Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…

Pusztuló felvidéki kastélyok a határ közelében

 

Különös atmoszféra lengi körül a kastélyokat nálunk, Magyarországon. Az arisztokrácia, a nemesség lakhelyeihez általában két dolgot társítunk, de mindkettő rossz kicsengésű nekünk, magyar turistáknak, kisembereknek. Egyfelől vannak a pusztuló, lassan tönkremenő, otromba módon megcsonkított, kihasználatlan, egykor pazar világi épületek, amelyeket mai tulajdonosuk pénz hiányában nem tud, vagy nem is akar felújítani. Még szerencsésnek mondhatók azok, amelyeknek valamilyen funkciót találtak (elmegyógyintézet, öregek otthona, gyermekotthon). Másfelől pedig vannak a „megközelíthetetlenek”, amelyek hotelként, rezidenciaként kaptak új fényt, tulajdonosaik magáncégek, gyakran külföldi állampolgárok, „nagykutyák”, s így magánkastélyaik nem látogathatók.

Amikor 1945-ben, és a rákövetkező években elkergették tulajdonosaikat, elmenekültek lakói, s ránk hozták a szocializmust, ezek az államé – mindenkié, illetve senkié – lettek. Bánt, hogy a magánkézbe került épületeket már meg sem látogathatom, ráadásul – sok esetben – már nem is a hazám tulajdona(?!)… Nem tudom, hogy annak örüljek-e, ha egy lepusztult – ám látogatható – kastéllyal találkozom, vagy olyannal, amely régi fényében tündököl, de „érinthetetlen”.

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A volt szocialista országok úri lakjaival hasonlóképpen bántak el a „felszabadító” szovjetek és csatlósaik, de a dúlásból a lakosság „szűk látókörű” tagjai is kivették a részüket. Sajnos, nálunk az emberek egy része gyakran még a vörösök előtt kifosztotta a kastélyokat, de voltak rablások és gyújtogatások is. Ahhoz pedig kifejezetten gonoszság és vak gyűlölet kellett, hogy a megszállók és magyar barátaik rendszeresen elégessék a könyvtárak teljes állományát, tönkretegyék, hamuvá porlasszák a berendezést, és gépállomásnak, terményraktárnak, istállónak, tsz-irodának, lomtárnak használják a szétdúlt kastélyokat. Nemes proletárbosszú az uraságokon, pusztuljon, ami burzsuj..!

A mesékben – netán a régi szép időkben? – mindenki szeretett volna kastélyban élni. Viszont most a legtöbben (pl. az önkormányzatok) szabadulnának tőlük, mivel csak gondot okoznak, ám sajnálják pusztulni hagyni. Magyarország lakóit az 1980-as évek óta a szűkös évek után az „eljövendő jóléttel” etetik. Még most sem jött el, de már alig lehet rosszabb! Kastélyainkra, várainkra mikor juthat pénz, ha a lakosság egyre nagyobb részének lassan kenyérre is alig telik?! Sajnos, az is szembeszökő, hogy „kulturális” és „fejlesztés” fedőszavakkal milyen ostobaságokra szórják el a pénzt (bakonybéli Pannon Csillagda, az oroszok metrója helyett Alstom, kakaóbiztos számítógép)!

És még egy gondolat: mivel minden településen éltek módos személyek, urak, grófok – szinte mindenhol voltak államosított kastélyok, kúriák. A rendszerváltáskor az önkormányzatoknak „átadott” úri lakok felújítására az egyre apadó költségvetésekből alig-alig jutott pénz. Egy erre a célra elkülönített keret létrehozása több esélyt adott volna megmaradt építészeti hagyatékunk megőrzésének. De miket beszélek! Mint korábban Sebők Tibortól, a Malomipari Múzeum vezetőjétől megtudtam, hogy hazánk vízimalom-állományában nagyobb kárt okozott a rendszerváltás, mint a második világháború – így logikus, hogy nem lehet másképp ebben az esetben sem. Egyre több, az utóbbi húsz évben rommá lett épülettel hozott össze a „szerencse”…

Ennek „örömére” látogassanak el velem a Felvidék néhány határ közeli magyar településéhez, ahol a felvázolt általános jelenségek „áldozatait” láthatjuk. Szembe néz velünk a múltunk, amit a nép (még csak nem is magyar) vezetői hagytak megsemmisülni, s a nagy nevű arisztokrata-családoknak – akik ott laktak – ma már a nevét sem ismerjük.

