Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (7-8. rész)

Csodacseppkövek a Trieszti-fennsík barlangjai mélyén   CIMG1081eÚj táborhelyünkön siettünk a táborbontással, nem akartunk lelepleződni, de amikor már a bokrokon száradtak a sátorponyvák lassítottunk - jöhetett a reggeli és a kávé… Bandiék már nem voltak olyan szégyellősek: sok méternyi szárítókötelet feszítettek ki a dózerút felett benedvesedett ruháiknak. Az első kerékpáros jól vette az akadályt – mosolyogva átbújt az útzáron.   Trieszti-fennsík: kő kövön Eljött az első „igazi” barlangászás ideje, és két dologban voltunk biztosak: a Grotta Nataléban (barlang) és a Fernetti kempingben a nap végén. Miután összekészítettük a barlangász-felszerelést, búcsút mondtunk a „kanapés” helynek, és – néhányunk bánatára - a cigányéletnek. Megint dugig lett velünk a kocsi… Annak ellenére, hogy már sokadjára kanyarogtunk el a Toszkán farkasok-emlékműig és tovább, a parti úton, izgatottak voltunk. Aurisinánál letértünk az országútról, és villák között tekeregtünk. Úgy éreztem, hogy a terület enyhén dimbes-dombos, semerre sem lejt – a 200-240 méter magas Trieszti-fennsíkon voltunk. Egy kis ligetben parkoltuk le az autókat, amelyet a villák, és telkek között kihagytak. Az utak gyakran olyan keskenyek, hogy gyakran nem lehet megállni. Tekintettel a hőségre az öltözeteket a barlangász-zsákokban (beg) vittük, de többen már gumicsizmára váltottunk. Frissen követtük Bandiékat, akik előző nap megkeresték a bejáratot. Az aszfalt úton kisétáltunk a lakóövezetből, s tíz perc múlva betértünk a jellegzetes karsztbokorerdőbe, amelyet jobbára cserszömörce alkotott. Sajnos a helyzet kulcsa már megint a GPS volt, s az pedig hol működött, hol nem. Szerencsére a lombok alatt olyan meghökkentő mészkősziklák bukkantak elő, hogy nem bántam a téblábolást. Nálunk a Káli-medencében már „lekőtengerezték” volna ezeket a mészkőtömböket. Azon kívül még itt az erdőben is ki kellett kerülni néhány alacsony, rakott kőfalat. Végül megérkeztünk.   Natale: kályhacső és nagyakna Az 551-es kataszteri számú Grotta Natale egy kisebb töbör sziklás oldalában nyílott – visszafogottan. Inkább egy nem túl szűk résnek nevezném. Az aknabarlang – mert erre szinte csak ilyen jellegű üregek nyílnak – szomszédságában viszont harapós karrmező ásított az égre. - Ha itt valaki elesne futás közben, talán el is vérezne... – hüledeztünk. A kőpengék néhol még fogakat is viseltek, máshol madáritatókat láttunk. Alig akadt kő, amire le lehetett ülni. Marika vizsga-gyakorlatként készült beszerelni a Natalét, így ő öltözött be elsőként, de kiderült, hogy nem a megfelelő hosszúságú köteles begeket hoztuk el, így mi még fél órát lazíthattunk - mindenki óvakodott idő előtt beöltözni a nagy melegben. Lassan én is sorra kerültem, és beereszkedtem a szűk aknába. Egyik túratársnőnk maradt felszíni ügyeletben, akivel mindenki megosztotta elképzelését, mit hova menekítsen, ha eső jön… Vezetőnk annyit árult el a barlangról, hogy elég mély, lent kiszélesedik, és képződményekben gazdag. (Most már azt is tudom, hogy 79 méter mély, és 187 méteren nyílik.) Az ember kezdetben folyton megszorult a járatban, amely egy olyan kályhacsőhöz hasonlít, amit kívülről kegyetlenül össze-vissza horpasztottak. Legalább mindig volt hova lépni. Mivel a kötél további beszerelése még folyt lent, a hosszabb kényszerű szünetekben készítettem néhány képet compact gépemmel. A 20 méteren „folytatott” várakozás után jóval szélesebb lett az aknabarlang, de a kötélhosszakra történő átszerelések miatt lógtunk a kötélen egy kicsit itt is. Az utolsó húsz méteren már valóban eltávolodtak az ereszkedőtől a barlang rusztikus, sárga kőfalai, és borzongató érzés volt az négy pislákoló lámpa fénye felé ereszkedni a nagy térben.   Ahová a cseppkövek bújnak… A magas mennyezetű terem alján kőtörmelékre érkeztük, de a többiek már autónyi tömbökön üldögéltek. Miközben megvártuk utánam jövő társainkat, megváltunk mászógépeinktől és keresni kezdtük a cseppköves részek felé tartó lejtőt. Alig ereszkedtük 7-8 méter szintet a kőomláson, amikor az bódvaszilasi Meteor-barlang Titánok-csarnokához hasonló cseppkőoszlop-erdőt világítottak meg lámpáink. A többiek már lent, a csarnok aljában fotózták egymást izgatottan, ahol cseppkő-zuhatagok, -drapériák zárták a teret. A változatos formájú, karcsú oszlopok még külön „csokrokban” álltak a csendben. A „fogadóterembe” visszamászva vettük észre az egyes kőtömbök lapjait ellepő karfiol-szerű képződményeket. A kimászásra csak egy kicsit kell több időt tervezni, mert a köteleket összegyűjtő barlangász már senkit sem tart fel – és a többiek sem őt -, de kimászni 60 métert..! Az ember igen-igen lassúnak látja lentről társa araszolását a kötélen felfelé, de mindez egészen más színezetet kap, amikor aztán ő is a tüdejét kiköpve, az erőlködéstől zsibongó tagokkal igyekszik – de csak nem akar elfogyni a táv... És ez még a tisztább dolog volt, mivel a szűkülő aknában egyre gyakrabban fejeltünk bele a mennyezetbe és térdeltünk bele a szembe lévő falba. Sikerült is minden aláöltözést teleizzadni, s ennek csúcsán bukkantunk ki a langymeleg