Házak a Világvégén… (2. rész)

Saras körök az esőverte Zselicben Bükkösd, Dinnyeberki, Kán, Bakóca, Nagymátéi Füvészkert  
Az egyik bükkösdi kastély előtt

Az egyik bükkösdi kastély előtt

Mivel – mint már leírtam – az időjárás előrejelzést csak módjával szoktuk elhinni, első túránk estéjén inkább műholdas felhőképeket vizslattunk. Ez alkalommal biztosan tudtuk, hogy legalább annyi esőre számíthatunk, mint aznap. Ezt leszámítva nagyon vidáman telt az este a hetvehelyi szolgáltatóházban…   Bükkösdi téglapityke Bükkösdi központtal terveztünk körtúránkat – már szemerkélő esőben kanyarogtunk a szomszédos településre. A kanyargós, erdős völgyben zubogott a Bükkösdi-víz, helyenként ki is lépett medréből. Közelebbről is meg akartuk nézni az áradó patakot, ám az Bükkösd előtt eltávolodott az úttól, és a faluközponttól. A késő barokk-copf stílusú Petrovszky-Jeszenszky-kastély előtt egész kis angolpark terült el különféle emlékművekkel – autóinkat is magas platánok alatt állítottuk meg. Úgy gondoltuk, míg reggeli sétája miatt lemaradt barátunk meg nem érkezik, körülnézünk. „Esőállóba öltöztünk” és szétszéledtük ki-ki a saját feje után… Mivel én az után mentem…
Felirat - téglával...

Felirat - téglával...

Tudtam, hogy csak én vehettem észre az autóból a már korábban említett „tégla-stukkós” istállókat, így nagy lendülettel visszagyalogoltam néhányszáz métert. Az elsőn két lovat formáltak meg az ajtó felett – 1942-ben, hanem a másik..! Az az istálló volt a csúcs ebben a műfajban, ugyanis a tulajdonos az évszámon kívül (1912) még a nevét is kirak(at)ta téglából, az építőanyagban pedig Pfaff János terméskővel variálta a téglát! Egy nagy kártyás kastélya A többiek egy cukrászdát szerettek volna megtalálni, de nem sikerült. A klasszikus okker színű kastély körül nagy volt a csend. A kapun lakat fityegett, de hála Istennek, az épületet hibátlan sátortető fedte, a főhomlokzat felett emelkedő parádés kupola is jó állapotnak örvendett. A klasszikus U-alaprajzú úri lak Fischer von Erlach, Mária Terézia építészének tervei alapján készült 1786-ban. Homlokzata címeres timpanonnal épült, s főbejáratát két herma-szobor hangsúlyozza. Ritkaság, hogy az évek során belső elrendezését sem alakították át. Az eredetileg Petrovszky-kastélyhoz viszont egy későbbi tulajdonos, Jeszenszky Ferenc nagy kártyás anekdótája kapcsolódik! A nagy kártyás egy ízben nagy összeget veszített, amelynek fejében a főhomlokzat négy ablakának befalaztatását ajánlotta fel. Kártyapartnerei is hasonszőrű urak lehettek, mivel elfogadták az ajánlatot… Az ablakok helye ma is látható. (Én nem fedeztem fel ezeket az ablakhelyeket, ellenben kiderült, hogy Bükkösdnek két kastélya van, és a másikat szimplán Jeszenszky-kastélynak hívják. Hogy melyikről szólhat az anekdóta..?) A kastély 1953-ban leányneveldeként működött, amelyet 1997-ben számoltak fel. Nemsokára egy Ybl-díjas építész vásárolta meg, aki azóta folyamatosan felújítja, ám nem látogatható - a parkja is csak az iskola körül.
Az özönvíz eredménye...

Az özönvíz eredménye...

