Kiolvadnak a Monarchia katonái az olasz Alpokban

A globális felmelegedés miatt visszahúzódó jégmezők elénk tárják az első világháború rideg valóságát. Kiolvadnak a magashegyi háború közel száz éve eltűnt áldozatai.

„Osztrák katona lő az Alpokban” - Imperial War Museum, © IWM

„Osztrák katona lő az Alpokban” – Imperial War Museum, © IWM

 

Az idén lesz száz éve, hogy kitört az első világháború, amely során 1914-18 között körülbelül 15 millió ember halt meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olaszország közötti, sok magyar áldozatot is szedő elkeseredett harcok az Isonzó völgye, a Júliai-Alpok és a Dolomitok térségében zajlottak, és a háborús helyszínek ma is közel esnek a határokhoz. Két egykor monarchiás – ma olasz – tartomány, Trentino és Dél-Tirol területén 2000, sőt, néha 3000 méter felett folyt a küzdelem. Az utóbbi évtizedek egyik érdekes fejleménye, hogy a globális felmelegedés miatt visszahúzódó jégből kiolvadnak a közel száz éve a hegyekben elesett – és a jégben konzerválódott – katonák. Ez idő alatt több mint 80 katona sok esetben mumifikálódott holtteste került napvilágra az olasz Alpokban. Az itteni lövészárkokat több helyen a jégbe vájták, és az elesett katonák teste ezekben, vagy a csatamezőn lévő gleccserhasadékokban fagyott meg. A katonákat, fegyvereiket és személyes tárgyaikat sokszor nagyon jó állapotban találják meg – jelvényeik, egyenruhájuk alapján be lehet őket azonosítani.

2004-ben három megfagyott tetemre bukkantak 3600 méteren, a legmagasabb helyen, ahol harcok zajlottak. A Monarchia katonái fejjel lefelé „mint a denevérek” lógtak egy jégfalban a San Matteo 3700 méteres csúcsának közelében. Fegyvertelenek voltak, kötszerrel a zsebükben, valószínűleg az utolsó összecsapás sebesültjeit szállíthatták le 1918. szeptember 3-án. Tavaly pedig egy 17 és egy 18 éves osztrák katona holttestét fedezték fel, golyó ütötte sérülésekkel a koponyájukon.

Három katona a Monarchia itt harcoló alakulataiból. Valószínűleg sebesültszállító katonák voltak. Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi

Három katona a Monarchia itt harcoló alakulataiból. Valószínűleg sebesültszállító katonák voltak. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

Az egyiknek egy kanalat is találtak a kamáslijában, ami bevett szokás volt olyan katonák között, akik lövészárokról lövészárokra haladtak és a kihelyezett közös ételből ettek. A dolomitokbeli Trentino-Alto Adige régiójában, a Presena-gleccserben talált két holttest az osztrák-magyar hadsereg tüzérségéhez tartozó katonáé, akik egy heves olasz támadásban eshettek el 1918 májusában. Harcostársaik az embertelen körülmények miatt egy gleccserhasadékba tüntették el őket. Egy cég alkalmazottai 3200 méteres magasságban éppen azon dolgoztak, hogy egy óriás ponyvával lefedjék a gleccsert, hogy az ne olvadjon tovább, amikor megtalálták a félig mumifikálódott holttesteket. Miután a hegyi vezetők és a katonai történészek összeszedték a maradványokat, azokat helikopterrel Vicenza városának kórházába szállíttatták, ahol sor került a laboratóriumi elemzésekre, és a lehetséges azonosításra. Bár a DNS-alapú azonosítás lehetséges lenne, nincs kikkel – családtagjaikkal – összevetni azokat. Mindössze egy olasz katonát sikerült név szerint azonosítani. A méltó temetésre 2013 szeptemberében, 500 ember részvétele mellett került sor Peioban, amelyen az olasz és az osztrák himnusz után Beethoven Örömódáját játszották.

