Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (5. rész)

Asszonyvásártól Ipolyságig  
Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Többen zavartalanul aludtuk át az éjszakát – egyesek parázs vitát hallottak szlovákul, amelynek talán mi voltunk a kiváltói. Kellemes szél lengedezett, amikor készülődni kezdtünk a báti tó partján. Úgy döntöttünk, hogy elköszönünk a pecázó „háziaktól” és máshol fogunk – zavartalanul – reggelizni. Hátrahagytuk nekik a temérdek üdítőt. A közeli báti országút szélén – a lekaszált gaz sávjában - álltunk meg reggelizni. A pizzák maradékára meghívtuk az ott keservesen nyávogó apró cicát is.   Hontbesenyőd „kastélya” „Kolostorépület, 13. századi templom” – ezt írtam még otthon Hontbesenyőd (Pecenová) neve mellé, és egyöntetűen döntöttünk „meglátogatásáról”. Mint írták is, valóban több népi lakóház néz a lassan meredekebbé váló főutcára, de én leginkább a kolostorépületet kerestem. Az bizony láthatólag új funkcióját keresi – a zárt kapu mögött elterülő betonos udvart elkezdett begazosodni. A török uralmat követően az épületet – a faluval együtt – a jezsuiták kapták meg, akik 1693-ra felépítették – itt látható - rendházukat késő gótikus stílusban. Napjainkban „kastélyként” is fut, s mint a legtöbb ilyen épület volt már magtár és iskola is… Árkádjai sajnos éppen a másik irányba néznek, az út felől nézve nem túl izgalmas. A nemrég felújított templom jóval feltűnőbb volt: kapuja alá alig tudtunk feltekerni a meredélyen. Kerítőfalának kapuján lévő szoborfülkékben jelenleg két kicsi szobrocska áll. A 13. század óta szinte minden kor rajta hagyta stílusjegyeit. Körbesétáltuk - élveztük a kilátást is -, majd eldöntöttük, hogy kedvencünk, Asszonyvásár (Bátovce) érintésével haladunk délkelet felé, és mivel kempinggel még egyszer nem akartunk hoppon maradni, Ipolyságig terveztük a napi távot. Nekem nagyon nem tetszett, mivel szinte „hazamentünk” a Felvidék ismeretlen tájairól, de nem volt mit tenni. Gyorsan legurultunk Asszonyvásár két nagy temploma alá, majd dél felé, Zsember (Zemberovce) felé indultunk. Sajnos hiába tértünk be a tegnapi pizza pizzériájának udvarára, kávéval nem tudtak szolgálni… Szép utunk volt a Selmec-völgyében, erdők, ligetek, zöld dombok között. A zsemberi elágazásban aztán elkerekedett a szemünk: az ott nyíló The Doctor Café csak ránk várt! Senkit nem kellett invitálni – ennyit még nem vártunk az első kávéval..! Hangulatos belső kerthelységének egyetlen hibája csak az volt, hogy egyáltalán nem láttunk rá kerékpárjainkra, de így is jólesett a kényeztetés… Zsember lakosai szinte csak szlovákok. A falun vezet át az 51-es út, amin alig 300 métert haladtunk, majd letértünk Borfő (Brhlovce) felé. Ekkor kerültük jobb oldalról az ősi Zsembery-kastélyt, amely – állítólag – 16. századi, de ma inkább finoman romantikus stílusa van – egy toronnyal. A helységnévtábla előtt a régi malom mellett hatalmas kőépület csupasz falai meredeztek. Talán magtár volt…  
Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Borfő – nyakig tufában… A nap egyik leghosszabb emelkedőjének tetején sokat kárpótolt a kilátás a Selmeci-dombok és hegyek felé. Bát templomai még mindig látszódtak. És akkor lezúdultunk – legtöbbek az ismeretlen cél felé… Nálam a sebességi mámort folyton elnyomja a „felfedezési és a fotózási függőség”, így „kénytelen voltam” megállni Borfőre érve, a meredély közepénél, hogy késő barokk kastélyát szemügyre vegyem. A Körmendy család 1756-re felépített kétszintes úri lak a helyi Széchenyi-terv keretében már új tetőt és vakolatot kapott, de ablakai élettelenül ásítanak bele a Lévai járásba. Érződik, hogy a halálból rángatták vissza – vajon ki vagy mi költözik termeibe? Alatta emelkedik a római katolikus templom – szépen kifestett barokk templom, s utcácskája elején szintén frissen rendbetett kápolnácska áll. Barátaim ismét az egyik rekumbens szerelésével voltak elfoglalva, mikor utolértem őket. – Láttuk a kastélyt – mondták. – Van itt még látnivaló? Elmondtam, hogy Borfő tufába vájt lakásairól, lakhelyeiről híres és ugyanott van egy helytörténeti gyűjtemény… Épp befejeztem, amikor néhány métere tőlünk észrevettük a Barsi Múzeum ismertetőtábláját a „barlanglakásokról”– így nem kellett felkeresésükre külön rávenni barátaimat. Szerencsére irányt is mutatott. Az Árpád-kori eredetű Borfőt két korábbi településrész 1952-es összeolvasztásával alakították ki. Barlanglakásait a felszínen fel sem tűnő andezittufába faragták – láthatólag csak a Sturda-oldalban bukkan elő. (Borfő határában 1964-ig bányásztak andezitet és tufáját.) A néphagyomány és egyes történészek szerint az elsőket a törökök elől menekülő-elbújó lakosok vésték a sziklákba. Bél Mátyás már 1740 körül szemléletesen írt róluk: „a falu szinte összes házát a sziklába vésték, mégpedig a tetőn és a házfalakon kívül ebből a sziklából formázzák ki a házakban található asztalokat és padokat is”. Többnyire egy lakószobából és az ebből nyíló egy vagy két kisebb kamrából álltak, falukat kimeszelték. Alkalmanként istállót is mélyítettek mellé, és előfordult, hogy ilyen lakás padlójából fúrtak le kutat. A korábban teljes egészében lakhelyként mélyített lakhelyeket ma többnyire garázsnak, kamrának, ólaknak, borospincének használják. Sok esetben még a 20. század elején is éltek ilyen lakásokban. Szerencsére már 1983-ban - népi műemléki rezervátumként - fokozott védettséget kapott, 1993-ban pedig Europa Nostra-díjjal értékelték a 24 barlanglakásból álló együttes állapotát.  
A borfői skanzen udvara

