A hosszú sziget túlsó végén…

Long Island – nagybetűs vidék New York árnyékában

 

Nagyon vártam már azt a hétvégét. New Yorkban nyár közelít az elviselhetetlenséghez, mivel a meleg még párás is, a felhevült betondzsungel pedig már-már valóban a „népek olvasztótégelye” lesz. Ebből a világból vidékre utazni megváltásnak ígérkezett. A metropolisz többnyire szigeteken fekszik, még ha nem is tűnik fel: Brooklyn és Queens is a 190 kilométer hosszú, és átlagosan 37 kilométer széles Long Island nyugati végében fekszik, emiatt aztán a sziget az Egyesült Államok legnépesebb szigete – 7,5 millió lakossal.

Távozz tőlem tömegturizmus!

A péntek délutáni autóáradatban máris enyhébben tűzött autónkra a nap, amit a súlyos párából kialakuló felhőfoszlányoknak köszönhettünk. A Nagy Almát nem volt könnyű végképp elhagyni, de elővárosainak épületei lassan elmaradtak, onnan kezdve pedig erdők között iramodtunk a hosszú sziget túlsó vége felé, East Hamptonba.

Éppen elfértünk öten a kis faházban

Éppen elfértünk öten a kis faházban

Bár Manhattan köztudottan gránitra épült, meglepetésemre Long Island jégkorszaki végmorénából – kavics- és sziklatörmelékből – áll. A halmok legmagasabbja mindössze 122 méteres. Települései New York közelsége miatt is a jómódúak közkedvelt lakóhelyei, amelyek körül nagy erdők terülnek el, és védett vizes élőhelyek váltakoznak a fehér homokos tengerpartokkal, amelyek az óceán felé néznek. A new yorki fövenyek szemetesek, zsúfoltak, a sziget végén élő helyiek viszont óvják környezetüket a tömegturizmustól. (Úgy látszik, sikerrel.)

Éppen felébredtem, amikor egy sor dekoratív, emeletes faház után egy láthatólag fából épült szélmalom „villant” elénk a sötétben. Nagyon meglepődtem, mivel semmilyen régi dologra nem számítottam. East Hamptonban voltunk – egy eső után. Testvérem volt kolléganőjének apró faházába voltunk meghívva, ahol a nyarakat töltötte. A késői érkezést kellemes beszélgetés követte, majd hajnali lefekvés. Claire-rel együtt öten voltunk, és éppen elfértünk.

 

Elmosott reggeli

Reggel láthattuk, hogy a ház mögötti kis füves „udvaron” túl már az erdő hajladozott – állítólag nem ritkán őzekkel -, a széles faveranda pedig az étkező szerepét hivatott betölteni. Claire nagy kedves volt, még kávézás előtt külön felhívta mindannyiunk figyelmét Archeimer betegségére… Mire mindenki „felébredt” és körbejárta a házat (kerítést csak elvétve látni erre), a verőfényt hatalmas viharfelhő, majd zápor váltotta fel, így az éppen megterített asztalt viharos gyorsasággal le kellett bontanunk. Az esőt követően viszont az égetőre erősödő napsütés tetette velünk a lombok alá a kecskelábú asztalt.

Déli kiérkezésünkkor már toronymagas felhők gyülekeztek a szárazföld felett...

Déli kiérkezésünkkor már toronymagas felhők gyülekeztek a szárazföld felett…

Gyorsan meg is értünk a nagy fürdésre, így aztán átautóztunk East Hamptonon (itt láthattuk, hogy nagyon kevés helyen szabad parkolni és sehol sem ingyen), majd kiszálltunk a strand parkolójában, Gabriel barátunk pedig visszavitte az autót egy kinézett parkolóhelyre. (Csak utólag értettem meg, miért volt egy bicikli berakva a kocsi hátuljába: Gabriel azzal jött vissza a partra…)

 