dunsztba. Ugyanis kint éppen befejeződött egy zivatar…   Olcsó, jó és kamionos… Bár vizes volt minden felszabadító érzés megszabadulni a kint már fojtogató ruházattól. Ki rövidnadrágban, ki polár aláöltözésben készült vissza az autókhoz – a vizes karsztbokorerdő dúsan adta az esővizet az áthaladóknak… Nemsokára az autóba bepakolva robogtunk a Trieszt fölött, a szlovén határnál található olcsó(!) Fernetti kempingbe. Meg is találtuk – bejáratát egy vaskapu választotta el egy nemzetközi kamionparkolótól. A kapunál aztán előjött a kempinget kezelő idős pár, és bár olaszul beszélő barátnőnk az ide vissza-visszatérő magyar barlangászok mellé szerette volna kérni táborhelyünket, egy kis „különzugot” kaptunk. Annak minden előnyével és hátrányával. Nem foghattuk rá, hogy arborétum jellegű – mint az említett magyar barlangászok része -, de volt egy „saját” konyhasátorkánk. Senki nem járt át rajtunk, viszont a drótkerítés előtt éjjel-nappal süvítettek a kamionok. Letelepedtünk, majd mindenki a neki legfontosabb dolog után vetette magát. Nekem már ragadt a hajam, így a zuhanyzóban leltem „otthonra” – Balázs éppen ekkor a sátrunkat állította fel – egyedül… Ezután bevetettem magam a „konyhába” és 6-7 órás késéssel elkészítettem az ebédemet. Lassan befutottak a többiek is, és rotyogtak a konzervek, bugyogott a forró víz, pattantak a sörök. Az estét csak az a hír árnyékolta be, hogy Marika várva várt vizsgáztatója nem érkezett meg, hogy „vizsgáztasson”. Meglehetősen jól aludtunk – mit nekünk kamionok!   Barlangrazzia A reggel csodálatos volt! Már csak azért is, mert végre nem kellett azonnal sátrat bontanunk, de asztalnál  történő reggelizést is értékelni kell… Kitettük száradni az átnedvesedett öltözeteket, amelyek indulásig – majdnem 11 óráig – megszáradtak. A kinézett barlangot megint elég jól meg tudtuk közelíteni autóval, és amikor eljött a GPS ideje: beadta a kulcsot. Ott álltunk a növekvő melegben egy erdei úton, és csak behatárolni tudtuk a barlang helyét. Ekkor szétspricceltünk a szokásosnál is sűrűbb mocorkásba, és szinte méterről méterre átfésültük a beszakadásokkal, kidőlt fákkal, kőrakásokkal és karros szikladarabokkal színesített tájat. Másfél óra múlva adtuk fel – megizzadva, tele véres karcolásokkal. A Santa Croce melletti Tullio Tommasini-barlangot tűztük ki célul. Ezt sem volt könnyű becserkészni, mert az meg a használható utaktól volt távol. Végül a hőségtől remegő település szélére tettük le az autókat, és a felszereléssel megpakolva lavírozni kezdtünk a családi házak között. Szerencsére a porták mögött cserszömörcés ligetes környezet enyhítette a keresgélés feszültségét. Egy „mamma” is kilépett a kapun láttunkra, és megerősített bennünket abban, hogy a legutóbbi, német barlangászok is megtalálták a Tommasinit.   Könnyű barlang, amely megizzaszt..! A domb aljában hívogató út vezetett a kívánt irányba – rakott kőfalak között. Nemsokára „kapása volt” a GPS-nek, így a jelzett helyen átmásztunk néhány kőkerítésen, és végre megérkeztünk! A várt objektum elég profán kinézetű volt: egy apró bebetonozott csapóajtó a fák tövében. De a barlanghoz „tartozott” egy kis tisztás és egy autópálya is. (Az utóbbi, 15 méterről beszűrődő hangja némiképp rontott a romantikán.) Itt is találtunk azonnal egy kicsit eltömődött aknát… Először – pedagógiai okokból is - Marika ereszkedett a talajszint alá, s lassan kiderült, hogy a Tommasini nem tipikus zsomboly, inkább meredek, többször irányt váltó járatok összessége, amelyek alját cseppkőlefolyások borítják. Már az első kis teremben – s ide az eddig felszíni ügyeletesünk is le tudott jönni -, nagyméretű cseppkőzászlókat láthattunk. Míg előörsünk beszerelt, megfontolva csúsztunk utánuk a sima, agyaggal összekent felületeken. A lefelé menetet (70-80 méter mélység) egy szépséghibás szűkület osztotta meg, ami odafelé még elment, no de vissza… Érdekes kis küzdelem volt, amíg leértünk a csúszós „bálnahátakon”. A többiek már javában ámuldoztak a lenti nagy barlangterem közelebbi sarkában kialakult kis „ékszerdobozon”. A fiatal korú, csillogó, színpompás sztalagtitok egyikéből-másikából kristályok meredtek jobbra-balra. Kicsodálkozásunk után átbotladoztunk a 15 méteres terem túloldalára, ahol hasonló csodákkal találkoztunk, csak jóval nagyobb felületen, és mindennek 3-5-8 méteres oszlopok, cseppkődrapériák adtak keretet. Egy emelkedőn mászva követtük a nagyméretű képződmények sorát, majd egy 5-6 méteres kötéllétrát pillantottunk meg. Bandi kipróbálta – tartott -, de nem vettük igénybe, nem lehetett tudni, milyen állapotban van. (Utólag kiderült, hogy arrafelé lett volna a látnivalók java.)   Cserszömörcés rekreáció Visszafelé jött el a könnyű lejutás böjtje: míg lefelé kényelmes volt, fölfelé végigtöröltük magunkkal a meredélyt, és összevertük a térdeinket – alig volt némi függőleges szakasz. És mire értünk ki? Eloszlottak a zivatar felhői… Csodálatos sétával – jóleső fáradtsággal izmainkban – keltünk át az eső öntözte cserszömörcésen. A kempingbe úgy mentünk vissza, mint egy kényelmes „otthonba”. Néhányan bevásároltak a társaságnak, majd jólesően ejtőztünk olasz borokat kóstolgatva.  