Gesztete – Eddig bírta az örökség…

Egy 2008-as kerékpártúra során kerültünk görbe Palócország útjain Gesztetére (Hostice). Még az első házakig sem értünk, amikor egy szomorú „látványosság” letérített az útról: egy halálra ítélt romantikus stílusú kastély. Az eredetileg a Vécsey család építtette földszintes kis Putnoky-kastély teteje nem is olyan régen roskadhatott be, mert a falak teljes magasságukban álltak, és a léceken még bőven volt cserép. A mestergerenda alatti padlás-szinten vígan nőtt a gaz, alig volt vakolat, nyílászárók nem voltak. A gyors pusztulást, és a várható végkifejletet a kastély szomszédságában – immár új házakban – lakók tették világossá. Az épület mögötti dombon a park maradéka látható.

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek...

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek…

Egy, a kastélyt is érintő cikkem megjelenése után e-mailt kaptam egy ismerősömtől. Asztalos Sarolta meglepődve pillantotta meg a Magyar Turista lapban „örökségét”: ugyanis a kastély úrnője, Putnoky Móricz felesége (szül. Károlyi Sarolta) az ő nagymamájának volt a nagynénje. Mivel a Putnoky házaspárnak nem született gyermeke, a kastélyt ismerősöm édesanyjára készültek hagyni. De jött a második világháború, a Vörös hadsereg, s ekkor haltak meg Putnokyék… Eltűnt a végrendelet is. A kastélyt – valószínűleg – kifosztották, lehetett azóta hadikórház, istálló, iskola, szükséglakás, majd pedig az utolsó évtizedekben a „hátrányos helyzetűek” lakhelye.

Így látták már barátaim is húsz évvel ezelőtt. 6-8 éve pedig állítólag svájciak akarták újjáépíteni a kastélyt. Tavaly előtt, 2011-ben pedig már így találták az ősi családi fészket…

Serke – Egy különös nagyasszony lakhelye

Nem messze Bánrévétől található Serke (Sirkovce), ahová mit sem sejtve kerekeztünk be 2009-ben Feled felől. Megálltunk a szép, gótikus alapokon nyugvó templom kerítőfalának kapujánál tájékozódni. Az információs tábla mögött egy romos épület vonta magára a figyelmem. Izgatottan besiettem egy viharvert vaskapun: így találtam rá a Gömöry-Maróthy-kastély romjaira, mely impozáns ebben a szomorú állapotában is! „Ő” is nemrég maradhatott fedél nélkül, mert falai néhány rész kivételével tetőszintig álltak. Kéményei a tető magasságának tanúiként meredtek… A kastély az 1970-es években még eredeti bútorokkal volt berendezve, majd pár év alatt jutott idáig… A múlt egy értékes épületének pusztulását kihangsúlyozzák az ablakok, az ajtók, a tornác ívei, boltozatai és a legtöbb helyen még meglévő vakolat – „szép új világunkban”…

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét...

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét…

A kastély eredetileg a 18. században épülhetett az egykori Kapla-vár köveiből, majd folyamatosan bővítették, újították. A II. világháború után elkobozták a Gömöry-családtól. A kastély egyik elkülönített szobájában élhette utolsó éveit Maróthy Margit, a grófné. Körülötte látványos angol park van, ami védettséget élvez. Az épület viszont nem! Az utolsó előtti órában – tíz éve már – a kastély felújításán és hasznosításán igyekvő településnek ez egyszer jó, máskor nem. A tervdokumentációs pályázat benyújtásakor „nem volt érdekes”, hogy nem védett az épület, de 2010-ben, a konkrét felújítási pályázatnál gond lett, hogy nem az!

A kis táblával jelzett Kapla-várat keresve kikerekeztünk a temetőhöz, ahol egy idős hölgyre akadtunk. Ő mesélt nekünk a kastély utolsó, különös „nagyasszonyáról”, Maróthy Margitról, aki a Magyar Nemzeti Színház ünnepelt színésznője volt. Pályája elején maga Paulay Ede vette pártfogásába, amikor a fiatal tehetség árván maradt. A színjátszás alatt egészsége meggyengült, majd 1893-tól beutazta a fél világot, s közben a teozófia lelkes híve lett. Harmadik férje Gömöry Olivér földbirtokos volt – így került Serkére. 1920-ban harmadszorra is megözvegyült, de birtokait jól kezelte, miközben hindu szent könyveket fordított magyarra. Még azt is híresztelték róla, hogy kígyókkal beszélgetett. Az viszont hiteles esemény, hogy határozott fellépéssel felelősségre vonta a kastélyt dúló szovjet katonák tisztjét, mivel azok – mint máshol is – a könyveket kezdték rongálni. A tiszt szerencsére tudott franciául és a pusztítást leállította és elvonulásukig fegyveres őrség vigyázta a kastélyt.

