Próbakörök a Várkert Bazárban

A Várkert Bazár idei megnyitása szerencsésen egybeesett a csaknem 140 éves épületkomplexum fő tervezőjének, Ybl Miklós születésének 200 éves évfordulójával. 2014. április 3-án, délelőtt 10 órakor kezdődött a hivatalos átadóünnepség, melynek rendezői szerencsére nem rejtették véka alá, hogy az építmény szakszerűen helyreállított homlokzata mögött sok munka van még az augusztus 20-i befejezésig. A miniszterelnök avatóbeszédéig és a szalagátvágásig több politikus mondott beszédet, de még több dalt, zenét, táncot hallhatott, láthatott a nagyrészt szép korú közönség - munkanap délelőttjén. Aznap 11.30-tól egy rövidebb szakaszon már végigsétálhattak az érdeklődők a Várkerten, de 4-től 6-ig, a választás napjáig 10-18 óra között a Várkert Bazár legnagyobb - szabadtéri - részét szabadon, a többit pedig hozzáértő, korhű (1870-80-as évek) jelmezes idegenvezetők kalauzolásával látogathatta a közönség.   A Várkert Bazárt a reformkori Pest dinamikus fejlődésének „ellensúlyozására” tervezték megépíteni. Budát egészen elkerülte a túloldalt jellemző „pezsgés”, ezért a Vár alatt, a Dunaparton elhúzódó, neoreneszánsz bazársort terveztek, amely mögött park kapaszkodott fel a Várhegyre. 1872-ben rendelkeztek a Lánchíd budai hídfője környékének rendezéséről. A Várbazár első vázlatait Reitter Ferenc vetette papírra, ám Podmaniczky Frigyes a megvalósítását Ybl Miklósra bízta, ám Ybl nem azt nem formálta át: meghagyta annak fő elemeit. A neoreneszánsz stílusú épületegyüttes 1875-83 között épült fel, s a kivitelezésben olyan kiváló iparosok, művészek vettek részt, mint Huszár Adolf - Ybl kedvenc szobrásza -, aki a központi gloriett szobrait faragta, Than Mór, aki a pavilonok freskóit festette, Zsolnay Vilmos, aki a kerámiadíszeket gyártatta, és Jungfer Gyula, aki a kovácsmunkákon hagyta ott keze nyomát. A bazársor több száz méteren keresztül húzódik el a Várhegy déli része alatt. A központi homlokzat és a mögötte elterülő kert a kikapcsolódást és a pihenést, a kilenc felsorakozó „bazárhelység” az üzleti életet szolgálta volna, a két szélén emelt lakóépületet pedig a királyi testőrségnek és a szolgaszemélyzetnek tervezték. Bármennyire is jó volt az ötlet, a bazárhelységekre már a megnyitó éve után vadászni kellett a „bérlőket”. A Dunapart ezen szakasza ugyanis igen gyér forgalmú, s ez máig sem változott. Erzsébet királyné azonban szerette: ha gőzhajója kikötött, az északi homlokzaton át sétált föl a várba. A kezdeti kudarc után húsz műtermet létesítettek a üzletek helyén, amelyek ugyan hidegek voltak, gyorsan vizesedtek, penészedtek (a hegyoldal felöl) és gyökerek törték át a falakat, de a képzőművészek – elsősorban szobrászok - idővel mégis megszerették, s később nehezen hagyták el a megszokott közeget. Stróbl Alajos volt az első műterembérlő, s később Fadrusz János formázta meg a kolozsvári Mátyás szobrot ugyanabban a műteremben. Az északi szárnyban évekig a Budai Nőipari Tanműhely működött, 1890-1918 között pedig a Deák-Ébner Lajos női festőiskolája rendezkedett be. Ide kapcsolható az az irodalmi kör, amely az északi épület szomszédságában emelt Fiume szállóban alakult ki Móricz Zsigmond és Szabó Dezső vezetésével. A Várkert Budapest ostroma alatt komoly károkat szenvedett. A déli épületbe bomba csapódott, ledőlt a pergolasor (az ókor óta kedvelt, elsősorban favázas kültéri árnyákoló-rendszer, amelyre növényeket futtatnak fel), az oroszlánokat lövedékek szaggatták darabokra, szobrok, festmények, kerámiadíszek semmisültek meg, de 15 évig rá sem néztek... Hasonlóan a Budavári Palotához. Az 1950-es években kisebb bontásokat, átalakításokat szenvedett el a felújítás során, de a budapesti KISZ-bizottság kezdeményezésére 1961. augusztus 20-án megnyílt, mint Ifjúsági (Művelődési) Park, amely szórakozó- és találkozó- ismerkedési helyként a bizottság szerint is megfelelt a szocialista ifjúságnak. Az egyedülálló műemlékegyüttest ellenben nem ilyen igénybevételre tervezték. Az 1968-69-es években, és az 1970-es évek vége felé olykor tízezres közönségű koncerteket bonyolítottak le itt. Meg is lett a baj: 1980-ban, egy Edda koncertre igyekvők óriási tolongása közben leomlott egy jókora szakaszon a korlát, és öt fiatal megsérült. A helyet bezárták és csak a következő évben nyitották ki újra. De a nagy koncertek sorának vége szakadt, egyre kevesebb rendezvényt szerveztek ide, míg végül 1984-ben bezárt az egy egész korosztálynak fogalommá vált Ifipark. Harminc évig kallódott, pusztult, romlott, s mutatta meg a világnak: Lám, nekünk ez nem olyan nagy érték, hogy helyreállítsuk, és Budapest annyira szép, hogy észre sem lehet venni ezt a „kis” csúfságot...

