Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (5-6. rész)

A Timavo felbukkan, a farkast ellopják, a fedezék lelepleződik…  
Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

A reggel a kanapés sátorhely megörökítésével kezdődött, aztán sátorbontás, annak szárítása, majd kávézás jött. Öten Triesztbe készültünk várost nézni – egy kicsit lazítani. Banditól megkaptuk a feladatot, miszerint vizet feltétlenül hozzunk a nap végén, akár egy szökőkútból is. Vállaltuk volna, ám a teli kocsiba egy kanna sem fért volna el. Úgy döntöttünk, hogy ezt majd délután, együtt oldjuk meg. Skodánkkal percek alatt visszaértünk a farkasokhoz - a kanyargós útról fantasztikus kilátás esett az Isonzó völgye felé. Közvetlenül az emlékműves útkereszteződés előtt észrevettünk egy nyomós kutat. Itt a megoldás! – kiáltottuk, és leparkoltunk kipróbálni. Vízvétel után alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy gyorsan megnézzem közelebbről is az emlékművet - több emléktáblát, fotóztam le. Egy modern útjelző táblán viszont az ismerős Timavo szót olvastam le. Ez nem egy barlangi folyó neve Szlovéniában? – kattogtak a fogaskerekeim. – Vagy csak a névrokona? Ez gyorsan kiderült. Ránk köszön a földalatti folyó A „bűvös” Timavo szó nem csak az emlékmű szövegében szerepelt, de a közeli ipari park neve is ez volt. Átverekedtem magam a főúton, s a tenger felé lejtő köves utat látva feltűnt valami. Az egyik irányba régi határkövek sorát fedeztem fel a csalitosban, bal felé viszont „gyanúsan” lejtett a lezárt út. Mi lenne, ha itt tényleg megbújna egy karsztforrás? Lesétáltam, és a bokrok között lenézve megpillantottam azt a bizsergetően zöldeskék vízfelületet… A Timavót! Az is eszembe jutott, hogy ez biztosan egy másik Timavo, mivel a szlovéniai Skocjanból is indul egy. De az messze van.
A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

De tévedtem. Igaz, hogy a kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó mégis itt bukkan a felszínre, több mint 40 kilométeres(!) földalatti útja után. A karsztba bújás helye Skocjan, ahol a Reka a világörökség részét képező Skocjani-barlangban egy 100 mély szakadék-töbörbe zúdul le. A barlang látogatói borzongva nézhetnek le a föld alatti Reka visszhangzó kanyonjába. Lent már Timavo a neve. A barlangi folyó még számos zuhatagon át hömpölyög tovább, majd egy szifontóban tűnik el. Kimutatták, hogy vize a tenger szintje alá is eljut – 82 méter mélyre.   Kultúrák, emberek találkozóhelye A San Giovanni di Duino-nél három fő forrásban előbukkanó folyó titka régóta foglalkoztatta az embereket. Nem véletlen, hogy a különleges természeti jelenség egy sor építményt hívott életre. Az ősember is letelepedett a közelében, s a rómaiak útja is éppen a forrásnál vezetett el. (Még őslénytani lelőhelyként is számon tartják.) Strabon, római földrajztudós is feljegyezte a bővizű Timavo-forrást. Az első századokban is istentiszteleti hely volt, majd a 4. században keresztény kápolnát emeltek, amire később a San Giovanni (Szent János) in Tuba bazilika épült. Az évszázadok viszontagságai után ma egy gótikus templom áll a forrásnál. Velence városa 1284-ben erődöt (Belforte) építtetett a Timavo torkolatával szemben egy mesterséges szigetre, amelyre az közeli Aquileia városával vívott harcokban volt szüksége. Így ellenőrizhette a folyótorkolat kikötőjét. A várat sikerrel alkalmazták, de a 15. század közepére elvesztette jelentőségét és hagyták, hogy a tenger elmossa – nyoma sincs. Az első világháborúnak ezzel szemben rengeteg emléke van. A közvetlen közelben futó- és lövészárkok, légvédelmi tüzérségi állás, kavernák találhatók. …és a „farkasos emlékmű”, amelynek rövid története méltó a hely „mozgalmas szelleméhez”.   Öt farkas és egy sas története 1917 májusában, a Tizedik isonzói csatában az olasz erők véres ellentámadást indítottak a Monarchia katonái ellen – az ott emelkedő Hermada-hegyen. Ez volt az ún. Timavo-csata. Az emléktábla a 77. gyalogezredet, a Toszkán farkasoknak elnevezett Toszkán brigádot élteti, kiknek egyik hős katonáját itt érte halálos lövés. Az 1938-ban felavatott szoborkompozíciót három bronz farkas és egy sas alkotta, amelyben a sas - természetesen – a Monarchiát jelképezte. Az emlékmű alkotója Vergilius egyik versszakát vésette a sziklába, amelyet az ókori költő 2000 éve írt e helyről, a szikla tövébe pedig a hős katona obeliszkje került. A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le.
A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A farkasok csak néhány évet „éltek” - magyar emlékművekhez hasonlóan, a második világháborúig. Vagy a németek rombolták le 1944-ben, vagy a jugoszláv partizánok 1945-ben, amikor 40 napot töltöttek itt. Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal. (Ekkor az első világháborúban lerombolódott San Giovanni templomot is újjáépítették.) S mi történt 1964-ben? A szobrokat megpróbálták ellopni! A régi emléktábla fölé is új tábla került – mintha megsérült volna. A következő években ellenben fehér és vörös festékkel mázolták be a bronz alakokat. 1973-ban viszont ismét megpróbálták eltávolítani a szobrokat. Az egyik farkas sikerült lefűrészelniük a „tolvajoknak”, de a rendőrök nagy meglepetésére egy kertben elásva találták meg egy közeli településen. Nagyon úgy tűnik, hogy az elkövetők demonstrálni akartak olasz nemzeti jelképek ellen. Az egyik farkas lábain láthatók a hegesztés nyomai.  
A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