A borfői skanzen udvara

Tufalakások árnyékában Már a Sturda utca elején – ahol először letettük kerékpárjainkat – láthattuk az első barlanglakást egy magánporta udvarán, de ott van a többi is, csak eltakarják az eléjük építet garázsok, ólak, vagy éppen a Praga teherautó-matuzsálem… Valóban kiemelt a védettsége, mert az utcát valami nagyon különleges csillogó-gyöngykavics burkolattal fedték le. Meg kellett érinteni. Jobbra aztán éppen egy emeletes udvart láthattunk, amelynek kétszintes házának alsó szintjét tufába vésték, mint valami lábazatot, az emeletet pedig tipikus nyeregtetős parasztházként ráépítették. Alul is volt, felül is volt udvar – a felsőhöz egy kerülővel lehetett felhajtani. Két színes házacska között nyílt a múzeumi porta, amelynek „ura” egy durva kinézetű idős asszony volt. Nyilván helyi erő volt – a belépő (66 eurocent) vásárlása előtt a befotózást sem vette jó néven. Még itt sem tudtuk „elfogadni” a jegyhez kötött fotózási lehetőséget, amely szerintem agyoncsapja az ihletet. Az udvar végében egykor két szintet is véstek a tufa falba. Az alsó zárt helységek egyikében egy takaros, cserépkályhás – s nyáron milyen jó hűvös! – szobakonyhát láthattunk berendezve, mellette  egy kamrát – régi eszközökkel, a nyitott oldalú helységben viszont a falu híres kőfaragóinak állított emléket. A kőfejtő- és faragóeszközök mellett egy jellegzetes tufa-sírkő és annak fa-sablonja, illetve egy kő kiskapu avatott be jobban a mesterégbe. A fenti szintre megtört lépcsősoron lehet felmenni, de csak a hangulat miatt – néhány tablót lehet végigolvasni. Kvaterkázásra kiváló hely lenne! Míg a másik házikó lakószobájába igyekeztünk, egy sereg kisiskolás özönlött az udvarra – a „főnökasszony” előadhatta megát. A szép kis szoba szabadkéményében viszont egy sereg nyüszögő denevért fedeztünk fel. Mások inkább ne lássák meg! Az utcában még több szebb, vagy leromlott állapotú sziklalakást láttunk – örültünk, hogy megismertük a helyet. Nehezen távoztunk - természetesen ki kellett „kepeszteni” a völgyből. Az útra pincék néztek, a dombtetőn szőlős itta a fényt. Innen hullámvasút-menet indult Cankov felé – áthajtottunk az erdőn, majd Cankov felett megfigyelhettük az aratást. A völgyben az 564-es útba csatlakoztunk, melynek barátságos, fasorral kísért aszfaltsávja végül csak dombhátra csalt minket… Közben leláttunk a kis Bori településre, aztán legurultunk a már ismert (4 éve jártunk erre) Szántóra (Santovka).   Szántói mentorunk Egy életre megjegyeztem, hogy Szántót ásványvize és fürdője teszi ismertté és vonzóvá. Hogy miért? A faluközpontban – ahol az út a patakot keresztezi – egy fémből készült embléma állt, amely feltörő ásványvizet szimbolizálja Santovka-felirattal. Mellette kiszáradt betonmedence éktelenkedik, de az ezek felett domboruló kerek, kb. 4 méter magas mészkődombot már akkor kifejezetten érdekesnek találtam. Enyhe lejtése és szabályossága is valamilyen ásványi lerakódásra utalt. Most úgy gondoltam, megmászom, hátha látok valami újat, és lőn! A travertino dombocska tetején - ahogy végül is lennie kellett – egy másfél méteres kráter mélyült, utalva a vízkitörésre… Máris jobban érdekelt a fürdő és vize! …de eljött az ebéd ideje is, és hanyagoltuk volna a vágódeszkás kosztot… Úgy emlékeztem, hogy a termálfürdő bejáratánál büfék sorakoznak. Nosza, hagytuk is a közeli pizzériát – a pizza mindenkinek a könyökén jött már ki -, és útmutatásom szerint továbbtekertünk. De van úgy, hogy csal az emlékezetem: a visszafogott bejáratnál nem volt semmilyen büfé - csak a benti étterem reklámtáblája -, így forrongni kezdett a „nép”. Nem terveztük fürdeni, úgy pedig zavart a belépődíj megfizetése – a benti elköltött ebéden túl. Ekkor nem várt segítség érkezett. Egy 60 év körüli házaspár sétált ki éppen a kapun – kerékpárjaink közé. Meghallották, hogy magyarul tanakodunk. - Honnan jöttek? Merre mennek? – tette föl első kérdéseit a hölgy, mert férje – ki szlovák volt – csak folyamatosan mosolygott. Egy kiadós beszélgetés után – melyben helyet kapott a dilemmánk, a szlovák-magyar viszony, valamint a világbéke is -, önkéntes pártfogónk felajánlotta, hogy, a fürdő igazgatójánál – aki kedves ismerőse – „intéz” számunkra kedvezményes jegyet! – Ki kell próbálniuk! Remek a víz! – indokolta. Abban a percben odagördült az emlegetett igazgató autója, a hölgy beszólt neki az ablakon, és kaptunk egy árat közösen. Micsoda felhajtás hat magyar biciklisért! Elbúcsúztunk és betoltuk a járgányokat a fürdőbe.  
Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