Harsi

Értéket a fényre..!

Az Iparművészeti Múzeum szecessziós gyűjteményének kiállításán   Bármerre kalandozunk a történelem elsárgult lapjain – főleg a Kiegyezés és a II. világháború közötti időszakra gondolok -, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy eleink mindent jobban csináltak: logikusabbak, józanabbak, emberibbek voltak, és jobban megbecsülték a kulturális értékeket, mint ma élő utódaik. Napjaink az ésszerűtlenség, a pazarlás, a spekulálás, a hagyományos értékek sutba dobásának jegyében múlnak, tengődnek… Ez jutott eszembe az Iparművészeti Múzeum „A szecesszió mesterei” időszaki kiállításán is, amely az 1900-as párizsi világkiállítás Bigot-pavilonjának anyagával együtt került bemutatásra. Meg kell említeni, hogy a „mi” Lechner-féle szecessziós stílusú iparművészeti múzeumunk az elsők között felépült, igen jelentős ilyen jellegű múzeum.
A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

Hogy a „mi” szecessziós gyűjteményünk kiemelkedő jelentőségű, az többek között olyan embereknek is köszönhető, mint az akkori főigazgató, Radisics Jenő, aki felismerte a már említett stílusirányzat törekvéseit, és évről évre gyönyörű alkotásokat vásárolt a múzeum számára itthon és külföldön. A Tiffany-cég üvegtárgyai, a scherrebeki szövőiskola kárpitjai, a svéd, dán porcelánok és egyéb francia és angol kézműipari alkotások mellett számos Zsolnay kerámiatárgy és hazai kárpitok gazdagították a gyűjteményt. A célja az volt, hogy ezeket megismertesse a magyar közönséggel, és egyben inspirálja a hazai művészeket, alkotókat. A világkiállítás Bigot-pavilonjának megvásárlása is egy ilyen nagyszerű döntés volt, s a magyar állam támogatásával kerülhetett a múzeum „bugyrába” – a legnagyobb jószándékkal. Ugyanis azóta még sehol sem mutatták be azokat – együtt... Ilyen, és hasonló műtárgy vásárlásokra – mai szemmel nézve – elképesztően nagy összeg állt a főigazgató rendelkezésére, aki személyesen válogatta össze a tárgyakat. Hogy elherdálta-e ezt a pénzt? Nem! A pavilon 12 680 kg súlyú műtárgy kollekció önköltségi ára 20 000 frank volt, de Radisicsnak 5000 frankra sikerült lealkudnia… A mintadarabokból, elemekből – falburkolatokból, kandallókeretekből, plasztikus díszű oszlopokból, konzolokból, frízekből - álló kollekciót novemberben bontották le Párizsban, majd 1901. január 15-én érkezett meg Budapestre. Itt a múzeum hatalmas pincéjébe került, ahonnan csak az 1980-as szigetelési munkálatok közben „került elő”.  