Titoék szerették volna… Közben utánam jött néhány túratársam is, így én is tovább merészkedtem. A vízkitörést közvetlenül a forrás után egy zsilippel fogták vissza, de az azon átbukó víz egy kikövezett csatornában iramodott neki, és 30 méter után egy nagy zöldeskék tóba zubogott. A többi forrás is ide folyt. A karsztvíz láthatóan megörült a napsütésnek! Azt hittem, hogy a tó már tengeröböl, de a Timavo még két kilométert tesz meg az Adriáig. Eldöntöttük, hogy visszafelé, délután jobban körülnézünk a többiekkel, amikor vizet veszünk. Tíz óra után jártunk – nagy forgalomban hajtottunk Trieszt felé, s az út hosszú kilométerein át láttuk a szabadon fürdőzőket. Utazás közben láttuk először - és utoljára is – a 68 méter magas Faro della Vittoriát, a Győzelem-világítótornyot, amely egyben szobortalapzat a győzelem istennőjével. Nem is csoda, hogy ezután kiment a fejünkből - akkora forgalomban! Sétánkat a kopott vörös csillaggal ékített kikötői barakktól kezdtünk, ahol a kocsit letettük. A séta inkább a túrától eltérő jellege miatt volt kellemes. Trieszt és környéke a 14. századtól 1918-ig Habsburg Birodalom része volt, a város pedig a birodalom legfontosabb kikötője. Később itt állapították meg a 0 – Adriai – tengerszinti magasságot is. Az első világháborúban közel húzódott a front, s 1918-ben Olaszországhoz került. 1945-ben – a terület vegyes lakossága miatt – a várost is magának követelte Jugoszlávia, s az ide bevonuló jugoszláv partizánok néhány hét után csak nemzetközi nyomásra távoztak. A környék hovatartozása 1954-ig vitatott volt, végül az északi része az olaszokhoz került, a déli Jugoszláviához.   Üdítő kör Triesztben Átsétáltunk a város „leglaposabb” részébe benyúló hangulatos Canal Grandén, s közben láthattuk Trieszt legnagyobb, a római Pantheonra emlékeztető római katolikus templomát, és a nagyméretű görög katolikus templom kupoláját. A következő téren álló hatalmas, 1877-ben épített, eklektikus stílusú Városháza hűen tükrözi korának gazdagságát és kiemelt szerepét. A keskeny, árnyékos sétálóutcák mégis sokkal barátságosabbak voltak. Sajnos nem ritka a balkáni országokból származó kéregető, akik elég kellemetlenek tudnak lenni. (Ha nem kapnak pénzt, még köpködni is képesek! Úgy, mint az a cigányasszony is, aki az asztalunkra köpött a pizzéria kiülőjén, miután elküldtük.)
Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

I. Miksa főherceg bronzszobránál tértünk vissza a kikötőbe, ahol – számomra - a legtetszetősebb épülettel találkoztunk, az Aquariummal. Két móló között épült, és 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot. Három oldalról ömlik be a fény, s 1933-ban kapott új funkciójának is ez felel meg legjobban: tengeri akvárium, illetve kortárs és modern kiállítóhely. Az eklektikus épületben 46 akvárium mutatja be a tenger élővilágát a cápáktól a tengeri teknősökig. Impozáns tornya víztorony, amelynek vize eredetileg a halpiac halainak frissen tartását biztosította. A kikötő helyett benéztünk Trieszt tengeri múzeumának családias hangulatú udvarára, ahol hatalmas horgonyok, hajómotor, acél hajóborda és egyéb nagy alkatrészek pihentek. Mielőtt beültünk volna abba a bizonyos pizzériába tettünk egy bizonytalan kísérletet a Fellegvár megkeresésére, de elvesztünk a meredek utcák, kanyargós útvesztőjében.   Hová lépek, barlang terem! Idejében érkeztünk a már ismerős, magasparti parkolóba, ahol csatlakoztak hozzánk a fürdőzők, majd megálltunk vizet venni a Timavonál. Nagyon ragacsosnak éreztem magamat, így szerettem volna megmerülni a felbugyogó karszvízben, de túl sokan sétáltak a közelben. Bandiékat is lenyűgözte a karsztforrás, s a gótikus templomot körbejárva láthattuk a táblákon a rendkívül gazdag múlt nyomait. A templom körül most ásatások is folytak.
– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