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (8. rész)

  Karsztos apróságok és a Noé-barlang nagy kalandja   Előző este a teljes létszámban megérkező magyar barlangászok jelezték nekünk, hogy több, kisebb barlangot fognak „megkóstolni” a közelben, és ehhez velük tarthatunk. Én határozottan „mászásmentes” pihenőnapot irányoztam elő magamnak, de a vidék miatt felszíni kísérőként akartam csatlakozni. Csapatunk három tagja viszont teljes felszerelésben készült a napra. Néhány perccel lekéstem a megbeszélt reggeli indulás időpontját, s megdöbbenésemre már barátaimat sem találtam a mosdóknál. Teljes pánikban rohantam ki a Fernetti kempingből, s csak amikor tíz perccel később letörten visszaballagtam, akkor derült ki, hogy mindenki a magyar sátrak körül gyülekezik… A tapasztalt vezetők szétosztották a sereget, s hárman kerültünk az egyikbe. Jó jel volt, hogy eleve gyalogosan hagytuk el a Fernettit, majd egy köves, erdei úton léptünk be a ligetes erdőbe - szinte az olasz-szlovén határon. Az árnyékos helyeken még harmat is fénylett… Az ördögszántotta cserjés Nem mentünk többet 600 méternél, s megérkeztünk az első üreghez, egy dolina árnyékos aljára, melynek meredekebb oldalát erdő, annak alját pedig mohás sziklagörgetegek borították. A GPS-meghatározás most is „döcögött”, ezért többen végig kellett kutassuk a meredélyt, mire aztán meglett a kisméretű lyuk. Miközben elkezdték beszerelni a kötelet (szakszó: ereszkedőkötél berögzítése) a – természetesen – aknabarlangba, addig én fotósétára indultam. A dolina peremén kivillanó karros sziklák kuszasága hol harmatos cserszemörcével, hol mohapárnákkal takargatta magát: az egyfelől összehasogatott, másfelől lágy formákba oltott mészkő rengeteg fotótémát kínált. Egyszer csak megcsúsztam egy mohapárnán, és „csupasz” fényképezőgéppel a kezemben elvágódtam a hírhedt kőpengék közé… Nagy szerencsém volt, hogy sem a gép, sem a lábam nem törött el, de jópár véres sérülést szereztem. A többiek a szűk keresztmetszet miatt csak lassan jutottak be az aknába, ráadásul egyiküket egy lehulló kő találta derékon, és ki kellett jönnie. Mikor társaim kerültek sorra, útba igazíttattam magam a második barlang felé. Már az út mellett is furcsa sziklák álltak, csak ki kellett választani az érdekesebbeket - fotózásra: például egy közel négy méteres gombasziklát. Máshol mintha óriási pattogatott kukoricaszemek hevertek volna a bozótban. A második zsomboly még különlegesebb helyen volt: Három kisméretű, összenyíló, sziklás peremű dolina középső tagjának oldalában nyílt. Csak a szájánál hagyott hátizsákok árulták el. Néhány perc múlva már hangok szűrődtek föl a mélyből, és nemsokára megtudtam, hogy zsomboly neve „Grotta a se di Monte Meducia” és 62 méter mély. A felszín ellenben továbbra is jobban piszkált… A közeli mészkősziklákba emberfejnyi lyukakat, öblöket oldott a víz, s ezek néhol labirintust alkottak. A mikroformák sokkal merészebbek voltak, mint a lankás domborzat! A fél óra múlva teljes létszámban előbukkant társaság elindult a harmadik üreg irányába. Egy fátlan, cserjés területre érve, máris visszasírtuk a lombokat – szerencsére a harmadik barlang egy szintén aszimmetrikus oldalú, erdővel árnyékolt töbör szélén nyílt, ugyanolyan szende szerénységgel, mint társai – előírásszerűen méterszer hetven centivel. A beszerelésre itt már nem kellett várni, így míg sorra kerültek az overálosok, megebédeltem, majd visszatértem a táborba.   Noah barlangja… Az eltelt két hét során többször szóba került utunk barlang-kihívása, a Noé-barlang. - Az nagy lesz ám, láttátok az interneten..! – mondogatta Bandi. De ahogy közeledett a barlanggal történő találkozás időpontja, úgy vált a félelmetesebbé a Noé. Vezetőnk azt a hírt hozta, hogy egyes „nemakárki barlangászok” is megpróbálkoztak vele, de ereszkedés közben, ahogy kinyílt a hatalmas barlangakna tere, jobbnak látták visszafordulni (mivel aknabarlangról van szó). Mi sem tudtunk másra gondolni, mint a megvilágított mélység lelki hatására. Egymást buzdítottuk, mert néhányunk már előre leírta magát a Noénál, és így volt ez aznap este is, amikor egyik társunk születésnapját ünnepeltük meg. Másnap is ebben a szellemben készültünk össze - karabiner válogatás, esküvői csokor kötése. Ekkor jutott eszembe: ha ilyen nagyok a méretek és lent sem kúszunk, akkor minek az overál? Igaz! Bepréselődtünk a kocsikba és elindultunk a „hatalmas” felé. Az elmaradhatatlan GPS-nek köszönhetően sikerült 40 percen át (15 perc helyett) kanyarogni a csodaszép vidék apró falvai között, s a drukk okozta feszültség túl sokáig tartott… A kicsi Bristie közelében parkoltunk le a bozótos szélén, majd megrakodva kötelekkel, felszereléssel nyakunkba vettük a maradék két kilométert. Amikor az ember ezen a keskeny trieszti sávon az erdő mélyén érzi magát, abban a pillanatban belebotlik egy autóútba, vagy a vasútba. Mint mi is. A navigátor-ketyerét bűvölve közeledtünk célunkhoz, s a síneket elhagyva egyre nehezebben járható gyalogútra keveredtünk – utunk vége felé karrmezők kísérték az ösvényt.   