Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (2. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Divénytől Rimaszombat, Kurinc fürdőig

 

Ősi „fotós-ösztön” ébresztett fél hét körül. Minden esélyét meg kell adni egy párafoszlányokkal kidíszített kora reggeli fotósorozatnak, amely nem kevésbé lehet különleges itt, a Rózsaszállási-tó mellett! Hogy szerencsém volt-e? Az első fotón a felhős égből egy napfénypászma ébresztette a várromot. Aztán csak visszafeküdni volt érdemes – rögtön beborult. Amikor egy óra múlva – kibújva a sátrakból – köszöntöttük egymást, az esőt is felébresztettük… A ponyva alatt elköltött reggeli után elsiettünk kávézni – mert a felhőzet ragaszkodónak bizonyult -, és csak az élvezetes kávészünetet követően tudtuk lassan lebontani a sátrakat.

 

Izgága őrző-védők

A program egyértelmű volt: Divény történelmi építményeit és gólyáit teljes egészében mára hagytuk, így visszapedáloztunk. Indulásunkkor a borulatnak már nyoma sem maradt…

Álmos vasárnap reggel fogadott a faluban, alig lézengett valaki az utcákon. A Balassa-várkastély kinyitására még fél órát kellett volna várnunk – kapujában tipikus vöröscsillagos SNP (Szlovák nemzeti felkelés)-tábla látható. (A szlovákok is barátként várták a szláv szovjeteket 1945-ben, habár a felkelés jelentőségének, jellegének megítélése máig megosztott.) A várrom meglátogatása lett a következő cél – szerencsére felfedeztük a felvezető turistajelzést, amely az erődített templom melletti zugba vezetett. Egy borozó réteges kövekből és fából ügyesen kiépített kiülőjét találtuk. Igazán jó helyre tették – bár vasárnap délelőtt miért is üzemelne! Kettéváltunk, hogy a felpakolt kerékpárok felügyelet mellett maradjanak, és az első „osztag” felsétált. Távollétükben észrevettem, hogy a biciklilerakó tulajdonképpen egy „sárkány” egy girbegurba rönkből és kőlemezekből. Naná, hogy nem tudtam nyugodtan ülni, így átsiettem és körüljártam a templomot – a négy saroktornyos kerítőfalon belül. A fal belül nem mutatott többet, mint kívülről. 1657 után épülhetett, mivel a templom akkorra lett kész – azóta csak bővítették. A mise véget ért.

Divényt már 1222-ben templomos helyként jegyezték, s először a Kacsics és a Tomaj nemzetségek birtoka volt. Mint korábban olvashatták, sorrendben a Losonczyak, a Balassák majd pedig 1945-ig a Zichyek voltak kegyurai. Míg a többiek fent bóklásztak, mi lent – felfedeztük, hogy a fantáziadús borozónak volt fentebb is egy szintje, sőt gyerekjátszótere is.

 

Elsőként a boltozatokat!

– Menjetek, Karesz ne tud betelni a várrommal… – jöttek leváltani a lányok – nagyon klassz! Nem kellett bennünket nógatni – elindultunk, viszont a várhegy nyergében található temetőkápolnánál máris le kellett fékeznem. Az irodalom szerint körülötte Zichy-sírok találhatók, ám az említettek feliratait nagy izgalmamban nem találtam, és vegyesen – nem régi – szlovák és magyar neveket olvashattam a sírköveken.

Attila után vetettem magam, aki az egykori kapu falszorosán át már belépett a várba. Most érzékelhettük először az erődítmény méreteit – a meredek, erdős várhegy eddig ezt jól elrejtette. Ezen a várromon is dolgoznak – szerencsére az osztályozott kőanyag, az állványok és a meszes kádak csak közelről rontják az összképet. Úgy láttuk, hogy a boltozatokat elsőként javítják ki.

Karesz átszellemülve jött elénk: – Van vagy három szint, és a kilátással nem lehet betelni..!