Visszakanyarogtunk tegnapi táborhelyünkig az 55-ös országúton, de most a túloldalra fordultunk le. Ez már sokkal nyugodtabb hely volt – az a két kerítéssel körbevett közmű-berendezés sem zavart minket. – Gyerekek, ez nem igaz! Alig lépek be az erdőbe, azonnal barlangba botlok! – hitetlenkedett Bandi előlépve. – Egy nyugodt zugot kerestem, és majdnem beleléptem egy barlangaknába! Kicsit kételkedtem, de valóban az volt! Úgy döntöttünk, hogy majd másnap megnézzük. A sátrakat csak alkonyat után kezdtük felállítani, de hogy ki mennyire rejtőzik el, az már erősen változó volt. A sátramat egy nagy cserszömörce bokor mögé állítottuk, aztán jött a közös vacsora, a zuhanyozás, a társasági élet…   Barlang-fedezék az ágyúzás elől Eljött a kilencedik forró nap is. Kimondatlanul is „szabadnapot” adtunk magunknak. Bandiék egy kis facsoport közepén némi tisztogatással nappali hűsölőt alakítottak ki, s a délelőttöt itt töltöttük sörözve, a következő kagylólevesen dolgozva. Kora délután már elkélt a nógatás: hát nézzük már meg az új barlangunkat! A forróságra tekintettel lassan szedtük össze a felszerelést, de felvenni is csak akkor akartuk, ha igazán van hova lemenni. Így gumicsizmában, rövidnadrágban álltuk körül az aknát, és Marikát, aki haláltmegvető elszántsággal kezdett leereszkedni a 5-6 méteres mélységbe. Amikor leért, visszajelzései szakadozottá váltak, csak néhány szóban tájékoztatott minket. Mindenesetre azt láttuk, hogy már mászik is kifelé. – Dögszag van lent, alig bírtam gyomorral! – nyögte, amikor felért. Mesterséges volt az üreg! Míg Marika mászott egy rozsdás vasdarab akadt a kezembe. Hengeres tárgy darabja, valószínűleg egy tüzérségi lövedéké. Akkor az akna is világháborús kaverna! Ott is hagytuk az ösvényt, és a rendkívül nehezen járható, köves-hepehupás erdőbe vetettük magunkat.
Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

30 méterre egy sziklaletöréshez értünk. – Gyertek, egy barlang! – Bandiék előbb értek oda. – Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg - akár 100 katona befogadására! A bejárat „A. Beran Kdt 1915-16” vésete minden kétséget eloszlatott. Valamikor itt egy ép fa sem lehetett a felszínen az ágyúzás miatt… Visszakecmeregtünk az aknánkhoz, és másik oldalt is bejártuk. Szintén találtunk letörést és egy beomlott kavernát. Lám-lám! Bandi barlangot én pedig háborús nyomokat kerestem, és mindketten megtaláltuk a számításunkat! Emellett egykori, cikk-cakkban kőbe vájt, betemetődve is méter mély lövészárkokat láthattunk. Egyik-másik mintha betemetett lejáratban végződött volna…  Egy kicsit eltávolodva a többiektől, több, mint egy kilónyi repeszdarabot szedtem össze. Többnyire korábbi „kutatók” helyezték ki azokat egy-egy kőre olyan turistáknak, akiknek kevesebb idejük van. A karsztbokorerdőből végül kikeveredtem egy köves erdészeti útra. A kövek közül innen is szedegethettünk vasszilánkokat…    

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (6. rész)

Napsütés egy borús doberdói nap végén

  Borult időre ébredtünk. Ezt a napot is Doberdo környékén terveztük eltölteni: öten az első világháború emlékeit akartuk megkeresni, Bandiék hárman pedig a Grotta Natale barlang környékét indultak felderíteni. A táborhelyet, természetesen „nyom nélkül” hagytuk el. Mi öten, alig tettünk meg néhány kilométert az 55-ös országúton, Jamianoban letértünk Doberdo del Lago felé.   Információt a trafikból! Útban a településre a Doberdó-tavon túl kiszemeltem egy kis erdős-sziklás hegyvonulatot. Miután előző nap is fedezékekbe futottunk bele az úttalan erdőben, okkal számíthattunk látnivalóra egy peckes magaslaton. Doberdo del Lagoban megkerestük a templomot, de a település sem emléktáblával, sem emlékparkkal nem várt minket. Kénytelenek voltunk egy „informátort” keresni. Hirtelen befordultam a trafikba, és néhány olasz szóval megérttettem a trafikossal mit szeretnénk. A férfi – sikertelen olasz nyelvű próbálkozás után - egy térképvázlatot rajzolt nekünk a legfőbb emlékhelyekről: a nagy temetőről, a monarchiás temetőről, és a magyar kápolnáról. Bingo!
A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

Úgy gondoltuk, hogy már „meg is nyertük a háborút”, pedig dehogy. Bevezetőnek mégis a sziklás hegyet javasoltam. Tíz perc múlva meg is álltunk a közelében, ahol egy jelzett ösvény vezetett fölfelé. Könnyedén felértünk első látnivalónkhoz, a Cadorna házhoz. A házat eredetileg 1914-ben az olasz hadsereg építette a sziklák tetejére, amely a hegybe mélyített kavernákkal együtt kiemelt megfigyelőpont volt. A ház részben megsemmisült a háborúban, ám az itt sziklát mászó goriziaiak később újjáépítették. A keskeny terasz fakorlátjára támaszkodva madártávlatból szemléltük meg a tavat, amely egyébként karszt tó. Medencéje természetes módon tömődött el agyagos üledékkel, és vízszintje a tenger szintje alatt fekszik.   Kulcsosház a sziklák alatt… Az épület zárva volt, így követtük az ösvényt – egy kicsit feljebb. Itt ásított ránk a kaverna, amelybe mindenképpen be kell merészkedni, mert csak ezen át közelíthetők meg a sziklákon elszórt megfigyelőpontok. Lámpa nélkül sajnos már jó pár métert bukdácsolhatunk a sötétben. Nem lehet nagy a turistaforgalom, mivel nekem sikerült egy denevért is felriasztanom. A valaha ágyútűznek kitett állás izgalmas kirándulóhellyé szelídült karsztos sziklákkal, buja növényzettel. A 72-es ösvény tovább vezetett fölfelé, a Castellazzora. Olyan meredek kőlépcsőn vezetett az út, hogy jó szolgálatot tett a mellette kirögzített acélsodrony! A lépcsők után bebokrosodott szikla-lövészárkokat vettünk észre, majd nemsokára a lapos hegytetőre értünk, ahol ismét magyarázó-tábla fogadott bennünket. Egy történelmi fotón egy fátlan, sivár hegytetőt is láthattunk, amelyen mély barázdaként futott végig egy kőbe vésett lövészárok… Érdeklődésünket azonban egy 3 méter magas, 2-3 méter vastagságú kőből emelt falmaradvány keltette fel, amelyet az út elmetszett. Arra gondoltunk, hogy az első világháború katonái hordták össze emberfeletti munkával, de nem ők voltak. A hatalmas kősáncot, melynek több száz méteres szakaszaival később is találkoztunk, a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére.
A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