 

Katonai temetés 2012-ben Peioban. A két katona egykor a Presenai csatában esett el 1918 májusában. (Fotó: Laura Spinney)

Katonai temetés 2012-ben Peioban. A két katona egykor a Presenai csatában esett el 1918 májusában. (Fotó: Laura Spinney)

Az olaszországi Peio a háború előtt a Monarchia legmagasabban fekvő települése volt, s egyben fontos helyszíne az itt zajló „Fehér háborúnak”. A 2-3000 méteres magasságban zajló csaták igen kimerítőek voltak, és újfajta technikákat igényeltek mindkét fél részéről. Az olasz volt a támadó fél, az osztrák-magyar erők – miután létszámban kevesebben is voltak – megelégedtek pozíciójuk tartásával. A hegyek között, a hegygerinceken folyó harcok gyorsan állóháborúvá alakultak át, mivel az egyik fél sem bírt a másikkal – hisz maga a közlekedés is igen nehéz volt, nemhogy hadifelszerelés felcipelése. Évekig folyt az öldöklő küzdelem néhány – stratégiailag elenyésző – méterért. Ez oda vezetett, hogy „kitalálták” a szintén semmin sem változtató hegyrobbantásokat. Hosszú hetek, hónapok alatt kavernákat – amolyan „szűk bányavágatokat” – vágtak egyes hegyormok, sziklafalak alá, több tonnányi puskaport halmoztak fel bennük, majd a megfelelő pillanatokban az ellenfélre robbantották. Csak a halottak száma nőtt, és omlottak a sziklák… A Peio feletti San Matteo is 6 méterrel lett alacsonyabb a heves ágyúzás következtében. – A legritkábban gyalogsági rohamra kerülhetett sor a terepviszonyok miatt. A legtöbb katonával tüzérségi tűz végzett, de sokak egyszerűen megfagytak vagy lavina ragadta el őket – mondta a Franco Nicolis, a trentoi Régészeti Örökségvédelmi Iroda igazgatója.

A 2004-ben megtalált sebesültszállító katonák kiemelése a jégfalból. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

A 2004-ben megtalált sebesültszállító katonák kiemelése a jégfalból. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

Az olaszok speciális hegyi csapatokat – a tollas sapkájukról híres Alpiniket – küldtek a magashegységi frontra, míg az osztrákok a „Kaiserschützereket” vetették be. Őket tüzérség támogatta, s a hadmérnökök minimális infrastruktúrát teremtettek a vad környezetben. Lövészárkokat, kavernákat véstek a sziklákba, kötélpályákat építettek az emberek, az élelem, és a hadianyag szállítására – a völgyből a csúcsokra, vagy – néha – csúcsról egy másikra. A térségben a hőmérséklet gyakran zuhant -30 °C alá: sok katona nem is a csatákban, hanem a hideg és a lavinák miatt halt meg. A Fehér háború további furcsasága volt, hogy „hegyivadászoknak” főleg helyieket toboroztak, így a szembenálló felek gyakran közelről ismerték egymást, sőt rokonságban álltak. A Peio-i civil lakosság „testközelből” ismerhette meg a háborút, mivel ellentétben más környékbeli településekkel, ezt a települést nem evakuáltatta a császár. Egyfelől szimbolikus okból, mint a legmagasabban fekvő település a birodalomban, másfelől szükség volt az itt élők munkájára, ismereteire. A lakosok teherhordókként, élelmiszer beszállítókként dolgoztak és eltemették a halott katonákat. A gleccserből kiolvadó holttestek jelensége különösen érdekes a helyiek számára, mivel Peio mai lakosai nagyapáikat, dédapáikat is kereshetik a napvilágra kerülő testek között.