A dermesztő termálvíz Alig tettük le a bicikliket, máris ott ültünk a napernyők alatt. Sajnos csak kommersz – minden helyi jellegzetességet nélkülöző – ételeik voltak. Éppen elkezdtük volna 2-3 nyelven rendelni és kérni a malo és velka pivót, amikor nevetve megszólalt a pincér lány – a fiú mellett -, hogy ő magyar, és ezzel le is váltotta a srácot... A jóleső ebéd után aztán átöltöztünk – a kihasználatlan kiszolgálóhelységek egyikében – és lelibegtünk a víz felé. A víz vastag sugárban zubogott az 50 méteres medencébe, amely nagyon hívogatott - nem sokan úszkáltak benne. Igen, mivel – termál ide vagy oda – dermesztő élmény volt még belelépni is! Állítólag 26 fokos… Mozgásszervi, szív- és érrendszeri, illetve reumatikus panaszok enyhítésére alkalmas - elsősorban. Szántó ásványvize a 16. századtól ismert – 1578-tól említik meg. Gyógyító hatását eképpen ecsetelte Fényes Elek földrajzi író a 19. század közepe táján: „Határjában több ásványos vizek találtatnak mellyek még vegytanilag meg nem vizsgáltattak… Savanyu vizét hasznosnak tartja a köznép a gyermek giliszták ellen… …A forrást az apátságtól Konkoly-Thege Sándor bérli…” Konkoly-Thege család sarjának, Miklósnak a nevével már találkoztunk ógyallai megállónknál, a ciszterci apátság pedig azért érdekes, mert romjai a falu szép barokk temploma mellett roskadoznak. A 18. században emelték mindkettőt. A vizet egyébként a mai napig palackozzák „Santovka” néven, és több nemzetközi kiállításon nyert már érmeket. A patak felé - de már kerítésen kívül -, meredeken szakad le a part. Az oldalt jócskán befedte már a meszes ásványkiválás. Ezt kiaknázandó, ezen az oldalon lépcsőzetes tetarátákat építettek, amelyek falait már bekérgezte az ásványvíz. A medence partjáról pedig a domb felé nézve észrevehető egy hasonlóan kerek, szabályos domb a szolgáltatóház mellett, amely jóval régebbi források felbukkanását jelzik.  
Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Érkezés az Ipoly völgyébe A felüdülés garantált volt a hűs vízben - kicserélődve léptünk neki a pedálnak, a kellemes délutáni napfényben. Deméndnél kereszteztük a 75-ös utat, majd a késő barokk templom alatt Százd (Sazdice)  felé indultunk. A deméndi templom az ősi gótikus templom felhasználásával épült meg. A dombtetőn az egykor volt Hébec település templomát a 11. században emelték, ám azóta a 18. században és 2008-ban is újjá kellett építeni. Vártam már Százd kis 13. századi eredetű templomát, amelyet a 14. században késő gótikus stílusban átépítettek. Ekkor festette freskóit Nicolo di Tomasso, s ezekből még van itt-ott mutatóba. Eredetileg a premontreiek kolostortemploma volt, de az még a tatárjárás során elpusztult – csak a 19. században kerültek elő romjai. Százdot szlovákok magyarok lakják – fele-fele arányban. Százdot szép, nagy, lombos fákkal beárnyékolt úton hagytuk el, s amikor felértünk az első dombtetőre szemünkkel végigsimogathattuk a régi jó ismerős, a Börzsöny erdős vonulatát. Kettőnk között az Ipoly völgye frissebb zöldje díszlett. Ipolyvisknél kereszteztük a határfolyót, majd a nagy melegben beértünk Ipolyságra. Gyorsan átvágtunk a belvároson – ahol 2010-es árvízkor kétéltű járműveket is fotóztam a főtéren – és a határ felé átpedáloztunk Homok városrészbe. Már úgy éreztem haza is értünk Kismagyarországra, mivel az ipolysági Autó Kemping már az Ipolyon innen volt!
Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Megkönnyebbülve gurultunk át a jobb napokat is megélt intézmény kapuja alatt. Én már az első bungallóknál felélénkültem, mert a székek asztalok álltak ott napernyők alatt. – Nyilván van büfé! – vidultam, de hiába: csak díszlet volt. Csak a nagy faházak egyike volt kiadva aratómunkásoknak… Az egész, sokféle fával beárnyékolt terület a miénk volt, de kaptunk két nagyon finoman kajáért ácsingózó kutyát. A világért sem tolakodtak volna! Mielőtt a nap a földet súrolta volna, Karesz barátommal parázs vitát folytattunk (az üres kempingben) a sátor helyének és felállításának pontos ismérveiről, és mindkettőnk nyert is egy-egy futamot. Ezután egy különítmény elment bevásárolni, s az eseménytelen, szabad félórában az egyik gumipókomat szabadíthattam ki az olajos fogaskerekek közül… A vacsorát már bemosakodva, remek sörökkel fejeltük meg, de voltak köztünk Radler-kedvelők is. Kár, hogy nemcsak a zuhanyozáshoz, de a wc-öblítéshez is alig-alig volt víz… Legalább jó helyen voltunk.