Míg tettünk egy kisebb kört a hegytetőn, a világháború kőbe vágott sziklafedezékeiből is találtunk néhányat.   Százezer Lesétáltunk a hegyről, és visszatértünk Doberdo del Lagoba. Térképvázlatunkat tanulmányozva ekkor láthattuk, hogy nem minden egyértelmű… Találomra nyugat felé indultunk el autónkkal, miközben lefelé ereszkedtünk az Isonzó síkságára. Épp visszafordultunk volna, amikor szembejött a Ronchi dei Legionari településtábla, ami szerepelt a rajzon! Elértük a főutat, és negyedóra múlva megérkeztünk a már korábban táblával is jelölt óriási redipugliai katonai temetőhöz, Európa legnagyobb katonai emlékművéhez. Hozzá kell tennem, hogy ez az olasz temető. Erről a temetőről - esetleg - már olvashattak, mégis röviden bemutatom. A környék az 1915 májusa és 1917 augusztusa között zajlott, hatalmas véráldozatot követelő isonzói (vagy doberdóinak nevezett) csaták helyszíneinek egyike. A háború alatt kialakított temetőt 1938-ban rendezték 22 hatalmas lépcső formába, s helyezték el bennük 100 187 olasz katona urnáját. Külön borzalmas, hogy ebből 60 330 ismeretlen hős… Már a parkolóban is számos ismeretterjesztő tábla fogadja a látogatókat. Felmérve helyzetünket, mégsem a nagy temetőbe indultunk, hanem maradtunk a főút ezen oldalán, és a látványos emlékparkba léptünk be előbb. A bejáratnál néhány helyben talált mészkődarabból készített sírkövet is kiállítottak. Ahol még fa sem volt…   Jelen a „nagy lépcsőkön” A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká. Hatalmas ágyúk, aknavetők, óriási, pusztító erejű ágyúlövedékek kísérik-dekorálják a sétaösvényeket, a park fő sétányát pedig a különböző harcászati alakulatok szimbólikus szoborkompozíciói kísérik - mint egy-egy stáció -, amelyeket epigrammák egészítenek ki. A domb tetején egy korinthoszi oszlop áll.
A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

Átkeltünk a főúton – valamint az Isonzó-csatorna és a vasút felett -, és beléptünk a nagy temetőbe. Itt a fedett lövészárok-háború színterét alakították ki, amit be is jártunk. Aztán elindultunk a több száz betonba faragott „Presente” (Jelen!) felirattal szembe, amelyet két oldalt sötét ciprusfenyők kísértek. Elől a vezér, a 3. hadtest parancsnokának síremléke áll – most is a sereg élén. Sétánk közben 39 587 hősi halott neve mellett ötszáz lépcsőt tettünk meg fölfelé. Fent a kápolna mögé kerültünk és újabb ágyúk mellett lépdeltünk fel a dombortérképpel kiegészített kilátóhoz. Innen már rég nincs jó kilátás.   A Vipava és a hirtelen vihar Már a magyar kápolna (amelyet én is a Magyar Turistából ismertem) megkeresésén gondolkodtunk, amikor eszünkbe jutott az osztrák-magyar temető. A Fogliano di Redipuglia-i temető sárga kerítése a főút mellett állt, s a százéves évforduló miatt friss táblák hívták fel rá a figyelmet – magyarul is. Az öreg ciprusok őrizte temető 14 550 „osztrák-magyar” hősnek állít emléket: „Az életben és a halálban egyesültek.” – olvasható a német felirat a kapun.
A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A katonás rendben sorakozó egyszerű sírköveken friss fémtáblácskákon fele arányban olvashattunk magyar neveket - sajnos ékezet nélkül. A másik felén osztoztak a német vagy más monarchiabéli nemzetiségűek. A temető valóban jelképes, hiszen a sírkövek száma – szemlátomást - az ezret sem érheti el. Legbelül a többnyelvű emléktáblánál mi is több friss nemzetiszínű szalagot és koszorút találtunk. Az autóban ismét térképvázlatunkat kezdtük tanulmányozni. Sagradonál találkoztunk az Isonzóval, de a doberdói oldalon maradtunk. Itt láthattuk az Isonzó duzzasztóművét, majd néhány településsel arrébb a Monte San Michele neve jelent meg táblákon. A Doberdó környéki dombok kulcsfontosságú magaslatának nevéhez is tízezrek kiömlő vére kapcsolódik… Viszont egyszer csak egy ókori mintára épült viaduktot pillantottunk meg egy kisebb folyó felett, a domboldalban pedig egy négysaroktornyos várkastélyt. A többieket sem kellett erővel rávenni egy kis „pihenőre”, s a kocsit letéve visszasiettünk a vízpartra a közúti hídhoz. A lomha Vipava feletti viadukton éppen áthúzott egy személyvonat. Ezután viszont a másik irányba nyílt érdekes kilátás: a hegyek felől vészjósló, lilásszürke viharfelhő gomolygott felénk… és 4-5 perc múlva meg is érkezett - futva értük el autónkat. A kastély egyébként nem volt megtekinthető.   Magyar volt idegenben – mégis meghagyták… Hosszú volt a kényszerszünet, így a vihar elvonulását kávéval ünnepeltük meg. Ismét keresni kezdtük azt a bizonyos Trieszt-Gorizia utat, amit aztán az ismerős 55-ös országútban találtunk meg. Egy út melletti családi háznál is megálltunk érdeklődni, de senki sem bújt elő a kiabálásunkra. Kezdtük elveszíteni a reményt, de végül István barátunk gyalogosan derítette fel a megfelelő mellékutat.
Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az aprócska Devetachi - ahol már tábla jelezte a kápolnát -, olyan üdítő látvány volt, hogy azt a néhány száz métert gyalog tettük meg Visintinibe. A nyers kő falazatú falak, házacskák, a dús növényzet, a felfuttatott szőlő és a virágok a nap legcsendesebb perceihez adtak hátteret. És egyszerre ott állt egy porta végében a kápolna. Ma is látszik, hogy egy házhelyből kanyarintottak neki helyet, ahogy azt 1918 elején IV. Károly a telek tulajdonosától „elkérte”. Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért. A helyiek azonban nem hordták szét köveit - raktárként használták. A magyar turisták viszont felkeresték, de a kápolna felújítására is 2008-ig kellett várni. Ekkor rendezték be először. Felszentelése 2009. május 29-én történt. Meghatottan vettük szemügyre a kápolna minden díszét, üvegablakait, emléktábláit és a kapurács sok koszorúját: ritka az a határon túli magyar emlék, amely ilyen jól karban van tartva, s még magyarnak is megmaradt… A kápolna kis teraszán egy régi kőkeretes kút is látható, no meg egy eltömődött barlangszáj. A kápolna az utca túloldalán elterülő rétre néz. Temető volt, amelyet 1915-1916 között alakították ki, és köves földjébe a Monarchia 17. közös hadosztályának halottai kerültek. Amikor a két háború között felszámolták, a csontok Foglianoba kerültek. Lassan visszasétáltunk Devetachiba, amelynek szélső házánál újabb ismertető tábla hívogatott a közeli hegy háborús objektumai felé…   Finoman lebuktunk Eső nyomait látva érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társaink azzal fogadtak, hogy olyan vicces sztorijuk van, hogy azt azonnal el kell mondaniuk… A történet lényege az volt, hogy az eső során lehűlő levegő miatt kezeslábast vettek magukra, és egy táborhelyhez tévedt autóst a furcsa öltözékben ugrálva elijesztették, mivel őket látva elhajtott. Ezután terepbejárásukról is beszámoltak. Állításuk szerint, alig tettek néhány lépést a bozótban, máris beszakadásokkal, barlangszájakkal találkoztak, a Grotta Natale környéke pedig még „csábítóbb”. A nap a végéhez közeledett, s miközben vacsorához készültünk, begurult közénk a helyi őrjárat autója… Olaszul beszélő útitársnőnk azt mondta az őröknek, hogy csak most álltunk meg pihenni, mire ők mosolyogva elmentek. Tudtuk, hogy vissza fognak jönni, s talán épp az „elijesztett” autós hívta ki őket… Szürkületkor indultunk el új, kiszemelt táborhelyünkre, Doberdo del Lago túloldalára. És mit tesz Isten? Ismét egy „kanapés” helyre akadtunk – az olaszok ide is juttattak egyet megunt berendezési tárgyaikból…