 

A jégből kiszabadított, fából összetákolt felvonókalyiba bejárata. Száz évig senki nem tudott róla... (Fotó: Franci Nicolis)

A jégből kiszabadított, fából összetákolt felvonókalyiba bejárata. Száz évig senki nem tudott róla… (Fotó: Franco Nicolis)

Maurizio Vicenzi hegyi vezető – és Peio kis háborús gyűjteményének igazgatója – 2005-ben alaposabban körülnézett egy Punta Linke nevű helyen, ahol egy jégbe vágott barlangra akadt, a felszínen pedig százéves tárgyakat talált szétszórva: acél sisakot, szalma- ún. botos csizmát, lőszeres dobozokat. Kiderült, hogy egy bunker alatt volt, amit aztán a peio-i kutatókkal átkutatott. Az ember magasságú járatot jég töltötte ki, amit óriási munkával távolítottak el. Két nyárral később egy fából összetákolt felvonókalyibát is kiszabadítottak a jégből, és kiderült, hogy a bunkert tulajdonképpen a mögé, egy drótkötélpálya állomása mögé vésték a jégbe, és a sziklába. Ilyen egyszerű felvonók segítségével látták el a magasban harcolókat. Az állomást a Punta Linke csúccsal szemben építették meg. Az ide felérkező, utánpótlással megrakott faládákat átpréselték a 30 méteres bunker-alagúton, hogy onnan már a végcéljához indítsák tovább: egy rémületes 1200 méteres suhanással a semmi felett, a felfüggesztés nélküli kábelpályán a Punka Linke csúcsára.

Falra tűzött dokumentumok a Punta Linke drótkötélpálya-állomás mögötti bunkerben. (Fotó: Laura Spinney)

Falra tűzött dokumentumok a Punta Linke drótkötélpálya-állomás mögötti bunkerben. (Fotó: Laura Spinney)

A felvonót egy Münchenben készült Sendling motor működtette, amit távozáskor leszereltek, ám most ismét visszaállítottak. Az archeológusok a bunker falán hagyták az egykor odatűzött, kézzel írt motor kezelési útmutatót, egy újságból kitépett oldalt, amely élelemért sorban álló bécsieket ábrázol, és egy levelezőlapot, amelyet a műszaki alakulat sebészének címzett felesége Csehországból. Előkerült a Punta Cadinin – kb. 3400 méteren – egy postázásra váró, Máriának címzett, soha el nem küldött szerelmes levél is, és a lövészárkokban hemzsegő tetvekhez írt vers egy osztrák katona naplójából. Az erre megforduló orosz turisták nem is gondolnák, hogy előttük már jártak itt honfitársaik. Egy cirill betűs újságtöredék annak bizonyítéka, hogy a keleti frontról is vezényeltek ide orosz hadifoglyokat öszvérmálházásra, és botos csizma fonására, amelyet a várakozó osztrák katonák a csizmájukra húztak, hogy ne fagyjon meg a lábuk…

2000 méter felett, a sziklák között rengeteg deszka- és gerendatörmelék található. Valószínűleg az ilyen kalyibák maradékai... (Forrás: internet)

2000 méter felett, a sziklák között rengeteg deszka- és gerendatörmelék található. Valószínűleg az ilyen háborús kalyibák maradékai… (Forrás: internet)

Peio háborús múzeuma kiegészíti a képet. A vitrinekben tábori sebészeszközök, lövedékek, rózsafűzér és számtalan „lövészárok-művészeti” tárgy látható. Ez utóbbiakat a katonák fabrikálták a fent rendelkezésre álló anyagokból (porcelán csövek, töltényhüvely, kagylóhéj) a várakozások ideje alatt. A háború utáni ínséges időkben a lakosok végigjárták a helyszíneket, és összegyűjtötték az ott talált eladható, vagy hasznosítható tárgyakat. Amit akkor eltettek, azt sokan adományozták a tíz éve nyílt múzeumnak.

 

Várhatóan még számos holttest olvad ki a jégből, de egyvalaki még sem tűnik elő:  Arnaldo Berni, a 24 éves olasz kapitány, aki 1918. augusztus 13-án vezette rohamra az olaszokat a San Matteora, Az ő története is azt tükrözi, hogy az irgalmatlan küzdelmek milyen csekély értelmet kaptak. (Ő egy cenzúrán átsiklott levelében panaszkodott az újságírókra, akik néhány zavaros sort szántak az óriási küzdelmeknek, mivel el sem tudták képzelni, mi folyik fent, mivel fel sem tudtak oda kapaszkodni…) A kapitány három héttel később egy gleccserhasadékba zuhant, akkor, amikor az osztrákok megindultak visszafoglalni a csúcsot. Két hónappal később az olaszok megtörték az osztrák-magyar haderőt, és véget ért a háború… Sokan keresték Berni kapitány holttestét, de hiába. 2009-ben is lemásztak abba a hasadékba, ahová Berni lezuhanhatott, de nem találták.

