Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (5. rész)

Asszonyvásártól Ipolyságig  
Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Többen zavartalanul aludtuk át az éjszakát – egyesek parázs vitát hallottak szlovákul, amelynek talán mi voltunk a kiváltói. Kellemes szél lengedezett, amikor készülődni kezdtünk a báti tó partján. Úgy döntöttünk, hogy elköszönünk a pecázó „háziaktól” és máshol fogunk – zavartalanul – reggelizni. Hátrahagytuk nekik a temérdek üdítőt. A közeli báti országút szélén – a lekaszált gaz sávjában - álltunk meg reggelizni. A pizzák maradékára meghívtuk az ott keservesen nyávogó apró cicát is.   Hontbesenyőd „kastélya” „Kolostorépület, 13. századi templom” – ezt írtam még otthon Hontbesenyőd (Pecenová) neve mellé, és egyöntetűen döntöttünk „meglátogatásáról”. Mint írták is, valóban több népi lakóház néz a lassan meredekebbé váló főutcára, de én leginkább a kolostorépületet kerestem. Az bizony láthatólag új funkcióját keresi – a zárt kapu mögött elterülő betonos udvart elkezdett begazosodni. A török uralmat követően az épületet – a faluval együtt – a jezsuiták kapták meg, akik 1693-ra felépítették – itt látható - rendházukat késő gótikus stílusban. Napjainkban „kastélyként” is fut, s mint a legtöbb ilyen épület volt már magtár és iskola is… Árkádjai sajnos éppen a másik irányba néznek, az út felől nézve nem túl izgalmas. A nemrég felújított templom jóval feltűnőbb volt: kapuja alá alig tudtunk feltekerni a meredélyen. Kerítőfalának kapuján lévő szoborfülkékben jelenleg két kicsi szobrocska áll. A 13. század óta szinte minden kor rajta hagyta stílusjegyeit. Körbesétáltuk - élveztük a kilátást is -, majd eldöntöttük, hogy kedvencünk, Asszonyvásár (Bátovce) érintésével haladunk délkelet felé, és mivel kempinggel még egyszer nem akartunk hoppon maradni, Ipolyságig terveztük a napi távot. Nekem nagyon nem tetszett, mivel szinte „hazamentünk” a Felvidék ismeretlen tájairól, de nem volt mit tenni. Gyorsan legurultunk Asszonyvásár két nagy temploma alá, majd dél felé, Zsember (Zemberovce) felé indultunk. Sajnos hiába tértünk be a tegnapi pizza pizzériájának udvarára, kávéval nem tudtak szolgálni… Szép utunk volt a Selmec-völgyében, erdők, ligetek, zöld dombok között. A zsemberi elágazásban aztán elkerekedett a szemünk: az ott nyíló The Doctor Café csak ránk várt! Senkit nem kellett invitálni – ennyit még nem vártunk az első kávéval..! Hangulatos belső kerthelységének egyetlen hibája csak az volt, hogy egyáltalán nem láttunk rá kerékpárjainkra, de így is jólesett a kényeztetés… Zsember lakosai szinte csak szlovákok. A falun vezet át az 51-es út, amin alig 300 métert haladtunk, majd letértünk Borfő (Brhlovce) felé. Ekkor kerültük jobb oldalról az ősi Zsembery-kastélyt, amely – állítólag – 16. századi, de ma inkább finoman romantikus stílusa van – egy toronnyal. A helységnévtábla előtt a régi malom mellett hatalmas kőépület csupasz falai meredeztek. Talán magtár volt…  
Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Borfő – nyakig tufában… A nap egyik leghosszabb emelkedőjének tetején sokat kárpótolt a kilátás a Selmeci-dombok és hegyek felé. Bát templomai még mindig látszódtak. És akkor lezúdultunk – legtöbbek az ismeretlen cél felé… Nálam a sebességi mámort folyton elnyomja a „felfedezési és a fotózási függőség”, így „kénytelen voltam” megállni Borfőre érve, a meredély közepénél, hogy késő barokk kastélyát szemügyre vegyem. A Körmendy család 1756-re felépített kétszintes úri lak a helyi