Barátunk is megérkezett, így már együtt álltuk körül az esőben a katolikus templom előtt kiállított régi harangot, amely – felirata szerint – 1808 óta szolgált. 2014 szeptemberében cserélték le közadakozásnak köszönhetően. Őszintén szólva jóformán ennyi volt eme napunk szépsége… Olyannyira esett, és borult volt az ég, hogy a bükkösdi határ, a Boróka Öregotthon, és a Dinnyeberki felett álló tiszafás feszület kivételével csak sarat, tengernyi pocsolyákat és ázott erdőt láttunk a kapucni alól. Kihangsúlyozom: ebben az időben! Elfásultunk a Dinnyeberki túloldalán kialakult szántás-mocsáron történő átkelésben, s elnézve a tervezett utat, egy tudatalatti fordulattal felére vettük a távot és csak a Boróka Öregotthonnál eszméltünk fel…   Kán, az elhagyatott tündérkert… Ennyi eső után csak jobb jöhetett! – gondultuk, s másnap Hetvehelyről Kánig autóztunk. Igen, tapasztalhattuk a tragikus útviszonyokat, de az elvarázsolt vidéket is. Goricában – rátaláltam a neten – valaki angolszász Fairy Garden/Tündérkertet hirdet mesebeli árakon a külföldieknek… Itt, ahonnan elmenekültek a magyarok… Most együtt is meglátogattuk a temetőt, ahol Kánban élő magyarokkal beszélgettünk. 6-8 millió most egy ház, aztán a szigetelés, egyből 1 millióba kerül egy új tető:12 milliót is el lehet rá verni. … Éppen most van generációváltás - az első üdülő-lakók megöregedtek. Átsétáltunk Kánon, s a végén futó patakmederből felkapaszkodtunk a kék sávon. Ahogy emelkedtünk, úgy mentünk bele a tejfölbe. A dombtetőre érve Bakóca felé indultunk az erdészeti úton a kék körút jelzést követve. Esőben nem a legszerencsésebb erre – vagy akár a Zselicben – járni, mert megszűnik a szilárd út fogalma. A köd viszont egy másik világot teremtett – érdekes, amikor így leszűkül a tér… Útelágazáshoz értünk, ahol „sávot váltottunk”: kéket: rövidített útvonalon akartunk Baklócára érni, így a Rákászó közelében letértünk egy ritkán használt útra. Az út kavicsai tanúskodnak a dombok anyagáról – valószínűleg itt a dombvonulat tetején lehet ezekkel találkozni.
A bakócai egykori zárdaépület

A bakócai egykori zárdaépület

Zárda, amelyről hallgatnak… Sodródtunk a térképen ábrázolt, és a négyszer annyi létező út között, míg egyszer csak szúrós csodabogyó-cserjék késztettek megállásra. Bár védett növény – itt igen sűrűn nőtt. Egy völggyel keletebbre értünk le, de bosszankodásunkat belénk fojtotta a már elfelejtett napsütés. Egy sárfolyássá köpült dűlőúton egyensúlyoztunk be Bakóca végére. Alig értünk az első házak közé két porta látványa felvázolta a település status quo-ját: az egyiken egy épp, össze nem dőlő, vájogból épült istálló, és egy másik nyírt pázsitján két lakókocsi állt, s a frissen rakott támfalon egy német és egy bajor zászló lengedezett. Lám, lám, nyugat-európaiak „mentik meg” a település házait… Jobb, mint a semmi? Amíg elsétáltunk a kocsmáig, téglapitykés istálló-gyűjteményembe több darabot is „levadásztam” fényképezőgépemmel. (Mint írtam korábban: a házat vájogból, az istállót téglából építették a régi svábok.) Meglepetésünkre a főutcát igen nagy – talán száz éves - téglaházak is kísérték, amelyek nem kúriák voltak. Hiába mentünk túl a hívogató kocsmán, valahogy kihúzott minket a főtérre a kíváncsiság: egy hatalmas saroképület urallta a teret, s az épület szegletén szoborfülke mélyedt a falba az egyik szenttel, a tető peremén ballusztrádsorral hangsúlyozták az épületet. Ki nem találtuk volna: egy volt zárda magasodott a falu közepén! Nem kutatni jöttünk, így hát a kocsmában az új nyugat-európai háztulajdonosok felől kérdezősködtünk. Van jó pár ház – mondták -, amit megvásároltak, de elég nekik, ha a melegebb időszakban néhányszor lejönnek. Itt  munka nincs, tényleg a világvégén vagyunk – innen már Kaposvár van közelebb… Az internet szerint 1900 körül lignitmezőt tártak föl a közelben, de máig kiaknázatlan. (Lehet, hogy ha kitermelték volna, most épp olyan nagy lenne a csend, mint egy-egy volt bányászfalucskában, ki tudja?) A sörözők mindenesetre buzdítottak a templom és a kastély meglátogatására.  
A borzasztó állapotban tovább pusztuló Majláth-kastély...

A borzasztó állapotban tovább pusztuló Majláth-kastély...