...először egy szöges bakancs tűnt elő a hóból... (Fotó: Franco Nicolis)

…először egy szöges bakancs tűnt elő a hóból… (Fotó: Franco Nicolis)

A háború emlékeinek kutatói 2013 nyarán – közvetlenül az első hó előtt – fejezték be a bunker körüli munkálatokat, így az idén nyáron egy eredeti „háborús múzeum” várja az elszántabb turistákat. Franco Nicolis úgy fogalmazott: „itt lehet érezni a háború szelét…”

 

A felmelegedés miatt nemcsak holttestek, de visszamaradt, százéves robbanóanyagok is előkerülnek a jég fogságából. A legutóbb előkerült robbanószereket egy gleccserbe vájt raktárban tárolták a Dolomitokban, s egy rutinellenőrzés során vették észre a hegyi mentők.

„A legrosszabb forgatókönyv szerint az évszázad végére az Alpok gleccsereinek területe a tizedére olvad” – figyelmeztet Michael Zemp, a World Glacier Monitoring Service kutatója. Egy biztos: a jég olvadása miatt egyre több tárgy és holttest kerülhet elő Hemingway szavainak bizonyságául, aki az itt zajló harcokat óriási tömeggyilkosságnak és kaotikus mészárszéknek nevezte. S egy utolsó gondolat hőseink tiszteletére, akik ilyen meghökkentő körülmények között tértek vissza közénk: egy osztrák-magyar katona sírfelirata Peio városa fölött: „Megismertem a háborút, és jobban megtanultam szeretni, mint ölni. Azért jöttem, hogy köszöntsem a barátaimat, hogy imádkozzam értük, és az ellenségeimért is, hogy elmondjam a gyerekemnek, hogy ezt sose felejtse el.” – olvasható a sírfeliraton.

 (A cikket a sciencecaffe.com, a telegraph.co.uk és az origo.hu nyomán írta Harsáczki György)

A Punta Linkén kiszabadított felvonókalyiba belseje 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, a peio-i gyűjtemény igazgatójától)

A Punta Linkén kiszabadított felvonókalyiba belseje 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, a peio-i gyűjtemény igazgatójától)

A felvonót egykor működtető Sendling motor 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, Peio háborús gyűjteményének igazgatójától)

A felvonót egykor működtető Sendling motor 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, Peio háborús gyűjteményének igazgatójától)

A világ legöregebb katonája

I. Ferenc lassan végigsétál a feszes vigyázzban álló, büszke huszárok előtt. A sor végére érve feltűnik neki az ezred agg zászlótartója. Megáll előtte, s elgondolkodva megszólal: „Huszár! Hány éve szolgál?” A vén zászlótartó büszkén kihúzza magát: ”Hetvenöt éve, szolgálatjára Felség!” A császár meglepődik, s megkérdi: „Nem akar pihenni még?”  – „Felség, én már megmaradnék kornétásnak, mivel a zászlót nem lehet elhagyni! – válaszolja szerényen Skultéty László, a világ legöregebb katonája.

Ha mi olyan könnyen halnánk…

Sosem tudhatjuk meg, valóban így történt-e, viszont a 17. században megeshetett, hogy Kemény János (1607-1662) idős magyar katonák és svéd tisztek társaságában borozgatott. Az idő múlásával a svédek ingerkedni kezdtek a magyarokkal: szerintük egy ősz, öreg katona nem a hősiesség példaképe – az igazi hős fiatalon esik el a csatában. Válaszul Kemény János a könyvtárban felolvasott Segerskjöld ezredesnek egy magyar vitézről szóló verset, kinek egy török kelevész döfte át a fejét. Baksa Márkus mégis felépült szörnyű sebéből és még 18 évig harcolt a török ellen.