A szakadék peremén - Itt van már! – kiáltotta navigátorunk – Szinte ott vagyunk! Letértünk az ösvényről, és a nyíltabb terület felé gázoltunk a fűben. Ott álltunk a Noé-barlang szélén, de az égre ásító üreget nagyrészt befedték az oldalában álló fák és bokrok. Felizgulva jártuk körbe-körbe a kb. 25x35 méter átmérőjű szakadékot, s pipiskedve próbáltunk minél jobban lenézni. Ez után – mint akik jól végeztük dolgunkat – leheveredtünk a leereszkedés helyén álló fák árnyékába és néztük, hogyan öltözik be Marika, aki – ugye – vizsgafeladatként szerelte be a Noét. Még egy sört is bontottunk… A barlang ügyes beszerelésének „titka” az, hogy a nyolcadik métertől induljon az ereszkedés aljáig vezető kötél. Mivel addig a kötél a függőleges sziklafal előtt lóg. Utána a sziklafal eltávolodik, és a barlangász a nagy „űrben” találja magát: ez a lélektani határ! Alattunk 60 méter mélység – és látni is az alját… Ha rövid lenne a kötél, és efölött a mélység fölött kellene csomón átmászni, az elég kínos lenne! És ezt a nagy mennyiségű kötelet Marikának magán kellett levinnie nyolc méterre, miközben a „bevezető” köteleket rögzítette, csomózta. Mi mindezt egy veszélytelen helyről, árnyékból figyeltük – sőt, kényünk-kedvünk szerint fotóztuk. Egy kis „igazítás” miatt pihentünk még egy fél órát, de aztán egymás megindultunk Marika után. Igyekeztünk az utolsó pillanatban felölteni a polár kezeslábast, mert lent ha sár nem is, de hűvös várt ránk. Negyediknek indultam, és nagyon nagy élmény volt! Bekapcsoltam a sisakkamerámat, s lejutottam lélektani határig… és kilibbentem az űrbe. Segített a kamera, mert kicsit elvonta a figyelmem, ám másodpercek múlva kikapcsolt – magától... Lefelé menet kétszer is megálltam a kötélen, és a szemem hozzászokott a félhomályhoz. Éreztem, hogy valahol félúton beleereszkedtem a finom 8 fokba… A lenti apró emberek már vártak, viszont a kötél csavarodása miatt lassan gyorsulva forogni kezdtem, az ereszkedőgép pedig kezdett felforrósodni, és az már zavart. Lent megállítottak és lent voltam – egy törmelékkúp tetején álltunk. A fejünk fölött páfrányokat lehetett kivenni, de a sziklafalakat lent is zöld zuzmó borította. A többiek hangjait és lámpafényeit már az oldalsó sötét hangárjából hallottam – megfosztottam magam a mászófelszereléstől és utánuk bukdácsoltam. Találtak egy bagolyfiókát a kövek között.   Az összeomlott óriás… A Noé mélyére először Henry Noah mászott le 1878-ban, s ezért róla nevezték el. A barlang kétséget kizáróan egy barlangtorzó, mert a nagyméretű üreg – ma ismert – középső része beszakadt, és a bezúduló törmelék nagyrészt feltöltötte a folyosószakaszt, s ennek megfelelően két irányába lehet elindulni – 100-130 méternyit. Idős barlang – száraz. Sajnos a barlang népszerűsége miatt gyakorlatlanabb vállalkozók is megpróbálkoznak vele, s az ilyen hozzáállásnak eddig hat áldozata van… A nyugati oldalág a hívogató nagy méreteivel, és képződményeivel: A sötét félhomályból a leérkezés helyére visszanézve egyedülálló volt a látvány. Az oldalág alját valaha sztalagtitok, medencék, cseppkőlefolyások boríthatták, de a terület 140 év alatt érdektelenné „kopott”. „Cserébe” a mennyezetet látványos, szinte halszálkákra emlékeztető sztalagmiterdő borította. Egészen a nagy terem végéig sétáltunk – néha embertörzs vastagságú cseppkőoszlopok maradékain át – onnan indult a „görnyedős” járat, amelybe néhányunk be is nézett. Bandiék közben elsiettek az ünnepi öltözetekért, ők ugyanis eltervezték, hogy „megutaztatják” két hónapja történt esküvőjük hangulatát, és – többek között – ebben a barlangóriásban is felöltik az esküvői ruhát. Negyed óra alatt sikerült is beöltözniük, és készülhettek a meghökkentő felvételek.   A neheze mindig a végére marad… Sokáig elidőztünk a különleges helyen – a kellemes hűvösben. De a neheze csak a végére maradt! Megkezdtük a kimászást – 60 métert 40 centiméteres hernyóaraszolással… Emberes próbatétel volt, bár most meg a croll és a hevederek nyekergése nyugtalanított. Kifelé menet is hatalmas élmény volt, amikor kereszteztem a nyolc fokos levegőhatárt. Nemsokára a szikla is mellém került, és a nyárnak megfelelően csatakosan léptem ki a peremre. A Noé méltó befejezése volt ez két hetes túránknak. Eltökélt csapatunk megtette azt, amitől más barlangjárók meghátráltak! A nap már közel járt a horizonthoz, amikor Marika is maga mögött hagyta a zsombolyt. Összeszedelőzködtünk és a karrrmezők érintésével az autókhoz kecmeregtünk. A táv sokkal hosszabbnak tűnt… A kempingben a zuhanyozás után jó hangulatban dőzsöltünk, hiszen egy jó ebéddel még tartoztunk magunknak – ernyedten rogytunk a műanyagszékekbe a megrakott asztal mellett. Talán tudtam ajánlani ezzel a cikksorozattal néhány izgalmas úticélt a szurdokjáróknak, a történelmi helyszínek kedvelőinek és vállalkozó kedvű barlangászoknak. De akit mindezek együtt is érdekelnek, az ne ótzkodjon a „csizmát” az asztalra tenni.