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt...

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt…

A grófnőt a háború után kisemmizte a szlovák állam: elvették vagyonát, államosították földjeit. Nem élt a lakosságcsere „lehetőségével” sem: Ő már Serkén fog meghalni. – mondta. Nyelvórákat adott és külföldön élő rokonaitól kapott küldeményekből tartotta fenn magát. A faluban szerették, a Méltónak (Méltóságos) nevezték, a lányok hímezni tanulni jártak hozzá – lopva. 1955-ban 83 évesen hunyt el, sírját egyszerű fa fejfa jelzi.

Felsőszemeréd – kastélyrom fától-fáig

Az Alacsony-Tátrából hajtottunk hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy még kifelé menet Gyűgy (Dudince) és Ipolyság (Sahy) között az egyik település ősparkra emlékeztető fái között egy kastélyt láttam felvillanni. A szomszédos településeken is akadnak kastélyok, de szerencsére ezek idejében a figyelem központjába kerültek, és „tűrhető” állapotban emelik a falvak fényét. Nem így a kiszemelt úri lak.

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Észak felől Felsőszemerédhez (Horné Semerovce) közelítve már feltűnt az „őspark”. A sarkán, egy kis, mesterségesnek tűnő dombocskán látható romokat egy angolpark egykori építményének véltem. Ott álltunk meg, ahol a fák között belátni a 150-200 méterrel bentebb álló falakig.

Nem nehezítette kerítés a bejutást, akadálytalanul közelítettem a kastélyhoz, ami egyre szomorúbb képet mutatott. A tető nélkül pusztuló barokk, vagy klasszicista stílusú épület tekintélyes – a lovasberényivel vetekedő – szélességben roskadozott a park mélyén. A homlokzat közepén előreugró íves előcsarnok – amely erkélyt tarthatott valaha – két oldalán 6-6 ablak sorakozott, bár, mintha hiányzott volna onnan egy timpanon… A homlokzat még végig állt, ám az ablakokon már kisebb fák, bokrok nőttek ki – a rom fölé egy vaskos központi kémény emelkedett. A kastély előtti gesztenyefa-csoport a rendezett park maradéka lehet.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető... Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető… Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

A kastély előtt, bal kézre egy – szintén – mesterséges dombocska oldalában egy kripta vagy pince valaha díszes bejárata omladozott. Bejáratát befalazták. A fák között visszafelé sétálva egy másik épület romja is előkerült. Két fala áll még, a többit halmok jelzik. Társaim türelmével visszaélve elrohantam az autóból látott romokkal „koronázott”, nagyjából négy méter magas dombhoz. Meglepődve láttam, hogy a teljesen lepusztult henger alakú építmény belül üreges (oldalán lyukak tátongtak), és oldalában lépcső maradványait pillantottam meg. A domb tövében viszont – elsősorban kőből faragott – oszlopok, oszlopfők és más kőfaragványok hevertek. Egy gloriett maradványának gondoltam, ami az angolkertek egyik jellegzetes építménye.

Utána olvastam: gróf Stainlein Ottó kastélya – mint Wilczek kastély – 1763-ban épült barokk stílusban, majd klasszicista stílusban átépítették. Eredetileg a Hellenbach családé volt, falai között Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult. Fénykora a háborúval érhetett véget. Hogyan folytatódott? Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető…

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek...

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek…

Felsőszemerédnek még két kastélya van – volt. Oberndorf Hugó romantikus-, és Ivánka László klasszicista stílusú kastélya. Jó, ha legalább tudják, amit akkor mi nem tudtunk, hogy a település 15. századi templomának oldalbejárata felett gótikus ajtókeret látható – rovásírással! Püspöki Nagy Péter szakértő fordítása szerint a szöveg így hangzik: „1482. KŰRAKÓ JÁNOS MESTER”.

 

Látogassunk el ezekre a helyekre! Lehet, hogy mi vagyunk talán az utolsók, akik láthatjuk romos kastélyainkat… A ma még büszkén állók- talán unokáink rom-kastélyai lesznek?

Harsáczki György

(2012-2013)

Megettük az Alacsony-Tátrát! (1. rész)

Előhavazás-opcióval keményebb… 

Barátom talán utolsó próbálkozása volt velem tavasz óta – mint később megtudtam -, hogy egy közös „nagy” túrát tegyünk az idén. Rábólintottam – egyszer élünk! Az Alacsony-Tátra gerinctúra szép, és kellemes úticél szeptember végén – gondoltam, gondoltuk. Döntésem harmadnapján azonban komoly havazást jeleztek – onnan.  Karesz ezt, mint ínyencséget osztotta meg velünk, és a télies „felhangú” őszi túrához többeknek megjött a kedve…

Vacsora az aszfalton

Két autónk már Dunakeszinél is nehezen tudott találkozni, de Vác után egyszerűen nem sikerült egy kilométert sem együtt haladnunk. Egyik sofőr erre, a másik sofőr arra szokott… Besztercebánya felett vettük fel először a kapcsolatot, végül csak Donovalyban láthattuk meg egymás arcát újból – végre.