Serény szerények – a ciszterciek

Ha szerzetesrendről beszélünk, szinte mindenkinek a jótékonykodó szerzetesek, barátok – esetleg szerzetesnők, apácák vagy nővérek – jutnak eszébe, akik szigorú szabályok szerint, közös fedél alatt (kolostor, rendház, zárda) élnek együtt és imádkoznak. Nem igazán ismeretes, de minden vallásban kialakult ez az életforma. Ezek között a keresztények a legismertebbek számunkra, mivel ezek között vannak a világszerte elterjedt, egységes szabályokra, irányításra épülő rendek (bencés, ferences), és csak itt vannak olyan rendek, akiknek tagjai nem csak elvonultan, hanem a társadalomban is munkálkodnak. Monasterium avagy kolostor? A szerzetesek általában Jézus Krisztus „életformáját” kívánták élni és követni, ami a keresztény ember-ideálnak felel meg. A szerzetesrendek, illetve központjaik, rendházaik kezdettől fogva a kultúra, a tanítás, a műveltség, az orvoslás és a művészeti élet központjai voltak, mivel ez nem állt szemben vallásos életmódjukkal.
A Bélháromkúti apátság elhelyezkedése megfelel a ciszteri "szokásoknak": bent az erdőben

A Bélháromkúti apátság elhelyezkedése megfelel a ciszteri "szokásoknak": bent az erdőben

A három fő regulára, a tisztasági-szüzességi, szegénységi és az engedelmességi fogadalomra emlékeztet a szerzetesrendek csuhájának övkötelére kötött három csomó, s ez a három fogadalom különböztette meg őket az egyház világiasabb életet élő, „közönséges” tagjaitól. Szabályaikat az egyház szabta meg, de a rendek is külön szabályzatot vezettek be rendházaikban. A szerzetesek épületeit eleinte monostornak és klastromnak hívták. Az előbbi a görög „monasterion” (remetelak) szóból ered, míg a másik a latin „clastrum” (lakat, retesz, végvár, erőd) szóból származik. Korábban a claustrum monasterii a rendház laikusok elől zárva tartott része volt. A 1784-es nyelvújítók kolostor szava végül kiszorította a claustrumot. Eredeti alakja kalastor volt, de az akkor még azonos jelentésű monostor szó alakjához hasonult. Ma már különbséget tesznek monostor és kolostor között. Az első ókeresztény aszkéta szerzetesek már a 2. század elején megjelentek.  
A román stílusban épült Bélháromkúti apátsági templom belső tere

A gótikus stílusban átépített Bélháromkúti apátsági templom belső tere

A gazdaságos ciszterciek A nyugati világ Nursiai Szent Benedek fellépésétől számítja az első rend, a „bencések” megalakulását, mely 5 évszázadon át egyedülálló volt. Szent Benedek 529 körül szervezte közösségbe remetetársait, majd a Nápoly közelében található Monte Casino hegyén létrehozta a nyugati kereszténység legjelentősebb kolostorát. Híres regulája kötelezte az olvasást és a munkát (is), és megszabta, hogy az életet szüntelenül tevékenykedve kell élni. 500 évvel később, 1075–1125 között több rend is létrejött, köztük az egyik legsikeresebb a ciszterciek (teljes neve latinul: Sacre Ordo Cisterciensis, magyarul helytelenül: ciszterciták) rendje volt. A rend római katolikus, és eredendően bencések: az eredeti bencés regulát kívánták követni. Fehér reverendát hordtak, amely után „fehér barátoknak” is hívták őket. Rendházai eredetileg távoli, nehezen megközelíthető helyeken, erdők, völgyek mélyén, hegyoldalakban épültek. Kis létszámú rendházaikba nem vártak zarándokokat sem, helyet sem tartottak fenn nekik. Áldásos tevékenységük viszont – mai szóval élve – vidékfejlesztés volt a javából! Elterjesztették az ész-, és korszerűbb állattenyésztési-, növénytermelési- és kézműves technikákat, technológiákat, meggyorsult a gazdasági fejlődés. „Ora et labora!” (Imádkozzál és dolgozzál!) – vallotta a serény, eredetileg bencés regula. Emellett még a hittérítésben, zenében, teológiában és építészetben voltak kimagaslóak. Szent Róbert 1098-ban telepedett le húsz rendtársával ezzel a szándékkal a Dijon melletti Citeaux-ban (latinul Cistercium, s innen a nevük) egy „zord helyen”. A végleges alapítónak az angliai Harding Szent Istvánt nevezhetjük. Teljes szervezettségét is az ő irányítása alatt érte el, és ekkortájt lépett be Szent Bernát is társaival, hogy nevet és dicsőséget hozzon a rendnek. Bernát haláláig már 343 kolostor jött létre Európában, s 1750-re nőtt a számuk a 14. századra. Sajnos, a nagyfokú elterjedés miatt kongregációkra (szövetségekre) bomlott szét.  
A templom bélletes kapuja és a jellegzetes, vöröses kövekből rakott homlokzati fal