Széchenyi-terv keretében már új tetőt és vakolatot kapott, de ablakai élettelenül ásítanak bele a Lévai járásba. Érződik, hogy a halálból rángatták vissza – vajon ki vagy mi költözik termeibe? Alatta emelkedik a római katolikus templom – szépen kifestett barokk templom, s utcácskája elején szintén frissen rendbetett kápolnácska áll. Barátaim ismét az egyik rekumbens szerelésével voltak elfoglalva, mikor utolértem őket. – Láttuk a kastélyt – mondták. – Van itt még látnivaló? Elmondtam, hogy Borfő tufába vájt lakásairól, lakhelyeiről híres és ugyanott van egy helytörténeti gyűjtemény… Épp befejeztem, amikor néhány métere tőlünk észrevettük a Barsi Múzeum ismertetőtábláját a „barlanglakásokról”– így nem kellett felkeresésükre külön rávenni barátaimat. Szerencsére irányt is mutatott. Az Árpád-kori eredetű Borfőt két korábbi településrész 1952-es összeolvasztásával alakították ki. Barlanglakásait a felszínen fel sem tűnő andezittufába faragták – láthatólag csak a Sturda-oldalban bukkan elő. (Borfő határában 1964-ig bányásztak andezitet és tufáját.) A néphagyomány és egyes történészek szerint az elsőket a törökök elől menekülő-elbújó lakosok vésték a sziklákba. Bél Mátyás már 1740 körül szemléletesen írt róluk: „a falu szinte összes házát a sziklába vésték, mégpedig a tetőn és a házfalakon kívül ebből a sziklából formázzák ki a házakban található asztalokat és padokat is”. Többnyire egy lakószobából és az ebből nyíló egy vagy két kisebb kamrából álltak, falukat kimeszelték. Alkalmanként istállót is mélyítettek mellé, és előfordult, hogy ilyen lakás padlójából fúrtak le kutat. A korábban teljes egészében lakhelyként mélyített lakhelyeket ma többnyire garázsnak, kamrának, ólaknak, borospincének használják. Sok esetben még a 20. század elején is éltek ilyen lakásokban. Szerencsére már 1983-ban - népi műemléki rezervátumként - fokozott védettséget kapott, 1993-ban pedig Europa Nostra-díjjal értékelték a 24 barlanglakásból álló együttes állapotát.  
A borfői skanzen udvara

A borfői skanzen udvara

Tufalakások árnyékában Már a Sturda utca elején – ahol először letettük kerékpárjainkat – láthattuk az első barlanglakást egy magánporta udvarán, de ott van a többi is, csak eltakarják az eléjük építet garázsok, ólak, vagy éppen a Praga teherautó-matuzsálem… Valóban kiemelt a védettsége, mert az utcát valami nagyon különleges csillogó-gyöngykavics burkolattal fedték le. Meg kellett érinteni. Jobbra aztán éppen egy emeletes udvart láthattunk, amelynek kétszintes házának alsó szintjét tufába vésték, mint valami lábazatot, az emeletet pedig tipikus nyeregtetős parasztházként ráépítették. Alul is volt, felül is volt udvar – a felsőhöz egy kerülővel lehetett felhajtani. Két színes házacska között nyílt a múzeumi porta, amelynek „ura” egy durva kinézetű idős asszony volt. Nyilván helyi erő volt – a belépő (66 eurocent) vásárlása előtt a befotózást sem vette jó néven. Még itt sem tudtuk „elfogadni” a jegyhez kötött fotózási lehetőséget, amely szerintem agyoncsapja az ihletet. Az udvar végében egykor két szintet is véstek a tufa falba. Az alsó zárt helységek egyikében egy takaros, cserépkályhás – s nyáron milyen jó hűvös! – szobakonyhát láthattunk berendezve, mellette  egy kamrát – régi eszközökkel, a nyitott oldalú helységben viszont a falu híres kőfaragóinak állított emléket. A kőfejtő- és faragóeszközök mellett egy jellegzetes tufa-sírkő és annak fa-sablonja, illetve egy kő kiskapu avatott be jobban a mesterégbe. A fenti szintre megtört