Nagy hullámok, toronymagas felhők

Néhány lépéssel átjutottunk a Main Beach homokdűnéjén, és először láthattam az Atlanti-óceán hullámait. Egy nyugodtabb helyet kerestünk a forró-finom homokban, aztán kakaskodni kezdtünk a „vízi úthengerekkel”, a robosztus hullámokkal… Remek szórakozás volt! Néhány hosszú küzdelem, nagyobb korty, és a pihenő után tettem egy kis sétát a part mentén. A beach-et kísérő dűnesort, alig távolabb a víztől már egy jellegzetes fűfajta vette birtokába, tetején terebélyes (természetesen) fából épült villák néztek az óceánra. Felettük viszont már ismét toronymagasra habosodott cummulusok vetettek árnyékot „felhőtlen szórakozásunkra”. A másik irányba egy madzaggal körülkerített partszakaszra leltünk: egy tábla két ritka madárka (a Piping plover és a Least tern) költőhelyének védelmére hívta fel a figyelmet. De ekkor már elmúlt a napszúrás veszélye – a vihar megérkezett. Most már tudom, hogy Long Island hurrikánveszélyes terület… A Mexikói-öböl környékén kialakuló ciklonok észak felé haladva e sziget magasságában veszítik el erejüket… vagy nem: a Sandy hurrikán 2011-ben a második legnagyobb kárt okozta a szigeten. Mikor utólag a viharfelhős felvételeimet mutogattam, Balázs barátom két tubát (a földig le nem érő légtölcsér) vett észre az egyiken.

A zivatarfelhőből lenyúló, gyanús foszlány, a tuba...

A zivatarfelhőből lenyúló, gyanús foszlány, a tuba…

 

Zivatar dézsából

Én mindössze egy zivatarra készültem, amit meleg szemerkélés előzött meg, s közben minden szürkeségbe borult. Tíz percig még élveztük, hogy mindenki eltűnt a partról, és a horror-vörösre sült baywach-fiúk átfésülték a partszakaszt. Végül aztán rohannunk kellett a nagy strandépület eresze alá, a többi amerikai mellé. Az eső viszont nem csak egy zivatar volt: egy órán át esett úgy, mintha két dézsából öntötték volna. De akkor sem állt el – a vendégek közül senki sem próbálta meg megtenni a közelben parkoló autója és az eresz közti távolságot. Gabriel közben úgy döntött, hogy kiment bennünket, és kerékpárra pattanva eltűnt a vízfüggönyben. Mikor visszatért, már volt dolga elég vízzel, de míg beültünk az autóba, nekünk is jutott egy kicsi.

Mivel a fürdésnek – minden szempontból – befellegzett, testvérem és barátai új haditervvel rukkoltak elő: látogassuk meg Long Island legkeletibb sarkantyúján – a Montauk pointon – álló Montauk világítótornyát. Mit mondjak: ujjongtam az újdonságtól. A szemerkélő esőben jó negyven percet autóztunk az egyre alacsonyodó vidéken, s közben az ablakon keresztül néhány kemping mellett furcsa erdőket, homokdombokat és köztük kialakult mocsarakat fedeztem fel. Igen, ez is egy túraterep – és jó, ha van fürdőnadrág..!

 

A Montauk-világítótorony a sziget északi csücskén

A Montauk-világítótorony a sziget északi csücskén

Ostromlott végvár

Az eső lassacskán csendesedett, és éppen kimerészkedhettünk az autóból, amikor megálltunk a világítótorony – és környezete – parkolójában. Fapadokkal, szemetesekkel, virágágyásokkal, útbaigazító táblákkal „tarkított” sétányok vezettek a kiégett füvű dombon álló látványossághoz. Természetesen volt „visitor center” is, ahol megvettük a belépőket és nekirugaszkodtunk a dombnak. Közben már láthattuk alant a párába burkolózó partszakaszt, amelyet haragosan ostromolt az Atlanti-óceán. Felérve beléptünk a torony mellé épített emeletes épületbe, amelynek mindkét szintjén – az új témából adódóan – izgalmas kiállítást nézhettünk végig.

Először a világítótorony metszeti és szerkezeti rajza ragadott meg, majd egy meglehetősen egyszerű plakát, amelynek témájával erős párhuzamot véltem felfedezni a hazai teljesítménytúrákkal. A hamptoni „Soldier Ride”, valószínűleg egy katona emlékére rendezett próbatétel – kerékpárral 30 és 60 mérföldön, gyalog négy mérföldön 50 és 25 dollár nevezési díj ellenében. Jó lett volna látni, hogy megy ez Amerikában…

Egy külön szoba foglalkozott a torony megmentésével, mivel az óceán 200 év alatt vészesen megbontotta a végmorénából álló domboldalt, ami aztán az épületek ledőlésével járhatott volna együtt. Egy hölgy, Giorgina Reid viszont egy errózió-megállító módszerrel maga „fogta meg” a kavicsos domboldalt, és ez óriási..! Mindezt több, a változásokat bemutató makettel, légi felvétellel, újságcikkel mutatták be. Láthattuk aztán a Long Island makettjét is, amelyen az asztal oldalán feliratozott gombok megnyomásával megtalálhattuk – egy led felvillanásával –  a világítótorony helyét, szemben, fönn pedig annak fotóját.