Harsáczki György

Bronzkor, vaskor, vackor…

A "Muzsikál az erdő" és a Mátrai Művészeti Napok programjaiból Barátaink július 5-ére Mátrafüred és környékére invitáltak, mert a mátrai „Muzsikál az erdő” programjai közül kiválasztottak egy vezetett sétát. A Muzsikál az erdő – Mátrai Művészeti Napokat tizedik alkalommal rendezték meg az idén, és egy egész héten át (2013. június 29-július 7) a Mátra számos településén várták az erdő- és zenebarátokat. Az alapítvány célja a környezettudatos és egészséges életmódra nevelés mellett a hagyományok, a művészetek, az erdőhöz harmonikusan kapcsolódó komolyzene ápolása a helyi közösségek és szervezetek összefogásával. A Szabó Lajos főrendező nevével fémjelzett nyári rendezvénysorozat sikerét bizonyítja a 2011-ben elnyert megyei Príma-díj.
A hatalmas mamutcsontváz akár a Mátra Múzeum kabalája is lehetne...

A hatalmas mamutcsontváz akár a Mátra Múzeum kabalája is lehetne...

  A „klasszicista múzeum” Óvatosan közelítettünk a Mátra rengetegéhez, mert a nagyvárosban gyorsan messze kerül a lélek a természettől. Így a Gyöngyös keleti felében álló Orczy kastélyban találkoztunk vendéglátónkkal, aki büszkén és gyakorlottan kalauzolt körbe bennünket a 2005-2007 között felújított múzeumban. A klasszicista stílusú épület immár ötven éve ad teret a Mátra értékeinek, de emellett az Orczy-család és – külön – Gyöngyös történelmét is bemutatja. A család 1937-ben a kastélyt – berendezéssel és műtárgyakkal együtt – eladta a városnak, ám később (ahogy az lenni szokott) ezeknek nyoma veszett - végül is volt egy II. világháború oroszostul… Az épület eredeti falfestéseiből egy egész teremnyit sikerült szépen rekonstruálni. Ma is a múzeum „kabalája” az impozáns mamut csontváz, amelyet még a nyolcvanas években volt szerencsém látni. A vén agyaras mellett az emeleten sok egyéb ősmaradvány és ásvány található. Az utóbbiak vitrinjei, melyek leginkább Gyöngyös környéki ércásványokat, opálokat és egyéb hidrokvarcitokat mutatnak be, mindannyiunkat elkápráztattak. Meg kell említenem, hogy az egyik teljes tároló orvos-ismerősünk, dr. Erdei Antal gyűjteményének anyaga – megőrzésre. A fosszíliák főleg az egykori gyűjtő, Legányi Ferenc autodidakta „kövületvadász”, és tudós barátja, Andreánszky Gábor gyűjteményéből valók. (Most már azt is tudni fogom, kiről nevezték el Egerben a Legányi utcát.)
Hová lépek, fosszília terem...