Nem találtunk jobb búvóhelyet a szabadtéri színpadnál...

Nem találtunk jobb búvóhelyet a szabadtéri színpadnál…

Vadkempinget terveztünk – így, az első éjszakán -, de pont az a túratárs mondta le a részvételt, akinek helyismerete is volt. A térkép-táblák tanulmányozása után tiszteletünket tettük minden sötét parkolóban, de egyiket sem találtuk túl „rejtettnek”. Végül a szabadtéri színpad előtt tettük le az autókat, és ki kézből, ki az aszfaltra megterítve, elköltöttük gyors vacsoránkat. Nyár után, tél előtt nem sok vendég (annál több kamion) zavarta Donovaly csendjét. Rövid éjjeli sörsétánkon, 11 felé az egyetlen hely – ami nem öt csillagos hotel –  egy rönkház volt, ahol kívülről is láthattuk, hogy népviseletbe öltözött alkalmazottak hozzák ki a sört. A „jelmez” miatti felártól tartva reflexből meghátráltam, de a többiek bevállalták és jól érezték magukat. Nemsokára „megágyaztunk” a színpad mögött.

 

Színpadias reggeli…

A kellemes éjszaka után enyhe reggelre ébredtünk. Lopva bontottunk sátrat, de a reggelit már a „nagyközönség elé” mertük tárni – színpadra kívánkozott. A térképről még éjszaka leolvastuk, hogy merre kell a gerincre indulni (piros, sárga jelzés), de az előttünk magasodó havas hegyek nem estek „útba”. Ment a találgatás, úticélunkat látjuk-e, mivel odáig több alacsony hágót véltünk felfedezni. Amíg a többiekre vártunk, elsétáltunk a központban, a templom előtt felállított malamut szánhúzókutya szobrához, ami az évente megrendezett versenyek tradíciójára emlékeztet. De találkoztunk egy köz-faliújságra kitűzött poszterrel is, amely az üdülőtelep közepén élénken – és hat nyelven – 68 év távlatából emlékeztette az olvasókat a náci rémtettekre: felgyújtott falvakra, polgári áldozatok dél-szlovákiai tömegsírjaira, amely területeket a Horthy-Magyarország foglalta el(?!)…

Alig 70 éve hallgatnak a fegyverek...

Alig 70 éve hallgatnak a fegyverek…

A reggeli napsütés után enyhén beborult az ég, de 9-kor elindultunk – 980 méter tengerszint feletti magasságról a kétezresek felé. Sátrakat ugyan nem vittünk magunkkal (azokat az autóban hagytuk), de minden mást: ételt, polifómot, hálózsákot, gázfőzőt stb. igen. Láthattuk a síparadicsom mély katlanát, a pihenő felvonókat, majd beértünk a kedves Poliankába, ami ma már inkább üdülőfalu – eredeti faházakkal. A kis templom előtt Baltazar elnagyolt szobra áll…

 

Kerülgetjük, kerülgetjük

Kis emelkedő után fenyőerdőben, pocsolyákkal tarkított úton kezdtük bemelegítésünket. Az első kőfolyás végre magashegységre emlékeztetett bennünket. Egy meredekebb füves oldal indított neki a Kecka (nna, ez mi lehet magyarul?) 1225 méteres csúcsának. Az erdőben réteges szerkezetű metamorf kőzeten lépdeltünk, a fátlan csúcsra pedig már havasi legelőn vezetett az ösvény. Pompás kilátás nyílt délre, a Veporra és északra is, a Nagy-Fátrára, Rózsahegy (Ruzomberok) hegyeire, felérve pedig láthattuk a folytatást: az igazi gerinc első orma, a Prasivá (1651 m) előtt még két helyen kellett jelentős szintet veszítenünk (reggel tényleg az úticélunkat láttuk). Az 1330 méteres Kozí chrbát előtt legalább lélekemelő, száraz füvű havasi legelőn ereszkedtünk le, majd erős szélben másztunk föl… Érdekes volt, hogy mészkővel találkoztunk és karsztos beszakadásokat véltünk találni. A „Koziról” egyre több kékes hegyvonulat tűnt fel a horizonton, míg az előtérben a szeptemberi sárga, sárgás-zöld lombokat rázta a szél. Karesszel már kezdtünk aggódni a csapat lassúsága miatt, mivel több mint húsz kilométert kellett még megtennünk aznap a szállásig, ahol – ráadásul – nem biztos, hogy helyünk is lesz… Kimerítő leereszkedéssel folytattuk utunkat a Hiadelské-nyeregbe (1099 m). Közben folyamatosan egy szlovák turistacsoport tagjai kapaszkodtak szemben felfelé, de meg kell jegyezni: a többségük 50 és 60 év felett járt!