Harsáczki György

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (5-6. rész)

A Timavo felbukkan, a farkast ellopják, a fedezék lelepleződik…  
Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

A reggel a kanapés sátorhely megörökítésével kezdődött, aztán sátorbontás, annak szárítása, majd kávézás jött. Öten Triesztbe készültünk várost nézni – egy kicsit lazítani. Banditól megkaptuk a feladatot, miszerint vizet feltétlenül hozzunk a nap végén, akár egy szökőkútból is. Vállaltuk volna, ám a teli kocsiba egy kanna sem fért volna el. Úgy döntöttünk, hogy ezt majd délután, együtt oldjuk meg. Skodánkkal percek alatt visszaértünk a farkasokhoz - a kanyargós útról fantasztikus kilátás esett az Isonzó völgye felé. Közvetlenül az emlékműves útkereszteződés előtt észrevettünk egy nyomós kutat. Itt a megoldás! – kiáltottuk, és leparkoltunk kipróbálni. Vízvétel után alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy gyorsan megnézzem közelebbről is az emlékművet - több emléktáblát, fotóztam le. Egy modern útjelző táblán viszont az ismerős Timavo szót olvastam le. Ez nem egy barlangi folyó neve Szlovéniában? – kattogtak a fogaskerekeim. – Vagy csak a névrokona? Ez gyorsan kiderült. Ránk köszön a földalatti folyó A „bűvös” Timavo szó nem csak az emlékmű szövegében szerepelt, de a közeli ipari park neve is ez volt. Átverekedtem magam a főúton, s a tenger felé lejtő köves utat látva feltűnt valami. Az egyik irányba régi határkövek sorát fedeztem fel a csalitosban, bal felé viszont „gyanúsan” lejtett a lezárt út. Mi lenne, ha itt tényleg megbújna egy karsztforrás? Lesétáltam, és a bokrok között lenézve megpillantottam azt a bizsergetően zöldeskék vízfelületet… A Timavót! Az is eszembe jutott, hogy ez biztosan egy másik Timavo, mivel a szlovéniai Skocjanból is indul egy. De az messze van.
A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

De tévedtem. Igaz, hogy a kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó mégis itt bukkan a felszínre, több mint 40 kilométeres(!) földalatti útja után. A karsztba bújás helye Skocjan, ahol a Reka a világörökség részét képező Skocjani-barlangban egy 100 mély szakadék-töbörbe zúdul le. A barlang látogatói borzongva nézhetnek le a föld alatti Reka visszhangzó kanyonjába. Lent már Timavo a neve. A barlangi folyó még számos zuhatagon át hömpölyög tovább, majd egy szifontóban tűnik el. Kimutatták, hogy vize a tenger szintje alá is eljut – 82 méter mélyre.   Kultúrák, emberek találkozóhelye A San Giovanni di Duino-nél három fő forrásban előbukkanó folyó titka régóta foglalkoztatta az embereket. Nem véletlen, hogy a különleges természeti jelenség egy sor építményt hívott életre. Az ősember is letelepedett a közelében, s a rómaiak útja is éppen a forrásnál vezetett el. (Még őslénytani lelőhelyként is számon tartják.) Strabon, római földrajztudós is feljegyezte a bővizű Timavo-forrást. Az első századokban is istentiszteleti hely volt, majd a 4. században keresztény kápolnát emeltek, amire később a San Giovanni (Szent János) in Tuba bazilika épült. Az évszázadok viszontagságai után ma egy gótikus templom áll a forrásnál. Velence városa 1284-ben erődöt (Belforte) építtetett a Timavo torkolatával szemben egy mesterséges szigetre, amelyre az közeli Aquileia városával vívott harcokban volt szüksége. Így ellenőrizhette a folyótorkolat kikötőjét. A várat sikerrel alkalmazták, de a 15. század közepére elvesztette jelentőségét és hagyták, hogy a tenger elmossa – nyoma sincs. Az első világháborúnak ezzel szemben rengeteg emléke van. A közvetlen közelben futó- és lövészárkok, légvédelmi tüzérségi állás, kavernák találhatók. …és a „farkasos emlékmű”, amelynek rövid története méltó a hely „mozgalmas szelleméhez”.   Öt farkas és egy sas története 1917 májusában, a Tizedik isonzói csatában az olasz erők véres ellentámadást indítottak a Monarchia katonái ellen – az ott emelkedő Hermada-hegyen. Ez volt az ún. Timavo-csata. Az emléktábla a 77. gyalogezredet, a Toszkán farkasoknak elnevezett Toszkán brigádot élteti, kiknek egyik hős katonáját itt érte halálos lövés. Az 1938-ban felavatott szoborkompozíciót három bronz farkas és egy sas alkotta, amelyben a sas - természetesen – a Monarchiát jelképezte. Az emlékmű alkotója Vergilius egyik versszakát vésette a sziklába, amelyet az ókori költő 2000 éve írt e helyről, a szikla tövébe pedig a hős katona obeliszkje került. A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le.
A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A farkasok csak néhány évet „éltek” - magyar emlékművekhez hasonlóan, a második világháborúig. Vagy a németek rombolták le 1944-ben, vagy a jugoszláv partizánok 1945-ben, amikor 40 napot töltöttek itt. Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal. (Ekkor az első világháborúban lerombolódott San Giovanni templomot is újjáépítették.) S mi történt 1964-ben? A szobrokat megpróbálták ellopni! A régi emléktábla fölé is új tábla került – mintha megsérült volna. A következő években ellenben fehér és vörös festékkel mázolták be a bronz alakokat. 1973-ban viszont ismét megpróbálták eltávolítani a szobrokat. Az egyik farkas sikerült lefűrészelniük a „tolvajoknak”, de a rendőrök nagy meglepetésére egy kertben elásva találták meg egy közeli településen. Nagyon úgy tűnik, hogy az elkövetők demonstrálni akartak olasz nemzeti jelképek ellen. Az egyik farkas lábain láthatók a hegesztés nyomai.  
A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