A templom bélletes kapuja és a jellegzetes, vöröses kövekből rakott homlokzati fal

Amikor nálunk kezdték a ciszteriek… Hazánkban a mai Bátaszék területén, Cikádorban épült fel az első ciszterci rendház 1142-ben. A rend meghonosításában III. Béla és fia, Imre szorgoskodtak: III. Béla a pilisi, a pásztói és a szentgotthárdi, Imre pedig a zirci, mind a mai napig fennálló apátságokat alapította. A 15-16. században a török háborúk miatt mind a 18 apátság elnéptelenedett, majd a háborúk végeztével a külföldről visszatért ciszterciek birtokba vették a négy legelső apátságot. Legromantikusabb épített emlékünk Bélapátfalva mellett, a csonka Bél-kő ormai alatt megbúvó apátsági templom, amely román stílusban készült 1232-ben. A ma már csak alapfalaiban látható monostor viszont már korábban felépült. Ennek helye tökéletesen megfelel a ciszteri szokásoknak. A közelében fakadó források után eredetileg Bélháromkúti apátságnak hívták, és a Bél nemzetségbe tartozó II. Kilit egri püspök alapította. A tatárjárás nemcsak hogy megakasztotta az építkezést, de még csaták is folytak a közelben. 1246-ban már valószínűleg készen állt. „Tipikusan” ciszterci építmény, mivel nincsen tornya. Alaprajza latin keresztet alkot, s főhajója magasabb, mint az oldalhajói. Eredetileg egy félnyeregtetős előcsarnok fogadta a belépőket a nyugati oldalon, sajnos, ez ma már nem látható. Jellegzetes a bélletes kapu és a rózsaablak között vörös és szürke kövekből sávosan rakott falrész. A 14-15. században gótikus stílusban építették át. Az 1500-as években a református hitre tért Perényi Péter kezére került az egri püspöki váruradalom, s ennek következtében elnéptelenedett az apátság, de Eger török kézre kerülése vált igazán végzetessé… Olyannyira, hogy 1700-1720 között már mint romos épületet jegyezték! A felújítás kezdeményezése Baranyi István remetéhez köthető, s 1745-ben felszentelték a felújított templomot. Mai boltozata barokkos, és a hegy felőli oldalhoz is barokk stílusban ragasztottak sekrestyeházat.
Az egri ciszterci templom (teljes nevén: Szent Bernát Ciszterci Borgia Szent Ferenc templom)

Az egri ciszterci templom (teljes nevén: Szent Bernát Ciszterci Borgia Szent Ferenc templom)

Ezt követően csak 1934-ben, Lux Kálmán vezetésével restaurálták a templomot, amit megzavart a háború, s csak az 1950-es években folytatták. Az 1964-es külső helyreállítások alkalmával tárták föl a monostor alapjait. Mai berendezése barokk, csakúgy mint orgonája – 1775-ből. Érdemes felkeresni a természetben megbúvó templomot!   A középiskolásokért 1776-tól kezdve a ciszteriek – az állami és társadalmi elvárásoknak megfelelően – lassan átvették az elárvult, egykori jezsuita gimnáziumok (Eger, Pécs, Székesfehérvár, Baja, Buda) vezetését, így fő feladatuk a középiskolás korú ifjúság oktatása lett. Az egri ciszterci templomot (teljes nevén: Szent Bernát Ciszterci Borgia Szent Ferenc templom) is eredetileg a jezsuiták építtették. Még a törökök ki sem vonultak, 1644-ben már két páter jelent meg a városban. 1687 után nekik osztották ki a mai, az egykori gyalogos városkaputól a nyugati városfalig (ma is látható a Városfal utcában) tartó területet, melyen egy török mecset és 14 török ház állt. Az alapkőletétel (1700.) után azonban megtorpant az építkezés, mivel kitört a Rákóczi-szabadságharc. 1707-ben még a jezsuitáknak is menni kellett egy időre. Aztán lassan, 1727-re elkészült a rendház. Ennek Johannes Battista Carlone, a püspök építésze adott lendületet, aki átvette az építkezés irányítását. 1740-re készültek el a templomtornyok, és 1743-ra a díszes előcsarnok is felépült. A rendnek rövid öröme tellett a szép templomban, mert 1773-ban feloszlatták. Az épületek a pásztói ciszterciek tulajdonába kerültek, de 1787-ben II. József őket is megszüntette.
Jelmondat a gimnáziumi épületen: Fiatalságunk jó erkölcsben és tudományokban való képzésére alapíttatott