 A világítótorony egykori őrei...

A világítótorony egykori őrei…

 

A fény forrása

A falakon remek – gyakran száz éves – fekete-fehér felvételek idézték a „mesterség” hőskorát, és a Montauk Point őreit, Milleréket. A toronyőrök romantikus dolgozószobája után nekivágtunk a vaslépcsőknek. A lépcsőzés felénél láthattuk az építés korabeli márvány emléktábláját, amelyen sok név felett az 1860-as évszámot lehet leolvasni. A – még mindig – esőverte teraszra csak egy ponton lehetett kimerészkedni, de a haragos óceán habjai és a párás, sebzett partvonal lenyűgöző látványt nyújtottak. Néhány lépcsőfokot fellépve az ember még felnézhetett a néhai fényadó-tükörrendszer helyére, ahol egy kisebb lámpát véltem látni, alatta pedig egy mentőhordágy pihent.

Lelépcsőzés után, lent megpillanthattuk – többek között – a 1903-1987 között alkalmazott lencse-ívekből összeállított „lencsét” is. Itt „csapott le” a távozó vendégekre a világítótorony gondnoka – egy hetven év feletti hölgy – aki megkérdezte, hogyan tetszettek a látnivalók. Elragadtatásom csak nőtt azzal, hogy a hölgy az utolsó őr lánya volt – gyorsan meg is kértem, hogy pózoljon a lencsével, és kitűzőkkel teli sapkáját is meg kellett örökítenem… A torony tövében még egy szobor, és egy haditengerészeti emlékművet is állítottak.

 

Nincs jobb, mint az óceán-ostromolta part gránitkavicsain sétálni

Nincs jobb, mint az óceán-ostromolta part gránitkavicsain sétálni

Legények a gáton

Szerencsére mindannyian le akartunk sétálni a partra. Éppen az eróziós folyamatokat tanulmányoztuk egy táblán furcsa piros bogyós cserjék mellett, amikor két fekete neoprém ruhás férfi előzött meg bennünket – horgászbottal. A parton viszont nem más kőzetdarabokat vert kitartóan a hullámverés, mint gránitot. A színes kavicsok közé kagylók, érdekes vízi növény darabok, algák keveredtek – azt is érdemes volt lefotózni…

A pecások a torony alatti szakaszon néztek farkasszemet a legvadabb hullámokkal, épp erre folytattuk sétánkat. Többségük a dombot védő, hatalmas kőtömbökön vetette meg a lábát, de néhányan a természetesen fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban – félmeztelenül! Nagy kapásokról nem tudok beszámolni – szerintem nem is arról volt szó…

Valahol itt vetődött a partra egy furcsa teremtmény teteme, a „Montauk monster” 2008-ban, amelyről sokat vitáztak: mi lehet? Fotóját a CNN-en is bemutatták. Emlősállatnak tűnt, nem borította szőr, bőre lilás-bordó volt, fogai felett papagájcsőr-félét is viselt. Mosómedve, kutya vagy valami hüllő? Vagy teknős volt héj nélkül..? Azóta biztosan eldöntötték.

Néhányan a fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban

Néhányan a fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban

 

Turisták és festők célpontja

Miután jól kibámultuk magunkat, a viharos óceántól feltöltődve másztunk vissza a dombra, majd a parkolóba. Félúton East Hamptonba egy kis pihenőt iktattunk be. Szerencsére a parkoló éppen egy magasabb dombra, a Hither Hills-re esett – némi kilátással -, a parkoló szélén pedig több bemutatótábla vonta magára a figyelmem. A Hither Hills State Park – természetvédelmi terület – az itteni földszoros formáit, mocsarait, lagúnáit, és vándordűnéit fedi le, amelyek kialakulását tábla szemléltette. A borongós ég alatt óvatos késő délutáni fénypászmák tapogatták az esőverte erdőt – a meredek dombról, a fák felett éppen látni lehetett az egyik oldalon az Atlanti-óceánt, a kontinens felőli oldalon pedig a Long Island öblét. Innen neki lehetett indulni a védett területnek – jelzett ösvényen.