Hová lépek, fosszília terem...

A nekem ismerős egri Wind-féle agyagbánya jellegzetes növénymaradványai több vitrint is megtöltöttek. Az osztrigatelep kövületek és kagyló lenyomatok „elérhetőségük” miatt voltak érdekesek. A részleg a látványos bölénykoponyákkal, egy jókora mamutagyarral, mamutfogakkal és egyéb „sárkánycsontokkal” zárult. A folyosón szerintem nekem írták ki az „Ősmaradványok a kastély padlólapjaiban” című tablót. Legyen az középület, vagy „turkáló”: ahol kőlapokkal fedik a padlót, mindenütt ammoniteszeket, kagyló-lenyomatokat keresek. A múzeum egyöntetűen középidei mészkő-padlólapjain keresgéltem a legszebb előfordulásokat – míg ki nem értünk. Itt megismertem a belemniteszek (a mai tintahalakhoz hasonlóak) belső vázas lábasfejűek maradványát is, a szivar alakú rostrumokat.   A „modern múzeum” Azt hittem, ezzel vége is a „múzeumozásnak”, s kiültünk az Orczy-kertbe (korábban Dimitrov-kert) a szabadtéren kiállított mikófalvai fakövületek közelébe. A park-séta közben a 2008-ban átadott Természettudományi pavilonhoz és a Pálmaházhoz értünk.
A "háromszintes" tölgyfa

A "háromszintes" tölgyfa

A páratlanul gazdag gyűjtemény az erdőtársulások bemutatására épül. Az erdő-bemutatótér „gerincét” egy hatalmas tölgyfa adja, amelynek három (gyökér és talaj, törzs, és lombkorona) szintjét a bemutatótér három szintjéről lehet megfigyelni. Látványos rovar- és lepkegyűjtemény, valamint „egy természettudós kutatószobája” egészíti ki az élőhely vitrineket és rengeteg állat-preparátum mutatja be a fauna sokszínűségét. Meglepetésemre az utolsó terem a Pálmaház emeletén egzotikus hüllőket mutatott be! A rendbe tett, kicsinosított, 2,5 hektáros kert tavában sziget nyújtózik, rajta pedig pavilon: aki elpilledne a sok néznivalótól, az aranyhalas tónál kipihenheti magát. A narancsszínű halak viccesen körbe-körbe vándorolnak a sziget körül, mint valami forgalmas országúton. Máriácska Csillagok háborúját hallgat Ebéd után kisiettünk a mátrafüredi kisvasút-végállomáshoz, ahonnan erdei séta indult a Máriácskához. A séta vezetője, Szuromi László nyugalmazott tájegységvezető és kolléganője köszöntötte a fedett megállóban összegyűlt érdeklődőket, majd szigorúan „sétának” megfelelő tempóban indultunk a piros sávon, a Széky István út elejére, s közben többen csatlakoztak hozzánk. Itt Mátrafüred településtörténetét ismerhettük meg röviden, s ahol most Bene „csak” egy várrom neve, eredetileg egész Mátrafüred ősének volt az elnevezése. A völgyben az egykor számos kallómalom a 19. század végére „elkallódott”, s lassan átvette szerepüket az idegenforgalom, az üdülés – elsősorban a Trianon során elcsatolt magashegységek hiánya miatt.
Szuromi László az erdőművelésről mesél

Szuromi László az erdőművelésről mesél

Vezetőnk az erdőgazdálkodásról, annak védelméről és a Mátra fáiról mesélt. Az egykori malomból átépített üdülő mögött, a malomcsatorna mellett a Mátra legidősebb fenyői közül láthattunk egyet, ami úgy 150 éves lehetett. Az ösvényen bandukolva aztán madárvédelemről és az erdőnevelés fázisairól hallhattunk. Legtávolabbi célunk a Rákóczi-forrás volt, amely bőven ontotta hideg vizét - sajnos a homokkőbe faragott Rákóczi portrét egykor valakik tönkretették. A forrástól gyorsan leértünk a Máriácskához, ahol tovább gyarapítottuk a hallgatóságot. A Corpus Harsona Quartett koncertjére vártunk, ami végül egy „másik” vezetett séta résztvevőinek beérkezésével kezdődött el. A négy harsonás hangulatos John Williams, Gershwin, Liszt, Verdi „átköltéseket” adott elő, s bár Elvis Presley-tételük nem volt „királyi”, mozgásukon jót derült a nézősereg. A rézfúvósok közönségét helyi borral és pogácsával kínálták meg a szervezők.
A harsonások és népes hallgatóságuk

A harsonások és népes hallgatóságuk

A Kallók völgyében található Máriácska már 300 éve zarándokhely, nemrég rendezték környezetét, s eközben a falfülke hálaadó tábláit egy helyre telepítették. A csobogó patak és a malomcsatorna között tértünk vissza a malom-üdülőhöz, majd autónkhoz. Vendéglátóinknál elköltött vacsora után zúdult le az a féktelen vihar, ami egész nap Mátrafüred körül ólálkodott…   Művészek, kutatók - bakancsban A másnapra kiválasztott „Bronzkori séta” helyszínének Pásztó-Mátrakeresztest írták a programfüzetbe, ám nem tudtuk, hogy hol van az Óvári étterem, ahol a gyülekező volt. Jókora körrel, Pásztón át jutottunk a mátrakeresztesi vendéglőhöz, pedig a Pásztótól messze eső település közelebb lett volna a hegyen át… Itt már fiatalabb volt az érdeklődők köre: mégiscsak öt órásra tervezték a mátrai „sétát”. Volt elképzelésem a bronzkori sáncokról a hegyek tetején – kíváncsian vártam az előadásokat. Vezetőnk Csépe Attila várkutató volt - a rendezőgárdát dr. Gyulai Ferenc archeobotanikus, Guba Szilvia régész és Bottyán Katalin néprajzi muzeológus  erősítette. A fokozódó meleg elől a Békás-tónál beléptünk az erdő „hűs csarnokába”. Túravezetőnk megjegyezte, hogy régen a sekély tóból a legnagyobb természetességgel jutott kuruttyoló a konyhára is.
A Böske-kútnál Bottyán Katalin köszöntötte a bronzkori séta résztvevőit