Baksa Márkus fejét kelevésszel döfték át, mégis túlélte

Baksa Márkus fejét kelevésszel döfték át, mégis túlélte

„…Szemén ment be s hátul jött ki azután:

De a döfést kiheverte,
S a törököt verten verte
Azután is még sokáig, száz csatán.”

Hogy miért is találtatott olyan sok öreg katona a magyarok között? Kemény válasza így hangzott: „Ha mi olyan könnyen halnánk, Kihalt volna rég a fajtánk,…” Az anekdotát Vargha Gyula (1853-1929) vetette papírra „Torstenson lakomája”címmel. Nos, az olvasó se higgye, hogy a hősies, bátor katonák mind korán halnak. Sőt! Rátermettség is kellett az életben maradáshoz, így ők még többször kijátszhatták a halált.

 

Akinek az ezredese állított emléket

Az új-aradi temetőben van egy sír (ma egy obeliszk áll a helyén), melyre egykor huszárcsákót és szablyát is faragtak és azt hirdeti, hogy itt nyugszik „a világ legöregebb katonája, aki nyolcvanegy évig szolgált, és huszonkét háborút küzdött végig”. Egyet az oroszok, kettőt a törökök, hetet a poroszok és tizenkettőt a franciák ellen. Skultéty László (1738-1831) huszáré ez a megtisztelő cím. Esterházy Vince(?) gróf huszárezredes állított így örök emléket elismert kornétásának (zászlótartó).

Skutéty síremléke az újaradi temetőben - régi képeslapokon

Skutéty síremléke az újaradi temetőben – régi képeslapokon

 

Akiket az ágyú füstje megcsapott…

Akadtak tisztes és nem olyan tisztes veteránok is, akik szívesen viselték volna ezt a címet. Egy, Kolombeski (1730-?) nevű lengyel katona 75 évig szolgált a francia seregben, s akinek Lajos Fülöp (1773-1850) saját érdemrendjét tűzte a mellkasára. Ám a magát 120 évesnek valló, kiváló egészségnek örvendő katona legfeljebb 80 éves lehetett, mert, mint kiderült, hamis iratokkal igazolta magát.

A francia Jean Theurel (1699-1807) nevű száznyolc éves dragonyost, aki állítólag 86 évet szolgált egyvégtében, megint csak megelőzte a magyar kornétás. Napóleon (1769-1821) nagy pompával temettette el 1807-ben, viszont katonának állásától veteránná válásáig „csupán” hatvanhét esztendő telt el: a veteránként átpipázott éveket nem lehet katonai szolgálatnak tekinteni.

Chiossich János (1702-1820) nyolcvanhét éves szolgálata is sántít, mivel nyolcéves korában még „csak” pikulásnak vették fel a tábori zenekarba. Bár 1797-ig szolgált, nem tudni, mikor váltott a pikuláról puskára – azaz mikor lett igazi katona.

 

Skultety Laszló zászlós (Somogyi Győző festménye)

Skultety Laszló zászlós (Somogyi Győző festménye)

A bruszinai zászlós

Skultéty László (született Gábris László) valószínűleg nemesi család sarja volt, mivel a felvidéki Trencsény megyei Hegyesmajtényban született hadfi zászlótartó lett, mivel erre a feladatra csak nemesi ifjakat neveztek ki. 12 évesen nyomták fejébe a huszárcsákót, 1775-ig közhuszárként volt a katonai erények és a bátorság mintaképe a korábban még Ghillányinak nevezett Hadik-huszárezredben. 18 évesen esett át a tűzkeresztségen a hétéves háború (1756-1763) kezdetén, majd részt vett a vesztes prágai és az 1757. június 18-i győztes kolini csatában, ahol Skultéty kezét súlyos kardvágás érte. Mária Terézia (1717-1780) ennek a csatának emlékére alapította a Mária Terézia Rendet, melynek első négy nagykeresztese között ott volt Hadik és Nádasdy magyar generális is.