Nem érhettünk vissza túl későn ahhoz, hogy a társaság lemondjon a barbecue-partyról. Miközben Gabriel a különféle hússzeleteket, és kolbászokat pakolta a rácsra és forgatásukra összpontosított, a lányok a salátának valót darabolták. Természetesen a sör sem hiányozott ezek mellől. „Folyamatos” érdeklődésemre Claire fotóalbumokat keresett elő, amelyekben a „Hamptonok” nyugodt, 19. századi báját láthattuk korabeli festők festményeinek reprodukcióin – a jellegzetes faházakkal, fa szélmalmokkal, halászházakkal, faházas faluképekkel és a nagyon barátságos erdős, ligetes tájjal. Már fentem a fogam a holnapi „fa-városnézésre”…

 

A felforrósodott homokon berohantunk a vízbe

A felforrósodott homokon berohantunk a vízbe

Túlhevült kerekezés rákkal, kenuval

Ezt másnap mégis egy újabb program előzte meg: mivel a háznál több kerékpár is akadt, egy kis tekeréssel egybekötött nézelődést, fürdést találtak ki „amerikai” vendéglátóim. Mivel egy bicaj mégis használhatatlannak bizonyult, Samar, az egyiptomi lány beült Claire autójába. Elindultunk a nagy fák alatt, a csupa zöldben – elszórtan nagy, de ízléses, fából emelt nyaralók tűntek fel az út szélén. Remek volt Long Islandon biciklizni, de a váltót még sem kellett volna használnom – azonnal leesett a lánc. De vissza is raktuk azonnal. A nap ugyan erősen sütött, de az árnyék mindig karnyújtásnyira volt.

Aztán egyszer csak az út kiért egy földnyelvre (a fák eltűntek), mi pedig azonnal „túlhevültünk”. Az egyik oldalon a Long Island öble, a másikon sásos-nádas mocsár (mely mögött egyre több víztükör vált láthatóvá) fogta közre a kiemelkedést. Egy ideig állatok élethelyét „védte” táblák sora. A földnyelv végén aztán összekapcsolódott a két sekély öböl. Itt elhagytuk az aszfaltot, és a belső vízhez gurultunk a homokon. A „talaj” viszont olyan forró volt a lábunk alatt, hogy a kerékpárt is jóformán csak ledobáltuk és bemenekültünk a vízbe. Ott már csak a kis rohanó rákokra kellett ügyelni… Egy negyedórás frissülés után óvatos sétát tettünk a parton a forró homokban, kajakokat, kenukat fedeztünk fel, s néhány perccel később egy kenuzó család is kikötött előttünk. A visszaindulást az időtől jobban sürgette a kíméletlen meleg. Némi „amerikai” kagyló- és rákpáncél-gyűjtést követően visszatekertünk – félútig. Ott ugyanis a húgom defektet kapott, és csak az autó megérkezése után tekertünk tovább.

A csodálatos beach-re itt is egy dűnesoron kell átgyalogolni

A csodálatos beach-re itt is egy dűnesoron kell átgyalogolni

 

Az érintetlenség illúziója

A kis faházból rohanvást indultunk a „Hamptonok” másik strandjára. Már ki tudja hanyadszor hajtottunk el a meglátogatni kívánt szélmalmok, régi temető és templom előtt… Majd utána! – biztattak. A strandra megint csak egy dűnesoron kellett „átjutni” – a fűvel valamelyest megkötött homokdombba egy átjáró mélyült a strandolók lábai nyomán. A hullámjárás, és az idő: rendelés szerint…, a sirályok és a felhők a kék égen a helyükön voltak. A hullám-erőgép egy óra múlva jól kifárasztott, a beach-focival minden lábkörmöm betörtem – ideje volt ismét egy kis sétának. A part csekély számú látogatója szinte elveszett a nagy térben – a szabályszerű időközönként kicsapó óceán automatikusan a törölte a lábnyomokat, frissítette az érintetlenség illúzióját.

Valóban mennünk kellett már, amikor az éppen kirázott törülközők helyét elárasztotta a víz: elhagytuk a csodálatosan színes és üde óceánpartot. A két élménydús nap – a trópusi vihar, és a fejbekólintó kánikula – végén lassan ment a pakolás, s ebben – mint kiderült – Claire Archeimer-kórja is szerepet játszott. Tűkön ültem már, mivel késő délutánra járt, és egyre fogyott az idő a városlátogatásra.