Strassaldo és Leslie császári hadvezérek nem végeztek nagyon alapos munkát – sok fal maradt állva. Először a földszinti és a pince-helységekben néztünk körbe majd kaptunk egy „fülest”, hogy honnan induljunk feljebb, mert nem volt olyan egyszerű. Közben kiderült, hogy eleve egy szint még volt lentebb is, de többnyire el voltak ásva-tömődve… Egyre föntebbről láthattuk a tavat és Divényt – beláttunk a templomudvarra is. Jó zegzugos a vár!

Fokozódó melegben ereszkedtünk alá. A többiek közben belakták a kiülőt, s késő délelőtti sörért, jégkrémért mi is elugrottunk. Ennyi élmény és látnivaló után már én is könnyen lemondtam a reneszánsz várkastélyról.

 

A gólyás kastély

Jó iramban hagytuk magunk mögött Divényt és a tavat nyugati irányból kísérve Rózsaszállásra (Ruziná) érkeztünk. A szép fekvésű települést 1899-ig Rózsa-Lehotának hívták és lakosai a közelében feltárt magnezit miatt sokan álltak bányásznak. A bánya 1950-ben bezárt. Ruzsinát elhagyva hosszú lejtőn száguldottunk alá – közben mindenki látta a rendőrök által közrefogott Zsigulis fatolvajokat.… Becsatlakoztunk a 2664-es útba és a derekasra erősödött melegben felpedáloztunk Patakalja (Pedrecany) meredélyén. Itt ellenben 1956-tól termeltek ki megnezitet – 40 éven át. A kitermelés helyén érdekes „tengerszem-tó” alakult ki. Bizony, bányavidéken jártunk: a völgy túloldalán Lónyabánya terült el.

Éppen feltűnt, hogy húsz perce nem láttunk kulturális látnivalót, amikor egy gólyafészekkel koronázott hatalmas épület tűnt fel a fák mögött. Nahát, nem készülök fel, mégis belefutunk! Az bizony a reneszánsz alapokon nyugvó, eklektikus Balassa-kastély volt! „Ki is sodródtunk” mindannyian a kapu elé, aztán mindenki igyekezett a vaskerítésen át lefényképezni az elegáns épületet, amelynek egykor hatalmas négyszögletű tornya volt, de elpusztult. Jobb kéményén három „felnőtt” gólya tollászkodott. A negyedik viszont a másik oldalon álló kéményen álldogált, mintha a repülni nem tudókat akarta volna egy kis szárnypróbálgatásra bírni…

Pihenő után lesurrantunk a vasúti sínek mellé, át a patakon és kitekertünk kelet felé a 16-os útra. Nem finnyáskodhattunk, ha nem akartunk kerülőket. A kapóra jött a Shell kúttól – ahol fújhattunk a kerekekbe – ismét láthattuk a csodás gácsi kastély sziluettjét és a már ismerős hegyeket. A rimaszombat-közeli kurinci (Kurinec) kemping volt aznapi célunk, tervezett utunk pedig Poltáron és Osgyánon (Ožďany) át vetett.

 

Végig az agyag útján…

A kálnói leágazóig csupán a közeli Losonc (Lucenec) kimagasodó épületei és az árokban fekvő hatalmas, felpüffedt szarvas teteme szolgáltattak látnivalót. Fellélegeztünk, amint a kisforgalmú országútra értünk. Alig hagytuk el Losoncnagyfalut, amikor a jobb oldalon egy nagy tó víztükrét pillantottuk meg. – Milyen üde látvány! – gondolhatták az elől pedálozók is mindaddig, míg továbbhaladva a távoli víztükör táblákra nem esett szét… Kiderült, hogy a kálnói napkollektor-telep paneljai csapták be a szemünket.

Néhány hepe és hupa után beértünk az Ipoly-menti Kálnóra (Kalinovo). Kálnó első történelmi említése a 13. századból való, s ebből a korból származik mai evangélikus temploma is, ám a 19. században elvesztette eredeti stílusjegyeit az átépítése után. A környéken számos savanyúvíz forrás van. Borovszky Samu beszámolójában két agyagpipa-gyárat említ, mi pedig egy nagy üzemmel találkoztunk a településen, amiről később kiderült, hogy kerámiaüzem. A két kilométerre mélyített agyagbánya helyén kis „tengerszem” csillog.