100 év - virágzás és pusztulás Bakócán száz éve még igen jól mentek a dolgok: uradalmi központ volt kastéllyal, barokk stílusban épített templomát 1848-ban építették át klasszicista stílusúra, s akkor építették a már említett saroképületet és az orvosi rendelőt is. A jó állapotú templom után a gyalogutat már nem takarítják: a fák lombja-ágai között sárgán világított a Majláth-kastély romantikus stílusú homlokzata - a Kelleméri Meltzer család építtette 1720 körül barokk stílusban. A kastély főbejárata már régen fogadhatott vendéget: az ajtókhoz vezető lépcsősort már egy nagyobb cserjés vette birtokába… A falakra felnézve nem is láttuk olyan rossznak az állapotát …de az udvar felől..! Az egyemeletes kastély egyik helyisége felett már be is roskadt a tető, máshol pedig nagy felületen leomlott a vakolat… Mindenki kitalálhatja, mikor kezdődött az épület pokoljárása… 1990-ben, amikor felszámolták a gyermekotthont, pedig már az a szerep sem volt egy kastély leányálma. 25 éve! Ma magánkézben van – természetesen wellness-központ ötlete lebeg az éterben -, ám a tulajdonos nincs sehol… Akkor ki tehet a pusztulás ellen? Ismét egy patthelyzet, amit sürgősen meg kellene oldani. Végigtocsogtunk a többiujjnyi esővíz borította földszinti folyosón, láthattuk a kibelezett konyhai-, fürdő-, és mellékhelyiségeket - óvatosan fellépdeltünk a vaskorlátos, félkörívű lépcsőn a lépcsőházban… A nagyteremben hírmondója is alig volt (2014-ben) a parkettának, mindenhol csöpögött a víz a mennyezetről, ropogott az üvegszilánk a lábunk alatt. Az összeomlás díszletei. Az udvar néhány hatalmasra nőtt, elvadult fája, cserjéje az egykori angolparkról mesélt. A kastélypark-kedvelők még így is számon tartják a kastély mögött, a gazdasági épületek között fekvő elvadult parkot.   Fekete István szerelmes levelei Lesétáltunk a faluba, majd a térkép alapján elindultunk a Káni kereszthez, amely egy vízmosásos út szélére jelöltek. Az út a régi orvosi rendelőtől indult, ahol Fekete István későbbi feleségének orvos édesapja praktizált. A robosztus téglaépület előtt találkoztunk először a Fekete István emlékösvénnyel és tábláival. Fekete Istvánt 1926-tól alkalmazta „pályakezdő” segédtisztként Majláth gróf és itt ismerte meg feleségét, Piller Edithet. A környéken tekergő emlékösvény részletesen mutatja be az író életét, így szerelmes levelezésükbe is belepillantottunk. A kereszthez vezető ösvény a napokban rettenetes dagonyává változott – közepén mély árkot vágott a kis ér. Ennek aljában néhol egy-egy öklömnyi, gömbölyded „kavics” ázott. Löszbaba? Lösztojás! Ilyet sem láttam még! A lösz-krumpli belseje üreges volt - falát valószínűleg mész cementálta -, s egy lyukon át kimostuk belőle a sarat. A dagonya felett, a kereszttől remek kilátás esett Bakócára. Fekete István sokat imádkozott itt – nagyon vallásos volt, de ez akkoriban majdnem természetes volt. Visszatértünk a faluba, aztán a másik völgyoldalon sétáltunk ki Bakócáról – néhány régi présházacska intett búcsút nekünk. A jelzést követve kis kitérőt tettünk Nagymáté felé, amely egy puszta-szerű település vadászházzal, üdülővel, és ahol Füvészkertet is kialakítottak az író emlékének. Előtte ugyan nehezen döntöttünk a kitérőt illetően, de nem bántuk meg. A nap ismét kisütött, amikor a odaértünk. A füvészkert gyönyörű fás, cserjés ligetében több táblán olvashattunk Fekete István idézeteket - ifjú élete is már közel száz éve zajlott, ezért életrajza is lebilincselő!   Az író lábanyomában… Leginkább azonban a vadászház előtt álló szarvas szobor körül élénkültünk fel. A szép környezeten álló bőgő bikát 1972-ben formázta a svájci születésű Antal Károly szobrászművész. Mögötte pedig az író portrészobra állt egy posztamensen. A mélyen vallásos, ember- és természetszerető, munkájáért, feladatáért élő-haló fiatalember foglamzókészségére már tizenéves korában felfigyeltek - az 1930-as, -40-es években már elismerték írói tehetségét. Emellett imádta a vadászatot, amelyet gyakran híres, elismert vadászokkal űzött. 1945-től személye vörös posztó volt a kommunista vezetés szemében, mivel egyik sikeres regényében, a Zsellérekben bemutatta a vörösterrort. Az ávósok majdnem agyonverték, egyik szemét kiütötték… Nagymáté szép pihenőhely bármilyen túrán – nyírt gyep, szalonnasütő helyek és padok várják hatalmas fák alatt a Zselic vándorait. A lejtésnek köszönhetően jó iramban gyalogoltunk vissza Kánba. A felázott út „meglátszott rajtunk” – az egyikünknél rendszeresített nyeles mosogatókefével hosszan sikáltuk a kamáslikat: „S Ágnes asszony a patakban / Régi rongyát mossa, mossa …” – mosolyogtuk meg a lányokat.  