Titoék szerették volna… Közben utánam jött néhány túratársam is, így én is tovább merészkedtem. A vízkitörést közvetlenül a forrás után egy zsilippel fogták vissza, de az azon átbukó víz egy kikövezett csatornában iramodott neki, és 30 méter után egy nagy zöldeskék tóba zubogott. A többi forrás is ide folyt. A karsztvíz láthatóan megörült a napsütésnek! Azt hittem, hogy a tó már tengeröböl, de a Timavo még két kilométert tesz meg az Adriáig. Eldöntöttük, hogy visszafelé, délután jobban körülnézünk a többiekkel, amikor vizet veszünk. Tíz óra után jártunk – nagy forgalomban hajtottunk Trieszt felé, s az út hosszú kilométerein át láttuk a szabadon fürdőzőket. Utazás közben láttuk először - és utoljára is – a 68 méter magas Faro della Vittoriát, a Győzelem-világítótornyot, amely egyben szobortalapzat a győzelem istennőjével. Nem is csoda, hogy ezután kiment a fejünkből - akkora forgalomban! Sétánkat a kopott vörös csillaggal ékített kikötői barakktól kezdtünk, ahol a kocsit letettük. A séta inkább a túrától eltérő jellege miatt volt kellemes. Trieszt és környéke a 14. századtól 1918-ig Habsburg Birodalom része volt, a város pedig a birodalom legfontosabb kikötője. Később itt állapították meg a 0 – Adriai – tengerszinti magasságot is. Az első világháborúban közel húzódott a front, s 1918-ben Olaszországhoz került. 1945-ben – a terület vegyes lakossága miatt – a várost is magának követelte Jugoszlávia, s az ide bevonuló jugoszláv partizánok néhány hét után csak nemzetközi nyomásra távoztak. A környék hovatartozása 1954-ig vitatott volt, végül az északi része az olaszokhoz került, a déli Jugoszláviához.   Üdítő kör Triesztben Átsétáltunk a város „leglaposabb” részébe benyúló hangulatos Canal Grandén, s közben láthattuk Trieszt legnagyobb, a római Pantheonra emlékeztető római katolikus templomát, és a nagyméretű görög katolikus templom kupoláját. A következő téren álló hatalmas, 1877-ben épített, eklektikus stílusú Városháza hűen tükrözi korának gazdagságát és kiemelt szerepét. A keskeny, árnyékos sétálóutcák mégis sokkal barátságosabbak voltak. Sajnos nem ritka a balkáni országokból származó kéregető, akik elég kellemetlenek tudnak lenni. (Ha nem kapnak pénzt, még köpködni is képesek! Úgy, mint az a cigányasszony is, aki az asztalunkra köpött a pizzéria kiülőjén, miután elküldtük.)
Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

I. Miksa főherceg bronzszobránál tértünk vissza a kikötőbe, ahol – számomra - a legtetszetősebb épülettel találkoztunk, az Aquariummal. Két móló között épült, és 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot. Három oldalról ömlik be a fény, s 1933-ban kapott új funkciójának is ez felel meg legjobban: tengeri akvárium, illetve kortárs és modern kiállítóhely. Az eklektikus épületben 46 akvárium mutatja be a tenger élővilágát a cápáktól a tengeri teknősökig. Impozáns tornya víztorony, amelynek vize eredetileg a halpiac halainak frissen tartását biztosította. A kikötő helyett benéztünk Trieszt tengeri múzeumának családias hangulatú udvarára, ahol hatalmas horgonyok, hajómotor, acél hajóborda és egyéb nagy alkatrészek pihentek. Mielőtt beültünk volna abba a bizonyos pizzériába tettünk egy bizonytalan kísérletet a Fellegvár megkeresésére, de elvesztünk a meredek utcák, kanyargós útvesztőjében.   Hová lépek, barlang terem! Idejében érkeztünk a már ismerős, magasparti parkolóba, ahol csatlakoztak hozzánk a fürdőzők, majd megálltunk vizet venni a Timavonál. Nagyon ragacsosnak éreztem magamat, így szerettem volna megmerülni a felbugyogó karszvízben, de túl sokan sétáltak a közelben. Bandiékat is lenyűgözte a karsztforrás, s a gótikus templomot körbejárva láthattuk a táblákon a rendkívül gazdag múlt nyomait. A templom körül most ásatások is folytak.
– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

Visszakanyarogtunk tegnapi táborhelyünkig az 55-ös országúton, de most a túloldalra fordultunk le. Ez már sokkal nyugodtabb hely volt – az a két kerítéssel körbevett közmű-berendezés sem zavart minket. – Gyerekek, ez nem igaz! Alig lépek be az erdőbe, azonnal barlangba botlok! – hitetlenkedett Bandi előlépve. – Egy nyugodt zugot kerestem, és majdnem beleléptem egy barlangaknába! Kicsit kételkedtem, de valóban az volt! Úgy döntöttünk, hogy majd másnap megnézzük. A sátrakat csak alkonyat után kezdtük felállítani, de hogy ki mennyire rejtőzik el, az már erősen változó volt. A sátramat egy nagy cserszömörce bokor mögé állítottuk, aztán jött a közös vacsora, a zuhanyozás, a társasági élet…   Barlang-fedezék az ágyúzás elől Eljött a kilencedik forró nap is. Kimondatlanul is „szabadnapot” adtunk magunknak. Bandiék egy kis facsoport közepén némi tisztogatással nappali hűsölőt alakítottak ki, s a délelőttöt itt töltöttük sörözve, a következő kagylólevesen dolgozva. Kora délután már elkélt a nógatás: hát nézzük már meg az új barlangunkat! A forróságra tekintettel lassan szedtük össze a felszerelést, de felvenni is csak akkor akartuk, ha igazán van hova lemenni. Így gumicsizmában, rövidnadrágban álltuk körül az aknát, és Marikát, aki haláltmegvető elszántsággal kezdett leereszkedni a 5-6 méteres mélységbe. Amikor leért, visszajelzései szakadozottá váltak, csak néhány szóban tájékoztatott minket. Mindenesetre azt láttuk, hogy már mászik is kifelé. – Dögszag van lent, alig bírtam gyomorral! – nyögte, amikor felért. Mesterséges volt az üreg! Míg Marika mászott egy rozsdás vasdarab akadt a kezembe. Hengeres tárgy darabja, valószínűleg egy tüzérségi lövedéké. Akkor az akna is világháborús kaverna! Ott is hagytuk az ösvényt, és a rendkívül nehezen járható, köves-hepehupás erdőbe vetettük magunkat.
Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

30 méterre egy sziklaletöréshez értünk. – Gyertek, egy barlang! – Bandiék előbb értek oda. – Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg - akár 100 katona befogadására! A bejárat „A. Beran Kdt 1915-16” vésete minden kétséget eloszlatott. Valamikor itt egy ép fa sem lehetett a felszínen az ágyúzás miatt… Visszakecmeregtünk az aknánkhoz, és másik oldalt is bejártuk. Szintén találtunk letörést és egy beomlott kavernát. Lám-lám! Bandi barlangot én pedig háborús nyomokat kerestem, és mindketten megtaláltuk a számításunkat! Emellett egykori, cikk-cakkban kőbe vájt, betemetődve is méter mély lövészárkokat láthattunk. Egyik-másik mintha betemetett lejáratban végződött volna…  Egy kicsit eltávolodva a többiektől, több, mint egy kilónyi repeszdarabot szedtem össze. Többnyire korábbi „kutatók” helyezték ki azokat egy-egy kőre olyan turistáknak, akiknek kevesebb idejük van. A karsztbokorerdőből végül kikeveredtem egy köves erdészeti útra. A kövek közül innen is szedegethettünk vasszilánkokat…    

