben árulják mindenütt –, és a papírban kiadott húsos burek gyorsan elfogyott egy szabad asztalon ülve.

Az „igazi” piac a fák árnyai alatt sorakozó, bádog és műanyag tetős betonasztalokon bonyolódott, de láttuk, hogy tető nélkül sem égett volna meg senki. Vonzott bennünket ez a fojtott zsivajú színes forgatag. Sárga cseresznyét, sárga krumplit, vízi liliomot, cukkinit, uborkát, szuperpiros paradicsomot, és tarka virágokat – ami a kiskertekben megterem,  azt láttam én… Nálunk ez is kiveszőben, mert az emberek falun is teljesen elszoktak a kertészkedéstől.

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

„Neked órád, nekem időm van.” – jutott eszembe Kornél tegnapi története. Ezt az egyik barátja mondta, amikor Kornél megkérdezte tőle, hogy ő miért nem tart a többi falubelivel, és költözik városba. És tényleg: valóban fel kell venni a kesztyűt, a rohamtempót, amit az egyre „fogyasztóibb” társadalom diktál? Lehet, hogy nem?

Sajnos Zenta város és a község népességében lassú fogyás tapasztalható. A városból és a falvakból nagyobb városokba igyekeznek az emberek, könnyebb megélhetést remélve. – A város népessége 2002-ben 20 302, 2011-ben 18 704 fő volt.

 

Tűzoltóság – magyarosan

Néhány házzal odébb már nyitva találtuk az 1904-ben felépült, szecessziós Tűzoltólaktanya kapuját. (Később kiderült, hogy Emese jelezte érkezésünket.) Ez volt a harmincéves Lajta Béla építész első középülete, és felavatásakor általános tetszést aratott. Tudni illik, hogy a tűzoltóegyletek – általánosan – fontos szerepet töltöttek be a települések társadalmi életében – így a zentai is. Ez is kinőtte előző laktanyáját, ami egyébként a felszerelések karbantartását sem tette lehetővé. A praktikusan, szolidan, és művészi szempontból is tetszetősen megoldott épületkomplexum – egy hosszú lejáratú hitel révén – még a városnak sem okozott nagy anyagi megterhelést.

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

Stílusát egyöntetűen „magyarosnak” határozták meg a kortársak is, bár népművészeti formák teljesen absztrahált formában jelennek meg az épületen. Ilyen motívumok csak az azóta elpusztult fakapuzaton voltak láthatók. Akinek van gyakorlata a szecesszióban, az szórakoztató perceket szerezhet magának az itt-ott megjelenő építészeti részletek, apróságok felkutatásával, lefényképezésével. Mert Lajta is „készült” ilyenekkel: vakolatdíszek, ajtóvasalások, toronycsúcsok formái, fa-elemek… Egyszóval, van itt egy mézeskalács-laktanya – új tűzoltóautókkal!

(folytatjuk)