A Böske-kútnál Bottyán Katalin köszöntötte a bronzkori séta résztvevőit

  Furulyaszó és patakcsobogás… Éppen meghallottuk a Csörgő-patak csörgedezését, amikor a lombok alatti teret furulyaszó töltötte be. Ezzel a gyönyörű akusztikus élménnyel a patakparton álló Szokolay Dongó Balázs Artisjus-díjas zenész ajándékozta meg a kirándulókat, s itt csatlakozott családjával a „bronzosokhoz”. Itt, a Böske-kútnál Csépe Attila kitűzte az úti céljainkat: az Ágasvári turistaházat és az Óvár sáncait, majd Bottyán Katalin köszöntötte a kirándulókat. - Hazánkban Nógrád megyében nagyon mélyre nyúlnak a történelem és a hagyományok gyökerei, amelyek támpontot szolgáltatnak életünk spirituális részében. A több ezer éves bronzkori sáncok is ezt igazolják. – kezdte, majd elmesélte erőfeszítéseiket és szólt a közreműködőkről. A korábban itt elhelyezett, általa festett követ azóta „meglovasították”, most a kőről is megemlékeztünk. Guba Szilvia a hazánk területén i.e. 2800-2700 táján kezdődő bronzkort mutatta be. Ez a kor i.e. 700-800-ig, a vaskorig tartott. Gyulai doktor a kor csapadékos nyarait ecsetelte, ami jót tett a kor településeinek, gyarapodásának.
Égerházy Réka és Szokolay Dongó Balázs játszik

Égerházy Réka és Szokolay Dongó Balázs játszik

Mosolyogva néztem a patak kövei között lágyan csobogó vizet: április elején még hatalmas köveket görgetett ennek a víznek a sokszorosa. A völgy is inkább egy mesebeli szentély volt. A Sziklamászó hely leszánkázott kőtömbjei is barátságosabb arcot vágtak a nyárhoz. Az út lassan emelkedőbe csapott át, majd a Vándor-forráshoz érkeztünk. Mialatt letelepedtünk egy szusszanásra, egy helyi táltos idéző dobjával és énekével a forrás, mint természeti hely szellemétől kért áldást a túrára, majd fuvola- és furulyaszó szállt az éterben furulyásunk és Égerházy Réka fuvolaművész előadásában.   Zsongás Ágasvár alatt Elhaladtunk a Csörgő-lyuk közelében is - vezetőnk ismertette annak különlegességét, majd kényelmes séta után megérkeztünk a turistaházhoz. Az Ágasvár mélyzöldje, és emeletes felhőgomolyok alatt megbúvó ház méhkasként rajzott. Kemény sportemberek rohantak át, és tettek röpke pihenőt a „kultúrsétások” között cikázva, mivel Pásztóról egy 60 és egy 40 kilométeres, a Muzsikál az erdő égisze alatt pedig egy 25 és egy 12 kilométeres táv is meg lett hirdetve aznapra. Némi fogyasztás után kiültünk a hatalmas fa árnyékába, ahol több előadást hallgattunk meg.
Táltosunk a hely szellemének áldását kérte

Táltosunk a hely szellemének áldását kérte

Az Ágasvár is régóta erődített- és lakott hely volt, az oldalában pedig bronzkori településnyomokra akadtak. – kezdte Csépe Attila. A középkori falakból már nem sok látszódik – némi sánc és kőtörmelék. (Az Óvár alakzatai ma is hatalmasak - a bronzkor után a középkorban is vár volt.) A tatárjárás után épülhetett, majd IV. Béla és fia, István hadakozott érte. Aztán leszármazottai után a Tari család alapítójáé, Tari Istváné, aki udvarházat építtetett Taron. Így a Tari család kezdi „hanyagolni” Ágasvárat - 1472-ben már nem lakták. Meghallgattunk még két sosem hallott mesét. „Hát Uram fia, úgy el kezdett szalannyi, mint a Pistike…” – mesélte valamikor a juhász. A lenyakazott sárkány az Ágasvár hegyére csavarodott és aztán ráépítették a várat. Gyulai doktor a bronzkor-vaskor „legendás növényeit” idézte föl. Az ógörög mítoszokból merítve valószínű, hogy hitviláguk összefonódott a fákkal, virágokkal – hiszen Homérosz a vaskorban élt! Példának említhetjük a tölgyfát, amelynek mind a hellének, mind őseink ették a pörkölt makkját – ismeretes, hogy ilyen kenyeret is sütöttek, és nem az ínség miatt. Sőt, őseink ismerték a pörkölt makkból készült italt – a kávé itteni ősét! Külön érdekesség volt, hogy az előadásból úgy tűnt, a görögöknek mindenről „az” jutott az eszébe…
Az előadások hallgatósága az Ágasvári turistaház mellett