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (6. rész)

Napsütés egy borús doberdói nap végén

  Borult időre ébredtünk. Ezt a napot is Doberdo környékén terveztük eltölteni: öten az első világháború emlékeit akartuk megkeresni, Bandiék hárman pedig a Grotta Natale barlang környékét indultak felderíteni. A táborhelyet, természetesen „nyom nélkül” hagytuk el. Mi öten, alig tettünk meg néhány kilométert az 55-ös országúton, Jamianoban letértünk Doberdo del Lago felé.   Információt a trafikból! Útban a településre a Doberdó-tavon túl kiszemeltem egy kis erdős-sziklás hegyvonulatot. Miután előző nap is fedezékekbe futottunk bele az úttalan erdőben, okkal számíthattunk látnivalóra egy peckes magaslaton. Doberdo del Lagoban megkerestük a templomot, de a település sem emléktáblával, sem emlékparkkal nem várt minket. Kénytelenek voltunk egy „informátort” keresni. Hirtelen befordultam a trafikba, és néhány olasz szóval megérttettem a trafikossal mit szeretnénk. A férfi – sikertelen olasz nyelvű próbálkozás után - egy térképvázlatot rajzolt nekünk a legfőbb emlékhelyekről: a nagy temetőről, a monarchiás temetőről, és a magyar kápolnáról. Bingo!
A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

Úgy gondoltuk, hogy már „meg is nyertük a háborút”, pedig dehogy. Bevezetőnek mégis a sziklás hegyet javasoltam. Tíz perc múlva meg is álltunk a közelében, ahol egy jelzett ösvény vezetett fölfelé. Könnyedén felértünk első látnivalónkhoz, a Cadorna házhoz. A házat eredetileg 1914-ben az olasz hadsereg építette a sziklák tetejére, amely a hegybe mélyített kavernákkal együtt kiemelt megfigyelőpont volt. A ház részben megsemmisült a háborúban, ám az itt sziklát mászó goriziaiak később újjáépítették. A keskeny terasz fakorlátjára támaszkodva madártávlatból szemléltük meg a tavat, amely egyébként karszt tó. Medencéje természetes módon tömődött el agyagos üledékkel, és vízszintje a tenger szintje alatt fekszik.   Kulcsosház a sziklák alatt… Az épület zárva volt, így követtük az ösvényt – egy kicsit feljebb. Itt ásított ránk a kaverna, amelybe mindenképpen be kell merészkedni, mert csak ezen át közelíthetők meg a sziklákon elszórt megfigyelőpontok. Lámpa nélkül sajnos már jó pár métert bukdácsolhatunk a sötétben. Nem lehet nagy a turistaforgalom, mivel nekem sikerült egy denevért is felriasztanom. A valaha ágyútűznek kitett állás izgalmas kirándulóhellyé szelídült karsztos sziklákkal, buja növényzettel. A 72-es ösvény tovább vezetett fölfelé, a Castellazzora. Olyan meredek kőlépcsőn vezetett az út, hogy jó szolgálatot tett a mellette kirögzített acélsodrony! A lépcsők után bebokrosodott szikla-lövészárkokat vettünk észre, majd nemsokára a lapos hegytetőre értünk, ahol ismét magyarázó-tábla fogadott bennünket. Egy történelmi fotón egy fátlan, sivár hegytetőt is láthattunk, amelyen mély barázdaként futott végig egy kőbe vésett lövészárok… Érdeklődésünket azonban egy 3 méter magas, 2-3 méter vastagságú kőből emelt falmaradvány keltette fel, amelyet az út elmetszett. Arra gondoltunk, hogy az első világháború katonái hordták össze emberfeletti munkával, de nem ők voltak. A hatalmas kősáncot, melynek több száz méteres szakaszaival később is találkoztunk, a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére.
A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

Míg tettünk egy kisebb kört a hegytetőn, a világháború kőbe vágott sziklafedezékeiből is találtunk néhányat.   Százezer Lesétáltunk a hegyről, és visszatértünk Doberdo del Lagoba. Térképvázlatunkat tanulmányozva ekkor láthattuk, hogy nem minden egyértelmű… Találomra nyugat felé indultunk el autónkkal, miközben lefelé ereszkedtünk az Isonzó síkságára. Épp visszafordultunk volna, amikor szembejött a Ronchi dei Legionari településtábla, ami szerepelt a rajzon! Elértük a főutat, és negyedóra múlva megérkeztünk a már korábban táblával is jelölt óriási redipugliai katonai temetőhöz, Európa legnagyobb katonai emlékművéhez. Hozzá kell tennem, hogy ez az olasz temető. Erről a temetőről - esetleg - már olvashattak, mégis röviden bemutatom. A környék az 1915 májusa és 1917 augusztusa között zajlott, hatalmas véráldozatot követelő isonzói (vagy doberdóinak nevezett) csaták helyszíneinek egyike. A háború alatt kialakított temetőt 1938-ban rendezték 22 hatalmas lépcső formába, s helyezték el bennük 100 187 olasz katona urnáját. Külön borzalmas, hogy ebből 60 330 ismeretlen hős… Már a parkolóban is számos ismeretterjesztő tábla fogadja a látogatókat. Felmérve helyzetünket, mégsem a nagy temetőbe indultunk, hanem maradtunk a főút ezen oldalán, és a látványos emlékparkba léptünk be előbb. A bejáratnál néhány helyben talált mészkődarabból készített sírkövet is kiállítottak. Ahol még fa sem volt…   Jelen a „nagy lépcsőkön” A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká. Hatalmas ágyúk, aknavetők, óriási, pusztító erejű ágyúlövedékek kísérik-dekorálják a sétaösvényeket, a park fő sétányát pedig a különböző harcászati alakulatok szimbólikus szoborkompozíciói kísérik - mint egy-egy stáció -, amelyeket epigrammák egészítenek ki. A domb tetején egy korinthoszi oszlop áll.
A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