 

Kesztyűk Mária Teréziának

Ott volt Hadik András (1710-1790) híres 1757-es „huszárbravúrjánál”, amikor a porosz sereg háta mögött megrohanták Berlint, és hatalmas hadisarcot követeltek a város vezetésétől. Ők azonban nem vették komolyan az ostromgyűrűt, és megtagadták a sarc kifizetését. Hadik erre szétlövette a kaput és az 5500 fős város-őrséget huszárjaival lerohanta és szétszórta (a hadisarc mellett személyes ajándékként két tucat finom, női kesztyűt hímeztetett Mária Teréziának). Bár az ellenséges golyók és kard általában elkerülték, mégis az ifjú Skultéty bal arcát Berlinnél szuronnyal döfték át.

 

Napóleon mellett és ellen

1759-1760-ben a pfalz-zweibrückeni herceg személyi szolgálatára osztották be, majd a poroszok ellen háborúzott. 1775-ben vicetizedessé nevezték ki, a török háborúkban már tizedesként verekedett, amíg 1789. októberében súlyosan megsebesült. Ekkor kapta hősiességének elismeréseként az ez évben alapított ezüst vitézségi érmet is. Fél év múlva már strázsamesterként büszkén hordozhatta ezrede zászlaját.

Napoleon huszárokkal - festmény

Napoleon huszárokkal – festmény

Harcolt a francia forradalom felkelői és Napóleon ellen is. 1812-ben részt vett az elhíresült borogyinói csatában, látta az égő Moszkvát és a készleteiből kifogyott francia sereggel visszavonulva majdnem megfagyott a hosszú orosz hadjáratban, amelyet mintegy félmillió katonából alig minden harmadik élt túl. 1813-ban a „népek csatájában” még jeleskedett bátorságával, de Napóleon bukása után már nem vett részt több háborúban.

 

A zászlóért mindhalálig

Amikor I. Ferenc 78 éves szolgálatára való tekintettel tisztté akarta előléptetni, és minden munka alól mentesíteni, de Skultéty udvariasan visszautasította, mivel a zászlót „nem lehet otthagyni”. Valószínűleg ez az egyetlen ilyen eset a világtörténelemben… Amikor azonban 1831-ben Új-Aradon állomásozó ezredét máshová helyezték, már nem mehetett társaival – 94 évesen nem tudott lóra ülni… Ekkor parancsnoka úgy döntött, hogy az öreg huszárt 81 év szolgálat után Arad városának gondjaira bízza. Skultéty az obsitot azonban csak néhány hónapon át élvezhette – röviddel 94. születésnapja betöltése után az örök harcmezőkre távozott.

 

Huszáron a magyar eredetű könnyűlovasság katonáját értjük

A legendás huszár, Hadik András karrierjét, mint kormánybiztos fejezte be (ifjabb Vastagh György szobrát 1937-ben avatták fel a régi budai Városháza előtt)

A legendás huszár, Hadik András karrierjét, mint kormánybiztos fejezte be (ifjabb Vastagh György szobrát 1937-ben avatták fel a régi budai Városháza előtt)

A szó keletkezése vitatott, a legvalószínűbb elméletek szerint a „husz” (húsz) szóból származik, mivel Mátyás király elrendelte, hogy húsz-húsz jobbágytelek köteles egy lovas katonát a király szolgálatára kiállítani. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete sereg könnyűlovasságát már huszároknak nevezi.

A 15. századtól a huszárok zsoldos katonákként török, német, olasz hadszíntereken jeleskedtek. A háborúk befejeztével feloszlatták hadtesteiket, később szükség szerint újraszervezték azokat. A 16-17. század leghíresebb huszár-alakulatai a Pálffy-, Forgács-, Nádasdy-huszárok voltak. A huszárok történelmének  legkiemelkedőbb alakja Hadik András (1710-1790). 1732-től felfelé ívelő pályafutását mint tábornagy és kormánybiztos fejezte be. Érdemes tudni róla, hogy ő kezdeményezte először a jobbágyrendszer felszámolását, továbbá kegyelmet eszközölt ki a Bukovinába menekült székelyeknek, akik hálából falvakat neveztek el róla (Hadikfalva, Andrásfalva).