Harsáczki György

 

Házak a Világvégén… (1. rész)

Kán, Hetvehely, Ökörvölgy esőben, sárban téglapitykével...  
Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Barátaim, – miután már jó ideje Dunaújváros mellett élnek – lassan felfedezték a dél-dunántúli dombvidékeket. De nem csak maguknak – hívtak bennünket is. Tavaly október 23.-hoz közeledvén túratársaságunk a Zselic déli dombjai között megbúvó Kánra „fókuszált”, hogy az év utolsó előtti túrahétvégéjét ott töltsük.   No de ilyenkor már szállást kellene keríteni. (Mi is öregszünk: már nem akaródzik késő ősszel sátrazni.) Én vettem kezembe a telefont, és nagy lendülettel felhívtam Attila barátom által elküldött két káni telefonszámot. Gyorsan lehűlt a lelkesedésem, ugyanis világossá vált, hogy Kán lakosságának zöme nem Kánban vészeli át a „telet”. Néhány éjszakáért pedig felfűteni egy házat nem éri meg. Viszont egyik szállásadó adta a másik elérhetőségét, és mindig volt új remény… de aztán elfogytak a kániak. – Megkérdezem a hetvehelyieket, fogadnák-e magukat – segített az utolsó káni. És a válasz végre igen volt, mehettünk! Hetvehely sváb település Kán szomszédságában van.   Az időjárás előrejelzés ugyan özönvizet jelzett, de mi már megtanultuk ennek kezelését: meg kell felezni az esős időtartamot és máris valóságosabbak, illetve derűsebbek a kilátások. El kell indulni! – és ez bejön… Ketten már október 22-én, munkanapon leviharzottunk, mivel barátomnak éppen Pécsen volt dolga. Mindössze két órám volt, de „nem úsztam meg szárazon” a városnézést. Elázva szálltam vissza barátom autójába. Az idő igyekezett kedvünket szegni, de mi jó hangulatban kanyarogtunk át az esőverte kővágótöttösi úton, majd Hetvehelyre értünk. Tudtuk, hogy nagyjából másfél óra múlva beáll a szürkület, így megkerestük a „szolgáltatóházat”, ahol a szállás „működött”. Jókora épületet találtunk – nemrég lett kész. A fejbekólintó az volt, hogy a kisebb közintézménynek is beillő házban egyedül „vackolódhattunk el”. Az emeleten három vendégszobából válogathattunk – a miénkből egy parkra láttunk –, és amikor leszaladtunk az udvarra körbenézni, a park végében – most éppen – hömpölygő Bükkösdi-vízen egy pompás fa gyaloghidat is találtunk. Az este során hosszan ünnepeltük ezt a remek helyet…   Másnap nem akartunk barátaink érkezésére várni, így bekapcsolódásukra számítva Kán felé indultunk. Térképünk a netről kifotózott turistatérkép-kivágat volt…  A faluközpontba északról érkező völgy vízfolyása mentén indultunk ki Hetvehelyről. Már ezen a rövid utcán feltűntek a porták melléképületei: bár méreteiben, funkciójában mind ugyanolyannak épült, mégsem volt két egyforma – már a környezet miatt sem. A téglaépítészek mindenütt tettek némi díszítést, csavart rájuk. Hazatérésünk napján világított rá a falugondnok, hogy amíg a „munkaépületek” téglából épültek, a házak vályogból! Ne mondja senki, hogy 150 éve a tégla nemesebb lett volna, mint a vályog! Ezt valószínűleg a sváb nép munkaszeretetéből, szorgalmából következhet… A 18-19. században betelepített németek épületeit a környező falvakban is láthattam, és nem untam meg fotózni azokat. Emberes sárban kapaszkodtunk fel a dombtetőre, a Káni-tető felé. Szerencsénkre a földutak jó irányba vezettek – a tetőn egy kicsiny kápolnába is belebotlottunk, amelyet két feszület őrzött. A Mecsekre köd ereszkedett, de mi még leláttunk a Hétmén-dűlőre. Barátaink közben megérkeztek a szállásunk udvarára… Az útkereszteződésben a káni völgybe fordultunk. Az út érdekesebb – erdős - lett, ám a völgybe érve - amikor már megpillantottuk az első házakat – azt tapasztaltuk, hogy a patak elárasztotta a völgytalpat, állt a víz mindenütt.
Kán első házai előtt