Átkeltünk a főúton – valamint az Isonzó-csatorna és a vasút felett -, és beléptünk a nagy temetőbe. Itt a fedett lövészárok-háború színterét alakították ki, amit be is jártunk. Aztán elindultunk a több száz betonba faragott „Presente” (Jelen!) felirattal szembe, amelyet két oldalt sötét ciprusfenyők kísértek. Elől a vezér, a 3. hadtest parancsnokának síremléke áll – most is a sereg élén. Sétánk közben 39 587 hősi halott neve mellett ötszáz lépcsőt tettünk meg fölfelé. Fent a kápolna mögé kerültünk és újabb ágyúk mellett lépdeltünk fel a dombortérképpel kiegészített kilátóhoz. Innen már rég nincs jó kilátás.   A Vipava és a hirtelen vihar Már a magyar kápolna (amelyet én is a Magyar Turistából ismertem) megkeresésén gondolkodtunk, amikor eszünkbe jutott az osztrák-magyar temető. A Fogliano di Redipuglia-i temető sárga kerítése a főút mellett állt, s a százéves évforduló miatt friss táblák hívták fel rá a figyelmet – magyarul is. Az öreg ciprusok őrizte temető 14 550 „osztrák-magyar” hősnek állít emléket: „Az életben és a halálban egyesültek.” – olvasható a német felirat a kapun.
A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A katonás rendben sorakozó egyszerű sírköveken friss fémtáblácskákon fele arányban olvashattunk magyar neveket - sajnos ékezet nélkül. A másik felén osztoztak a német vagy más monarchiabéli nemzetiségűek. A temető valóban jelképes, hiszen a sírkövek száma – szemlátomást - az ezret sem érheti el. Legbelül a többnyelvű emléktáblánál mi is több friss nemzetiszínű szalagot és koszorút találtunk. Az autóban ismét térképvázlatunkat kezdtük tanulmányozni. Sagradonál találkoztunk az Isonzóval, de a doberdói oldalon maradtunk. Itt láthattuk az Isonzó duzzasztóművét, majd néhány településsel arrébb a Monte San Michele neve jelent meg táblákon. A Doberdó környéki dombok kulcsfontosságú magaslatának nevéhez is tízezrek kiömlő vére kapcsolódik… Viszont egyszer csak egy ókori mintára épült viaduktot pillantottunk meg egy kisebb folyó felett, a domboldalban pedig egy négysaroktornyos várkastélyt. A többieket sem kellett erővel rávenni egy kis „pihenőre”, s a kocsit letéve visszasiettünk a vízpartra a közúti hídhoz. A lomha Vipava feletti viadukton éppen áthúzott egy személyvonat. Ezután viszont a másik irányba nyílt érdekes kilátás: a hegyek felől vészjósló, lilásszürke viharfelhő gomolygott felénk… és 4-5 perc múlva meg is érkezett - futva értük el autónkat. A kastély egyébként nem volt megtekinthető.   Magyar volt idegenben – mégis meghagyták… Hosszú volt a kényszerszünet, így a vihar elvonulását kávéval ünnepeltük meg. Ismét keresni kezdtük azt a bizonyos Trieszt-Gorizia utat, amit aztán az ismerős 55-ös országútban találtunk meg. Egy út melletti családi háznál is megálltunk érdeklődni, de senki sem bújt elő a kiabálásunkra. Kezdtük elveszíteni a reményt, de végül István barátunk gyalogosan derítette fel a megfelelő mellékutat.
Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az aprócska Devetachi - ahol már tábla jelezte a kápolnát -, olyan üdítő látvány volt, hogy azt a néhány száz métert gyalog tettük meg Visintinibe. A nyers kő falazatú falak, házacskák, a dús növényzet, a felfuttatott szőlő és a virágok a nap legcsendesebb perceihez adtak hátteret. És egyszerre ott állt egy porta végében a kápolna. Ma is látszik, hogy egy házhelyből kanyarintottak neki helyet, ahogy azt 1918 elején IV. Károly a telek tulajdonosától „elkérte”. Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért. A helyiek azonban nem hordták szét köveit - raktárként használták. A magyar turisták viszont felkeresték, de a kápolna felújítására is 2008-ig kellett várni. Ekkor rendezték be először. Felszentelése 2009. május 29-én történt. Meghatottan vettük szemügyre a kápolna minden díszét, üvegablakait, emléktábláit és a kapurács sok koszorúját: ritka az a határon túli magyar emlék, amely ilyen jól karban van tartva, s még magyarnak is megmaradt… A kápolna kis teraszán egy régi kőkeretes kút is látható, no meg egy eltömődött barlangszáj. A kápolna az utca túloldalán elterülő rétre néz. Temető volt, amelyet 1915-1916 között alakították ki, és köves földjébe a Monarchia 17. közös hadosztályának halottai kerültek. Amikor a két háború között felszámolták, a csontok Foglianoba kerültek. Lassan visszasétáltunk Devetachiba, amelynek szélső házánál újabb ismertető tábla hívogatott a közeli hegy háborús objektumai felé…   Finoman lebuktunk Eső nyomait látva érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társaink azzal fogadtak, hogy olyan vicces sztorijuk van, hogy azt azonnal el kell mondaniuk… A történet lényege az volt, hogy az eső során lehűlő levegő miatt kezeslábast vettek magukra, és egy táborhelyhez tévedt autóst a furcsa öltözékben ugrálva elijesztették, mivel őket látva elhajtott. Ezután terepbejárásukról is beszámoltak. Állításuk szerint, alig tettek néhány lépést a bozótban, máris beszakadásokkal, barlangszájakkal találkoztak, a Grotta Natale környéke pedig még „csábítóbb”. A nap a végéhez közeledett, s miközben vacsorához készültünk, begurult közénk a helyi őrjárat autója… Olaszul beszélő útitársnőnk azt mondta az őröknek, hogy csak most álltunk meg pihenni, mire ők mosolyogva elmentek. Tudtuk, hogy vissza fognak jönni, s talán épp az „elijesztett” autós hívta ki őket… Szürkületkor indultunk el új, kiszemelt táborhelyünkre, Doberdo del Lago túloldalára. És mit tesz Isten? Ismét egy „kanapés” helyre akadtunk – az olaszok ide is juttattak egyet megunt berendezési tárgyaikból…

Harsáczki György