 

Simonyi óberster, a „legvitézebb magyar huszár”

Simonyi József óberster a franciák elleni csatákban tűnt ki bravúrjaival

Simonyi József óberster a franciák elleni csatákban tűnt ki bravúrjaival

Simonyi József (1770-1832) 17 évesen állt katonának, és egy évre rá meg is szerezte első sérülését: karddal vágták meg az arcát. A franciák elleni háborúkban gyorsan kitűnt harci bravúrjaival: egyszer tizenhat huszárjával szétugrasztott egy hatvanfős őrjáratot, s szabályos párviadalban „levágta” a parancsnokot. Kiszámíthatatlansága miatt rettegett tőle az ellenség.

1796-ban, a Garda-tónál a tüzérség 30 ágyúját szerezte vissza szakaszával, 1799-ben pedig a rajna-vidéki csatákban mentette meg két ezred ágyúit és lőporos szekereit. Rátermettségét nem csorbítja, hogy „diadalai” többnyire a visszavonulást biztosították. Mária Terézia Renddel jutalmazták, 1804-ben pedig a bárói címhez a Vitézváry előnevet is megkapta.

1799-ben, a franciaországi Laa-nál az egész császári sereg visszavonulását biztosította úgy, hogy ezredével a Thaya-folyó felgyújtott hídja előtt az utolsó pillanatig feltartóztatta az üldöző franciákat, s utolsóként vágtatott át ezrede után a hidat elborító lángokon. A lipcsei „népek csatájában” regénybe illő módon a puskagolyó a szíve fölött hordott tárcában akadt meg.

Sajnos békeidőben nem találta helyét, és ezredét értelmetlen szigorral terrorizálta. A szökésekre statáriummal válaszolt, s túlkapásai miatt két év várfogságra ítélték, s emellett megfosztották rangjától és kitüntetéseitől. Ez utóbbi porig sújtotta az óbestert, aki 1832. augusztus 23-án, fogolyként hunyt el.

 

Nagy Kálmán, az utolsó magyar huszár

Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes 2010. szeptember 21-én hunyt el

Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes 2010. szeptember 21-én hunyt el

2010. szeptember 21-én hunyt el vitéz Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes, aki Európa legidősebb huszártisztje volt. 1909-ben született Nyíregyházán, s már 14 évesen eldöntötte, hogy huszár lesz. A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián végezte tanulmányait, és 1931-ben avatták hadnaggyá. A második világháborúban háromszor teljesített frontszolgálatot. 1941-ben az 1. Honvéd Lovasdandár parancsnokaként alakulatával 1600 kilométert nyomult előre – bátor magatartásáért Signum Laudis kitüntetést kapott. 1944-ben századosként vett részt az orosz fronton az utóvédharcokban.

Egy alkalommal huszárszázadát bekerítették. Szorult helyzetükben kézigránátokkal leptek meg egy harckocsioszlopot és vágtatva törtek ki a tankok közül. 1945-ben amerikai hadifogságba esett. 1956 november 4.-én ő kísérte a Parlamentből a teljesen tanácstalan Mindszenty bíborost az amerikai nagykövetségre. Ezért 1957-ben nyugdíjazták, majd 1958 őszén letartóztatták. 8 évet kapott.

Nevét dicséri az újjászervezett Hadtörténeti Intézet és a Múzeum, továbbá ő volt Sárvári Huszár Múzeum alapítója.

 

Az utolsó katona az első világháborúból…

2009-ben halt meg az angol Henry Allingham, aki az utolsó élő első világháborús veterán volt, s ráadásul egy hónapig a világ legidősebb embere címet birtokolta. A királyi tengerészetnél, és a légierőnél is szolgált. Harcolt még Ypern környékén is, ahol a németek először vetettek be harci gázt.

Harsáczki György – 2011

2013 májusában Szlovákia katonai küldöttsége a magyar fél értesítése nélkül az újaradi temetőből (Románia) exhumáltatta Skultéty László maradványait és a pozsonyi Koronázó templomba szállították, hogy később – mint szlovák hőst – szülőfalujában, a szlovákiai Hegyesmajtényban eltemessék. Cikkek a „Kukkerben”…