A közel vízszintes, zöld dombok és erdők övezte országutat vasúti töltés kísérte, majd nemsokára Ipolyberzence (Breznicka) templomtornya jelentkezett. Beértünk Berzencére. Nem tudom, hogy mindenütt tilos-e az előzés a településeken, de biciklikaravánunk csinos kocsisort gyarapított magamögé, miközben a központba gurultunk lefelé. Kálnóhoz hasonlóan a statisztikák nagyon kevés magyar lakost jegyeznek, míg 1910-ben még jelentős magyar kisebbség élt itt. A helyi agyagokra Berzencén is téglagyárat építettek.

Lemaradtam, mert fényképeztem, de a faluközpontban „befékezett” a társaság. De Attila árnyékra vetődött: a pizzéria zárva volt… Pedig már úgy ettünk volna!

Az erőre kapott melegben Ipolyszele (Zelené) után boldogan szálltunk le a nyeregből a poltári öreg híd apropójából. A háromnyílású rusztikus kőhidat Török hídnak hívják, de az 1554-1593 között, török hódítók építette hidat a 19. században újrarakták. Napjainkban már modern betonhíd bonyolítja a közúti forgalmat.

A klasszicista evangélikus templom adta magát a pihenőhöz, mivel – kora délután lévén – kevéske árnyékot mégiscsak vetett a lépcsőire. El is terültünk egy kis időre. 1791-ben épült egy 15. századi templom felhasználásával. Én temetkezési kápolnának hittem…

A hídra látszólag figyelnek, hiszen látványosság – mellvédjén muskátlik tarkállanak -, de nekem nem tűnt makulátlannak a híd állapota… Ezt az Ipoly vízszintjéből is „megvizsgáltam”…

 

Ebéd a lakótelepen

Poltár „bevétele” nem volt egyszerű. Rögtön az elején a rosszabbik irányt választottuk – jobbra – és a lakótelep-széli, félig-meddig rozsdaövezetben kerestünk éttermet. Közben kiderült, hogy létezik olyan, de két nagy körbe került. Ebből én tettem a nagyobbat, miután jó megérzéssel a városka történelmi magja felé kerültem, de engem már nem követett a társaság. Tízemeletes blokkházak között végül meglett túránk szocreál vendéglője – egy fák ölelte szolgáltatóház első emeletén. A teraszon kerékpárjaink fölött választottunk asztalokat, hogy legalább lássuk, kinek tetszik meg a bicaj… Olyan kis víznyomás volt a mosdó csapjában, hogy alig tudtunk néhány kulacsot megtölteni!

Poltár után hosszan loholt velünk egy kis kutya, miután a szőlőültetvényes dimbes-dombos szakaszon mindig behozta lemaradását felfelé, majd rövid lábaival elmaradt. Még Poltár előtt megterveztük a Cserepes–Osgyán–Rimaszombat-Kurinec útvonalat, ám a nap során kiment a fejünkből.  Sajnos a GPS szlovák nevekkel dolgozott, és ez is probléma volt. Eljött – már megint csak fazekassága, porcelánipara miatt kiemelt – Cserepes (Hrnčiarska Ves), de az elágazásnál hangoskodó cigánygyerekek elterelték a társaság figyelmét a táblákról. Lekanyarodás nélkül hajtottunk tovább, bár én megálltam lefotózni a különös tornyú templomot. Hát, igen, a 17. században épült!