Az előadások hallgatósága az Ágasvári turistaház mellett

  Óriásvár, saját forrással Indultunk tovább, s búcsúképpen egyik barátunk egy színes kalcedonos hidrokvarcit darabot talált. Ezek a kőzetfélék olyan elszigetelten tudnak előfordulni..! A két várat elválasztó Kőkapu nyereg felé egyre gyakrabban „rohanták meg” hátulról csapatunkat a teljesítménytúrázók. Nemsokára megálltunk egy meredek hegyoldal mellett. Itt láthattuk először a bronzkori sánc méretét: a mellettünk, körülbelül 12 méter magasra emelkedő oldal egy ilyen sánc volt… És csak meredekebb lehetett, és 2,5 kilométer hosszú! – utalt az eltelt 3500 évre várkutatónk. Az ösvény ma is a néhai, 40,2 hektáros sáncvár bejáratán halad át, s az odavezető út is bronzkori nyomvonalat követ!
Meg is másztuk a 12 méter magas sáncot

Meg is másztuk a 12 méter magas sáncot

Fel is másztunk a sáncra, s a gerincén láthattuk, hogy a hegyoldal felé is kimagaslik. Föld, fa rácsszerkezet, és kő volt az építőanyaga, s a fa elégésével, vagy elkorhadásával kezdett alacsonyodni – közel függőleges lehetett – mesélte Attila és szétosztotta a térképvázlatokat. Méreteiben hasonlít a Honfoglalás után emelt, nagy földvárakhoz (pl. Szabolcs), és ebben sincs sok belső épület. Ez az alsó vár, s a legmagasabb sáncok itt vannak, a fellegvár már kisebb területű, de a középkorban a bronzkori sáncokra építették a kőfalakat. Ez utóbbi a nagy terület miatt királyi építésű lehetett, de feljegyzés nem maradt fenn róla. Egy elővár nyugat – Hasznos - felé is volt építve. Sajnos az Óvár magasabb részein lévő maradványok bejárása még két órát jelentett volna, ezért hát visszatértünk a turistaútra, s a további 700 métert a vár területén tettünk meg.
Megálló az Óvár forrásának dagonyájánál - Guba Szilvia és Csépe Attila

Megálló az Óvár forrásának dagonyájánál - Guba Szilvia és Csépe Attila

A közeli Zoltán-forrást számunkra egy keresztbe „folyó” dagonya jelezte, tele a fekete sárba hullott, korhadó fatörzsekkel. A sár nem csak nekünk, de a csatakosra izzadt teljesítménytúrázóknak is meghökkentő akadályt jelentett – 600 méter magasan. Megtorpanásunk épp jól jött a bronzkor előadóinak! Guba Szilvia a bronz nyersanyag útját és kereskedelmét vázolta föl a hasonló, nagy településekig, majd a kifejtette, hogy egy ilyen hegytető hosszú ideig nem tudta volna ellátni sok ember szükségleteit, bár ilyen sáncokat csak jól szervezett társadalom emelhetett. Ezek az erődítések hatalmi központok és mentsvárak lehettek, az emberek nagyobb része „nyitott településekben” élt. A kultúráról elsősorban a temetők leletei árulkodnak (Nógrádban hatalmas temetőket tártak föl), annak ellenére, hogy a hamvasztásos urnás temetkezés volt az általános. Az urnába tett tárgyakból, ékszerekből, és azok helyzetéből sok dolgot lehet kiolvasni.
Itt hagytuk el az Óvár területét. A sánc elég alacsony...

Itt hagytuk el az Óvár területét. A sánc elég alacsony...

Bizony nehéz a sáncvárak „vallatása”. A hagyományos feltárás viszont igen költséges, és sok embert, munkát kíván, bár már vannak olcsóbb és hatékonyabb geofizikai eszközök is – vázolta fel Guba Szilvia a nehézségeket.  Felhívta a figyelmet a dágvány alsó részénél látható alacsonyabb sáncokra, amelyek a forrás vizét felfogó gátak is lehettek, és a forrásvizet kisebb tóvá duzzasztották. Mi örültünk, ha nem merülünk meg a sárban - két imbolygó libasorban lábalt át a csapat a Zoltán vizén, majd néhány száz méter után megálltunk a hegy peremén, ahol a lealacsonyodott sánc is futott. Táltosunk egy ősi dalt énekelt el, aztán az egyre sűrűbben hallatszódó vihar előtti morajlások közepette ereszkedni kezdtünk a meredek ösvényen a Békás-tó felé. Ez volt a „séta” legkritikusabb szakasza: a sáncokat magasra építették…  
Az ebéd és egy bronzkori cserépedény rekonstrukció

Az ebéd és egy bronzkori cserépedény rekonstrukció

Homérosz a záporban Leérve a völgybe egyre kevesebben tartottunk vezetőnkkel, aki maga is útbaigazításra szorult, s végül az üdülőtelep szélére értünk. Itt nagy meglepetésünkre juhtúrós sztrapacskával, és egy rizses édességgel (ősi recept), fogadtak bennünket, majd megkóstolhattuk a gyömbérsört. A kiállított szép agyagedények, és a sört mérő edény is bronzkori kerámiamásolatok voltak, amelyeket Nagy Ádám készített, és ezzel rendszeresen segíti a régészeket. Végezetül a velünk kiránduló gimnazisták előadták Homérosz művének rövid részletét, a Parisz ítéletét, amelyre jelmezzel és díszlettel is készültek. Kedves előadásukat majdnem zápor zárta, de mi is elköszöntünk. Hatalmas munka lehetett ennyi szakembert, művészt meghívni és túrára fogni, akiknek segítségével rendkívül eredeti élményekkel gazdagodtunk. Elismerésem! Köszönjük a szervezőknek az idei Mátrai Művészeti Napokat!

Harsáczki György (2013)