 

Egy régi temető szélmalmai

Végül elbúcsúztunk Claire-től, és tíz perc múlva ki is szálltunk az autóból a történelmi épületcsoport közelében. Olyan szép és rendezett, s mégis természetes volt a környezet, hogy mindannyian felélénkültünk: az északi temető mellett álló, üde zöld fák sokasága ligeterdőnek beillett. Néha száz évesnél idősebb fák is akadtak. A díszburkolattal kirakott sétaút mindkét szélén ápolt pázsit nyúlt el, amit végigcirógattak a lombok között betűző fénnyalábok.

A Gardiner Farm szélmalma East Hampton-ben

A Gardiner Farm szélmalma East Hampton-ben

A települést 1648-ban angol és holland telepesek alapították jellegzetes puritán new englandi mintára, East Hampton pedig máig őrzi az egykori településszerkezetet – a farmok között nagy (köz)területeket hagytak. Egyes épületek még a 18. századból származnak, ezek egyike lehet a második világháború után védettség alá vett, a Mulford család lakta ház, ami a mellette álló Pantigo nevű szélmalommal együtt alkotja a Home Sweet Home múzeumot. Ide ugyan nem mentünk be, az előtte nyíló számos virág, zöldellő bokrok szinte árnyékot vetettek az 1800 körül épített malomra. Mellette az angol gótika elemeit viselő templom állt, a Szent Lukács episzkopális templom, ami 1900 körül épült.

A temető kerítését követve a 17. század végére visszanyúló történetű Gardiner Farm szélmalmához értünk. A nagyon „kompakt” épület 1804-ben épült, de mindkettőt – az Alföld szélmaihoz hasonlítva – igen kicsinek találtam. A mieinkbe sok gépet „pakoltak” ám bele!

 

Mulfordék tíz generációja

A temető nemcsak romantikus volt, de igen régi is: akadtak benne 18. századi sírkövek is. A kerítést sem vették félvállról, mert – talán a kutyák miatt – kis „létrás-átjárón” lehetett bejutni. Volt itt mindenféle stílusú sírkő, még olyanok is, amilyeneket a rémfilmekben mutogatnak. Idő híján nem volt idő a „csemegézésre”, de így is sok hangulatos kép született itt. Kimászva innen a bizonyítottan legrégebbi farmházba botlottunk (olyan puritán, hogy idefelé fel sem tűnt): a Mulford Farmstead táblája 1680-at írt. Többségében a Mulford család lakta több, mint tíz generáción át 1949-ig. Az 1790-es népszámlálás szerint akkor nyolcan éltek a kor igényeinek megfelelő házban. Elég nagy – ítéltem meg – nem kellett egymás nyakán legyenek. Udvarán – láthatólag – vásárokat, happeningeket rendez a falu, s a dekoráció része egy bumfordi, kifényesített teherautó a 40-es évekből.

A több mint 300 éves Mulford-ház

A több mint 300 éves Mulford-ház

Már nekem sem volt hiányérzetem – beültem a kocsinkba -, így hagytam magam elpilledni. Csak a szomszéd település, Sag Harbor útkereszteződésében ébredtem némi tumultusra. Elnéztem a kikötő felé, s akkor láthattam, hogy az „amerikai” szélmalom-jelenség nem elszigetelt. Ott állt még egy. Egyébként East Hampton csúcstartó Amerikában négy ősi szélkerékkel, s ebben a mi régi településeinket is megelőzi: az Újvilág a viharvert Magyarországot…

 

Ki a nyerő?

Három óra múlva New York közelében sistergett autónk gumija a vizes aszfalton. Éppen feltűnt a köd-szórta fényszennyezésben a Down Town felhőkarcoló-sziluettje, amikor azt találgattuk, vajon ki nyerte a világbajnokságot – mivel a hétvége tévénézés nélkül telt el Claire kisházában. Hollandia vagy Spanyolország? Még negyven perc, és otthon kiderül. – így Gabriel a fociőrült.

Mindig más színnel világítják ki az Empire State Building csúcsát? – fürkésztem az art deco épületet. Mintha máskor csak fehér színű lett volna… Most meg piros, meg sárga… és piros. Hmmm. Azt hiszem, a spanyolok nyertek. És valóban! Teli szájjal nevettünk a metropolisz „hirdetőtábláján”.

Harsáczki György