Lemaradva pedáloztam a többiek után a hosszan elnyúló Cserepesen, amikor az útszélén – jóval előttem – egy szőke, meztelen lányt pillantottam meg. Szinte világított. Nem hittem a szememnek. A magas, 15-16 év körüli, egészen nyugodtan álló lány mellett egy idős férfi állt – ruhában -, aki épp, csak próbálta takarni az egyik karjával. Épp odaértem volna, amikor az öreg mordult valamit szlovákul, valószínűleg azt, hogy ne bámuljak. Hát azon már túl voltam…

Nekem ezután nemcsak a borult ég miatt volt rossz megérzésem, így elővettem a térképemet, s kiderült az elmulasztott letérés. Bár csak néhány kilométerrel mentünk túl a falun, az előörs azt válaszolta, nem fordulunk vissza, erre is odaérünk a kempingbe. (Csak ők már elfelejtették Osgyánt, ahol hatalmas kastély várta, hogy megmutathassa magát nekünk.) Utunk nagyon szép erdős-dombos vidéken haladt ismét napsütésben, majd egy kellemetlenül magas dombot megmászva lezúdultunk Rimaráhóra (Hrachovo – de borzasztó…), a Rima völgyébe.

A nap állásához mérten kellemes iramban közeledtünk Rimaszombat felé, így Bakostöréken (Velké Teriakovke) rövid egyeztetés után leváltam a csapatról, hogy egy osgyáni kastélylátogatást még beletuszkoljak a napba. Az idő rövidsége miatt a falu malomépületét és templomát sem kerestem meg, de a nap neheze ezután jött.

 

A világvégétől is messzebb

Nem túl részletes közúti térképemen kiválasztottam a két forgalmasabb országút derékszögét kiküszöbölő rövidítő utat. (A többiekhez képest kb. 15 kilométert tettem a napi etaphoz.) Sajnos a térképemre rá sem fért „Krásna” kistelepülés, amelybe letértem jobbra – abban a hitben, hogy a rövidítő út ott indul. Két szlováktól akartam mielőbb megtudni, hogy jól gondolom-e, de természetesen semmilyen más nyelven nem beszéltek. Tíz egész perc idegtépő faggatózás után feladtam a dolgot, és tovább haladtam Rimaszombat felé a 72-esen, majd ezután találtam rá a kinézett útra. Nagyon tapostam neki, mert szerettem volna valamit behozni az elfecsérelt időből. Nemsokára beértem Kruzsnóba, a világ végére. (Ekkor fogyott el a vizem.) Kérdeztem ott szerelőt, öregasszonyt, fiatal srácot, s mindig fél kilométerrel jutottam tovább. Aztán a „szétbombázott” TSZ-hez értem ki a dombtetőkre, és az egykori köves út, sokkal rosszabb, fátlan maradékán amortizáltam tovább magamat. Az összes úthibát élénken kirajzolták a nem túl régi eső pocsolyái. Csak kóbor kutyák feltűnésétől féltem, de csak egy-egy víkendház bukkant fel néha.

Porzó légcsővel, értem föl – öklömnyi köveken döcögve, egy nagyobb napkollektor-telepet is elhagyva – egy kíméletlen kaptató tetejére. A 16-os útnál voltam végre – a Luzenszky Henrik és felesége állíttatta kereszt előtt kombájnok sora vonult el. Csak remélni tudtam, hogy közel lehet Osgyán, és nem csalódtam, mert tábla jelezte. Viszont meredek szerpentin következett. Ereszkedés közben nagyot néztem, amikor a szomszéd domboldalban egy beton viaduktot pillantottam meg: az az osgyáni kerülőút objektuma volt.

A féket markolva nagyon figyeltem, nehogy egy méterrel is lejjebb ereszkedjek a kelleténél, mert kezdett hosszú lenni az aznapi történet. Éppen feltárult a kisváros és két templomtornya, amikor jobbra megláttam a kastélypark erdejét és egy nagy épület tetejét. Néhány ház előtt elgurulva, a nyitva álló kerítés előtt álltam. Fogtam magam, és betoltam a biciklit az elvadult, erdős területre. A kaputól távol, biztonságosnak hitt helyen hagytam hátra elindultam az épület felderítésére. A vakolatlan, terméskő falazatú kastélyon zsindelytetőt látni, de az ablaknyílások lehangolóan sötétek voltak…

 