A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A nagyvonalú, figurális és növényi díszítményekkel dúsan ellátott magas tüzű színes mázas kerámiákat ma is látni Párizsban szecessziós paloták, épületek homlokzatán – ezt fotók igazolják. Alexander Bigot kerámia-gyáros épületdíszei az eklektika, a historizmus és a szecesszió jegyében születtek, de egyik irányzat mellett sem tört pálcát: az agyag és a máz hatásai, megoldásai kötötték le a figyelmét. Az itt látható elemek legtöbbje Jules Aimé Lavirotte lyoni születésű építész két, ma is álló párizsi épületéhez készült.   Az épületdíszítmények után következő terem a szecesszió „krémjét” tárta elénk. Aki a szecessziós tárgyakat szereti, rossz ember nem lehet! Akár csalogató is lehetne a bejárattal szemben álló Tiffany-lámpa, ha az „előszűrő” nem a Bigot-pavilon lett volna. A műtárgyak között sétálva az amatőr műkedvelő is lassan felismeri a Zsolnay-kerámiákat mély, tüzes színeiről, organikus formáiról, vagy a new york-i tárgyakat - a számomra az art deco-t idéző leheletfinom színátmeneteiről, és rendkívül elegáns formáiról. A lidköpingi svéd vázák színei, formái is árulkodók – színeik hidegek, formái már messze nem leheletfinomak… A táncosnőformába oltott asztali villanylámpa hamisítatlanul francia, ráadásul a kor egyik legismertebb párizsi táncosnőjéről, az amerikai születésű Loie Fullerról mintázták.
Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Igen kellemes meglepetés volt a halasi csipke „szülőanyjának”, Markovics Mária varrónőnek, és a csipke tervezőjének, Dékáni Árpádnak „közös alkotása, egy 1906-ban készült, páva-motívumos legyező. Még sosem kapcsolták össze a szecessziót a nekem kedves hungaricummal, a halasi csipkével… A magyar gyűjtemény 2013. február és április között a római Musei Capitolini-ben volt látható a 2013-as olaszországi magyar kulturális évad jegyében.   A kiállítás végeztével ismét megtettük „kötelező” körünket az emeleti galérián, ahol a szívet-lelket gyönyörködtető válogatás körbejárásával szoktattuk szemünket a széphez. Megemlítendő, hogy a múzeum anyaga az önzetlen magángyűjtők felajánlásaival is folyamatosan gyarapodott. Itt olvashattam Bácsi Magda magángyűjtőről, s közben fanyar poén jutott eszembe… „Az utóbbi években – az adományozó jóvoltából – közel háromszáz távol-keleti és európai tárggyal gyarapodott a múzeum kerámiagyűjteménye. Bácsi Magda a szép tárgyak gyűjtését, szeretetét még gyermekkorában, édesapjától tanulta. A Svédországból 1994-ben hazatelepült zeneművész kollekciója igen sokrétű. A kvalitásban és mennyiségében egyaránt gazdag műtárgy-együttes mintegy öt évezred kerámiaművészetét prezentálja. …” – olvashattunk az adományozóról.
Ez csak Zsolnay lehet!

Ez csak Zsolnay lehet!

  Minden kultúremberben ott szunnyad a szép tárgyak tisztelete – s talán birtoklásának igénye. Azonban nekünk, közönséges halandóknak legfeljebb egy-két, számunkra becses tárgyra telik – amit eleinktől örököltünk, s ha megtehetjük, tovább adjuk utódainknak, ha nem, a bizományiban végzi…

Harsáczki György