Kán első házai előtt

Az elárasztott területet igyekeztünk megkerülni, de az út nem akaródzott Kánba kanyarodni, sőt, arrébb villanypásztor is nehezítette a kísérletezést. Végül egy vihar döntötte fa rombolása segített bejutni az elkerített legelőre, majd artistákat megszégyenítő egyensúlyozással másztunk ki a káni útra. Végre ott voltunk! Nehezen adta magát. A településtáblát fából faragták, s a néhai feszület csonkja előtt állt. Az első három parasztház környezete még nem volt kialakítva – a Káni Vendéglő feliratú épület komoran hallgatott. Velük szemben cserjékkel, fákkal tették otthonosabbá a régi házak frontját új lakóik. Minden harmadik porta körül volt valami jele az életnek – egy autó, egy ló, egy füstölő kémény. Talán nem is fotóztam volna olyan sokat az utca portáit, ha nem tudom azt, hogy Kán egy új életformát vett fel 1980-as évek közepe óta, mivel 1978-ban megszűnt, mint önálló település. (Az 1973-as Mecsek turistatérképen még nincs semmi utalás Kán elnéptelenedésére.) Kán neve írott formában a 12. századból ismeretes. A török időkben elnéptelenedett, németek népesítették be újra 1760 körül. A 20. században számos esemény tépázta meg a német nemzetiségű falvak lakosságát, így a környék településeit is: az SS-sorozások, a kitelepítések, az elkobzások, a málenkij robot megosztottá tették Kán lakosságát is. A szocializmusban - a vidéksorvasztó gazdaságpolitika nyomán - először elcigányosodott a falu, majd az iskola-igazgatónő távozásával megszűnt az iskola. Felgyorsult ez elvándorlás: a fiatalokat követték az idősek is, s Hetvehelyre, Bükkösdre költöztek. A közlekedés mindig rossz volt, a kániak rendszerint gyalog jártak a pécsi vasútvonalig. Az előtte lévő Goricán – a szűk utca miatt – soha sem lehetett busszal áthajtani. A 1980-as években néhányan fantáziát láttak a csodálatos környezetben - szó szerint - megbúvó faluban, és megvettek egy-egy portát. 1998 körül egy építőipari cég is elkezdte a házakat felújíttatni (szép eredménnyel!), ám a vállalkozás tönkrement: szerencsére a házakat legalább értékesítették, s a kétezres évek elejére már több holland tulajdonos járt ide, de állandó magyar lakók is érkeztek. 2001 óta üdülőfalu, s már nyolc ház tulajdonosai foglalkoznak falusi turizmussal – inkább a melegebb időszakban. Ma már él itt belga, angol, német, thai lakó, de állítólag még egy dubai-i is.
Káni csendélet - zománcos, bonyhádi...:)

Káni csendélet - zománcos, bonyhádi...:)

(Karesz diót kezdett törni az út szélén, mert a többiekkel hozatott reggelije csak nem akart megérkezni.) Kán faluképének – szerintem – három arca van. Az első az „épülő skanzen”, ezt a „rendezett, németes” követi a haranglábig (ahol a temető is van). A harmadik, a legbarátságosabb, annak családiassága és az utat szegélyező gyep miatt, majd pedig az „erdős zug” jön. A harmadik szakaszban odaértünk a legkedvesebb portához. Az udvar vén diófája egy kacatokkal, régi tárgyakkal megpakolt, pult fölé hajolt. Csodálkoztunk, hogy a hűtőszekrény, az összes poharak, s a víztől óvandó tárgyak is ott voltak. És két keretezett-üvegezett fotó. Ja, igen! Megtaláltuk Ács Lukács portáját? A szállásadók mondták, hogy meghalt – és minden így maradt… Két nappal később állandó lakosokkal találkoztunk a temetőben. Megtudtuk, hogy ez a jópofa ember, Maci eldobta magától az életet… Ács Lukács a közeli Palotabozsokon született és sváb származású volt. 1991-ben vett házakat Kánban, s ötletei, lendülete folytán lassan „falufőnökké” vált. Állandó lakó volt, az ő ötlete volt a Káni Filmfesztivál, ami kiállítással, zenével, tánccal kiegészített szabadtéri vetítést jelentett június végén. Fel is fedeztük a tábláját. Ki fogja továbbszervezni? Itt van minden készen!  
Ács Lukács - Maci bácsi