 

És elértük a hegyeket…

A nyeregben szerencsére nem csak a „várt” villanyvezetéket találtuk, hanem a 16. században kiépített vízvezetéket bemutató táblát is. Egy másik a hegyvidéki partizánharcokat szemléltette. Tüntetőleg előrementünk, hogy így „továbbhívjuk” a társaság kényelmesebb tagjait, de  mérsékelt sikerrel jártunk. Megtépázott erdőben izzadtunk felfelé – ismét a fenyő lett az uralkodó fafaj, aztán éppen akkor sütött ki a nap, amikor a színes levelű áfonyával szegélyezett ösvény kiért az erdőből. Bevártuk egymást. Egyik társunk egyre jobban lemaradt a csapat egészétől. Mindannyian szerettünk volna a következő Prasivá csúcson ebédelni, de a táv hosszúnak ígérkezett, így egy fárasztó törpefenyves-áttörés után ebédszünetet tartottunk… Mielőtt lecseréltem voltam lucskosra izzadt pólómat, érdekesen formálódó rétegfelhőket figyelhettünk meg a gerinc felett. A levegő pedig erősen lehűlt.

A Donovalyból és könyékéről indulók a Prasivánál fordultak vissza. Sajnos Gábor barátunknak feltörte a lábát az új bakancs, ezért – józanul átgondolva – itt kellett visszafordulnia. Bölcs döntés volt, mivel a túra háromnegyede még csak ezután következett!

Az várt elégtétel 15 perc múlva jött el: felértünk a törpefenyvessel borított Prasivára, ahol végignézhettük eddigi utunkat és – milyen bosszantó! – „egész közelről” láttuk Donovalyt. Sőt, kivehető volt a színpad is. Előttünk már kis hófoltokkal hintett kopár Malá- és Vel’ka Chochul’a emelkedett 1700 méter fölé, egészen új színeket hozva a vándorlásba. (A hó jó része már elolvadt öt nap alatt.) Távolabb még porcukrosabb hegyek látszódtak…

 

Áfonya, hó, holtpont

Az ösvény néha éppen a hófolton vezetett át, ezért fel kellett venni a kamáslit. Az is aggasztott minket, hogy két társunkat a Prasivá óta nem láttuk – annyira lemaradtak. A hó mellett sokkal nagyobb területeket borított a rozsdavörös áfonya, amelyet egyes – útközben fanatikusnak elkönyvelt, csak pólót viselő – turistának hitt férfiak nagy áfonyafésűvel szüreteltek. Üzlet vagy virtus? A szeles hegyháton néha megállt a vizes hó az ösvényen, de legalább tisztább lett a kilátás – elfáradva értünk az 1751 méteres „Nagy Csocsulára”. A lemaradottakról Józsi hozta meg a hírt: jönnek, átbillentek a holtponton, nem fordultak vissza.

Bevártuk őket és hosszabban időztünk itt – ettünk, beszélgettünk és láthattuk a térképen is, hogy hosszan és sokat kell ereszkednünk – 1500 méterre. Éppen Lúzsna felett jártunk – fellélegeztünk, hogy Donovaly végre eltűnt a szemünk elől. Előttünk már csak havas gerincű vonulatok sorakoztak, felettük szürke felhőmasszák vonultak ide-oda, a Nap pedig alkalmanként „megreflektorozta” azokat.

 

A gerinc arcai

A füves hegygerincek növényzete ismét áfonya és törpefenyves lett. A „mélyponton”, 1500 méter körül meg is álltunk kóstolni, majd egy időre eltűntünk egy magasabb fenyvesben. Rég nem tapasztalt, meleg napsütésre értünk ki belőle. A színélmény – kék ég, a sárga fű, vakító hóval – felrázta a társaságot. Előttünk (mindig rövidebbnek tűnik a távolság, mint a valóságban) a Vel’ka hol’a emelkedett 1639 méterével, s bár a csúcsra nem kellett felmászni, nyögtük az egyre mélyebb vizes hófoltok csúszós mellékhatását. A türelem próbája volt.

Harsáczki György (2012)