Jelmondat a gimnáziumi épületen: Fiatalságunk jó erkölcsben és tudományokban való képzésére alapíttatott

Két nagy tűzvészt és két földrengést átvészelve mégis csak a ciszterci renddé maradt az épületegyüttes. Az eredeti épületek sajnálatos átalakításával járó új rendház 1900–1902 között épült fel. A feljáró két végén egy-egy kovácsoltvas kapu áll, oszlopaikról Gábriel arkangyal és Szent Mihály szobra tekint ránk. A templom rokokó szoborfülkéiben négy jezsuita szent: Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc, Régis Szent Ferenc-János és Kosztka Szent Szaniszló figurája látható. Az épület együttes egyik leglátványosabb része a különálló, négy év alatt felépített gimnáziumi épület, melynek felújított homlokzatán azóta is olvasható ez a szép jelmondat: GYMNASIUM SOCIETATIS JESU AUSPICE DEO OPT. MAX. FORMANDAE BONIS MORIBUS LITTERIS JUVENTUTI POSITUM (Fiatalságunk jó erkölcsben és tudományokban való képzésére alapíttatott.) 1997-ig négy osztályos állami gimnázium működött a falai között, ekkor a fenntartói jogot visszakapta a Ciszterci Rend Zirci Apátsága.   Pécsi küzdelem császárral, kommunistákkal… A pécsi Nagy Lajos Gimnázium már 1618-tól, 313 éve számít a dél-Dunántúl „elit” iskolájának – ekkortól oktattak a jezsuiták Pécsett. A törökök kiverése után, 1716–1726 között fel is építették patinás, monumentális gimnáziumukat, mely ma a Széchenyi térre néz. A pápa 1773-ban feloszlattatta a jezsuita rendet, de nemsokára mégis megfogalmazódott az igény egy oktató-szerzetesrend iránt, s végül – 1814 őszétől – a ciszterciek kezdtek tanítani. 1849 után a császáriak kilakoltatták az iskolát az épületből, és katonai célokra használták fel. Az ifjúság nevelése 18 évvel később folytatódott. 1868-ban új szárnyat építettek hozzá és 1935-36-ban is bővítették.
A szekesfehérvári jezsuiták - majd pálosok, végül ciszterek - templomának helyén szintén mecset állt

A szekesfehérvári jezsuiták - majd pálosok, végül ciszterek - templomának helyén szintén mecset állt

1950. június 5-én éjszaka az ÁVH elhurcolta az összes ciszterci szerzetest, miután már 1948-ban államosították – ma mégis az első húsz középiskola között tartják számon… A székesfehérvári jezsuiták templomának és rendházának helyén, akárcsak Egerben, szintén mecset állt – ők 1742 és 1756 között építették barokk épületeiket. Az 1773-as jezsuita-feloszlatás után viszont a pálosoknak ítélték. 1786-ig… Utánuk kapták meg – a jól ismert recept szerint – a ciszterciek 1813-ban, és egészen 1950-ig működtek, oktattak, neveltek falaik között. A templomot, a rendházat a Ciszterci Szent István Gimnáziummal egyetemben csak 1994-ben kapták vissza. A gazdagon díszített ciszterci templomnak nincs harangja. Három tonnás „lakója” egy II. világháborús támadás során lezuhant a toronyból és megrepedt. A sérült harangból műalkotás készült a ferences templom elé, és az I. világháború áldozatainak állít emléket.  
A ciszterci templom három tonnás harangja - mint emlékmű

A ciszterci templom három tonnás harangja - mint emlékmű

A rendszerváltás után a szerzetesrendek újraszerveződhettek, s a Zirci Apátság 1997-ig visszakapta öt gimnáziumát. A rend jelenleg Budapesten, Egerben, Pécsett és Székesfehérváron tart fenn iskolákat a tanulni vágyók nagy örömére…   Harsáczki György