Ács Lukács - Maci bácsi

Végigmasíroztunk az „erdős zugig” – láttuk a Gyócsi-, a Sopi-, és a Baltás szálláshelyek irányjelző tábláit - aztán visszafordultunk, és felfedeztük a temetőt. Maci sírhelye az első sorban volt – fentebb az erdős domboldalban vannak a legkorábbi sírok, fejfák – zömében gót betűsök. Sokakon még mindig jó állapotban lévő régi fotográfiák idézik fel Kán régi lakóit. (A mai fotótechnikák kibírnának ugyanígy 60-70 évet?) Rongálók helyett csak az erdő vadjai és az elszármazottak látogatják…   Elindultunk vissza, szembe a többiekkel. Hetvehelytől nem volt rövid útjuk – Gorica végénél jöttek szembe, már esőkabátban. Egymást köszöntve ismét Kán felé fordultunk és megállapodtunk abban, hogy megebédelünk. Mivel sehol sem volt fedett hely, így az „üdülőfaluban”, középtájon, egy porta háta mögött vén mogyoróbokrok tövébe kuporodtunk le. Éppen végeztünk, amikor egy idősebb magas férfi sétált közénk: a tulajdonos. Holland volt, s az udvariassági kérdéseken túl, több érdekes dologra is fény derült. Sajnos lopnak-lopogatnak errefelé is, ezért is sétált ide. Ő csak a telet nem tölti itt – valószínűleg az első hollandok egyike, mivel 15 éve Pécsen pillantotta meg a hirdetett káni házakat. Nyáron rendszerint elhozzák az unokáit nyaralni. - És maguk? Tanulnak, vagy..? – kérdezte óvatosan, amin nagyon elcsodálkoztunk, mivel mindegyikünk 35-40 év körüli volt. Egy itt lakó magyar mesélte, hogy az itt élő külföldiek – főleg a nyugatiak – amolyan „kasztrendszer” szerint fogadják bizalmukba az idegeneket, és az egy lassú folyamat. A legbizalmasabb dolog eddig az volt, hogy egyikük megkérte, hogy segítsen bútort bevinni a házába.  
Attila - mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk...

Attila - mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk...

Elköszöntünk és éppen a délelőtt elárasztott völgyszakaszon igyekeztünk átlábalni. Visszafelé már sikerült. Visszakaptattunk a Káni-tetőre, majd a csatakosra ázott völgyoldalon le, a túloldalon pedig felkecmeregtünk a mély sárban– az eső fátyolában. Az aszfaltgyanús úton nemsokára a Szabadságmajorhoz és kutyáihoz értünk, ahol meglepetten láttuk, hogy a régi tsz mellett éppen felépült egy kis üdülőtelep. Az Ökörvölgyhöz tartozó Zselic vendégház(ak) a lovas turisztika hódolóira is épít. Ökörvölgybe érve ki kellett próbálnunk a „templom” mellett felépített nagy kör alakú pihenőpavilont, olyan hívogató volt! A templomot ezért tettem idézőjelbe, mert egészen olyan, mint egy harangtoronnyal kiegészített községi könyvtár. A hosszú míves fakerítést is azt sugallta: a falu vezetőiben van lendület! Itt is csodálatos kis műremekekkel kápráztatott el a téglaépítészet. Ezek mellett jó pár szépen felújított, fehér, virágos (vagy új?) népi lakóházat láthattunk – és jó pár szedett-vedett csúnyaságot is. A Kis Márton tanya érintésével értünk vissza Hetvehelyre, amely újabb téglafantáziákkal örvendeztetett meg - engem. Újabb napot „ünnepelhettünk” a nagy házban – miközben elszántan néztük a felhő-utánpótlást az interneten…

Harsáczki György