A faluközponthoz képest 80 méter magas dombon álló kastély egy 13. századi kerek sarokbástyás vár 16. századi átépítésével született. A cseh huszitákat Mátyás király verte ki a várból, de a várkastély az 1604-es osgyáni csatával híresült el, a Bocskai-felkelés idején. Abban az évben foglalták el a hajdúk, akiknek élén aztán Németi Balázs védte a várkastélyt a hírhedt, albán származású Giorgio Basta zsoldosvezér ellen. Sajnos egy rossz kirohanást közben elfogták, vallatták (sikertelenül), majd kivégezték. Állítólag nem adta olcsón az életét: összekötözött kézzel kiragadta a pallost a hóhér kezéből és több zsoldost lekaszabolt, míg végeztek vele.

A várkastély az ostrom közben erősen sérült. „Megúszta” a Lipót-féle felrobbantást, majd új tulajdonosai kényelmes úri lakhelyet alakítottak ki az erődítményből. Utolsóként a Luzsénszkyak lakták, aki nemcsak empire stílusú sírboltot építtettek és angol parkot telepítettek a várkastély köré, de műkincsgyűjteményüket is itt őrizték.

A két háború között apácák éltek itt – nekik sírjaik is vannak. 1944-ben éppen a kastély fölött ásták be magukat a németek, így az épületet komoly belövések érték, s a berendezés is megsemmisült, eltűnt. Az 1950-es években gyors állagmegóvó javításokkal kerülték el a romba dőlését, de csak a 80-as években folytatták. Akkoriban tervezgették az üdülőként, szállodaként történő kihasználását, de csak tervek – és jövő-menő tulajdonosok – követték azóta is egymást.

Én is a kastély végóráiról tudok beszámolni. Az invazív japán keserűfűvel benőtt udvarra néző boltívek jó része életveszélyesen megroggyant, de sok helyen az épület belsejében is leomlottak boltozatok, s néhol a tető is beszakadt. Állítólag 2003-ban új tetőt kapott. Rettenetes, hogy egy ekkora történelmi épület…

Beszédet hallottam a kapu felől. – Helló! – köszöntem rá a roma párra. – Osgyániak vagytok? – Igen! – mondták meglepetten, de magyarul. – Épp erre jártunk… – lódították.

Néhány felvétel után siettem vissza a biciklimhez, s már tudtam, hová köszönök be vizet kérni: érkezésemkor, a kapuval szembeni portán magyar beszédet hallottam. Be is köszöntem, és míg az öreg bement vízért (őt küldték) a petpalackommal elbeszélgettem a családdal – rólunk és a túránkról. Mikor a vizet megkaptam, egy húzásra megittam a másfél litert. Szegény öreg, mehetett be újra! – Mi is laktunk a kastélyban. – mondta közben az idős asszony.

Nem is ment olyan rosszul felfelé a szerpentin – a siker feledtette a fáradtságot. Aztán Rimaszombat felé rágurultam a 16-osra és az osgyániak útbaigazítása után szépen kikerültem a belvárost és Kurinc (Kurinec), a fürdőhely és kemping felé hajtottam. Annak ellenére, hogy a városvége-táblától kerékpárúton tekerhettem, már majd’ leszédültem a nyeregből. A többiek már másfél órája áztatták magukat valamelyik medencében, én meg hideg izzadságban úsztam.

Megérkeztem a víkendházak között, és már be voltam „jelentve”: – Menjen. – legyintett a recepciós fiatalasszony, amint magyarázkodni kezdtem. Rátaláltam a sátrakra egy sáros sarokban, átvedlettem fecskébe, és siettem a medencék felé. Őket kerestem, bár a medencékben már nem volt senki. Végre megláttam őket, amint a víztározó tó felől jöttek. – Már nem lehet bemenni a medencékbe… – tették hozzá sajnálkozva találkozásunk után. – Nekünk is ki kellett jönnünk, nem sokat fürödhettünk. Maradt a tó…

– Ez nem állapot! – gondoltam megzuhanva. Kimentem a fürdőstégre és bedobtam magam. Egy csoda volt… Az viszont igazi szerencsétlenség, hogy ismét buli volt hajnalig a közelben…

Harsáczki György