lépcsősoron lehet felmenni, de csak a hangulat miatt – néhány tablót lehet végigolvasni. Kvaterkázásra kiváló hely lenne! Míg a másik házikó lakószobájába igyekeztünk, egy sereg kisiskolás özönlött az udvarra – a „főnökasszony” előadhatta megát. A szép kis szoba szabadkéményében viszont egy sereg nyüszögő denevért fedeztünk fel. Mások inkább ne lássák meg! Az utcában még több szebb, vagy leromlott állapotú sziklalakást láttunk – örültünk, hogy megismertük a helyet. Nehezen távoztunk - természetesen ki kellett „kepeszteni” a völgyből. Az útra pincék néztek, a dombtetőn szőlős itta a fényt. Innen hullámvasút-menet indult Cankov felé – áthajtottunk az erdőn, majd Cankov felett megfigyelhettük az aratást. A völgyben az 564-es útba csatlakoztunk, melynek barátságos, fasorral kísért aszfaltsávja végül csak dombhátra csalt minket… Közben leláttunk a kis Bori településre, aztán legurultunk a már ismert (4 éve jártunk erre) Szántóra (Santovka).   Szántói mentorunk Egy életre megjegyeztem, hogy Szántót ásványvize és fürdője teszi ismertté és vonzóvá. Hogy miért? A faluközpontban – ahol az út a patakot keresztezi – egy fémből készült embléma állt, amely feltörő ásványvizet szimbolizálja Santovka-felirattal. Mellette kiszáradt betonmedence éktelenkedik, de az ezek felett domboruló kerek, kb. 4 méter magas mészkődombot már akkor kifejezetten érdekesnek találtam. Enyhe lejtése és szabályossága is valamilyen ásványi lerakódásra utalt. Most úgy gondoltam, megmászom, hátha látok valami újat, és lőn! A travertino dombocska tetején - ahogy végül is lennie kellett – egy másfél méteres kráter mélyült, utalva a vízkitörésre… Máris jobban érdekelt a fürdő és vize! …de eljött az ebéd ideje is, és hanyagoltuk volna a vágódeszkás kosztot… Úgy emlékeztem, hogy a termálfürdő bejáratánál büfék sorakoznak. Nosza, hagytuk is a közeli pizzériát – a pizza mindenkinek a könyökén jött már ki -, és útmutatásom szerint továbbtekertünk. De van úgy, hogy csal az emlékezetem: a visszafogott bejáratnál nem volt semmilyen büfé - csak a benti étterem reklámtáblája -, így forrongni kezdett a „nép”. Nem terveztük fürdeni, úgy pedig zavart a belépődíj megfizetése – a benti elköltött ebéden túl. Ekkor nem várt segítség érkezett. Egy 60 év körüli házaspár sétált ki éppen a kapun – kerékpárjaink közé. Meghallották, hogy magyarul tanakodunk. - Honnan jöttek? Merre mennek? – tette föl első kérdéseit a hölgy, mert férje – ki szlovák volt – csak folyamatosan mosolygott. Egy kiadós beszélgetés után – melyben helyet kapott a dilemmánk, a szlovák-magyar viszony, valamint a világbéke is -, önkéntes pártfogónk felajánlotta, hogy, a fürdő igazgatójánál – aki kedves ismerőse – „intéz” számunkra kedvezményes jegyet! – Ki kell próbálniuk! Remek a víz! – indokolta. Abban a percben odagördült az emlegetett igazgató autója, a hölgy beszólt neki az ablakon, és kaptunk egy árat közösen. Micsoda felhajtás hat magyar biciklisért! Elbúcsúztunk és betoltuk a járgányokat a fürdőbe.  
Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

A dermesztő termálvíz Alig tettük le a bicikliket, máris ott ültünk a napernyők alatt. Sajnos csak kommersz – minden helyi jellegzetességet nélkülöző – ételeik voltak. Éppen elkezdtük volna 2-3 nyelven rendelni és kérni a malo és velka pivót, amikor nevetve megszólalt a pincér lány – a fiú mellett -, hogy ő magyar, és ezzel le is váltotta a srácot... A jóleső ebéd után aztán átöltöztünk – a kihasználatlan kiszolgálóhelységek egyikében – és lelibegtünk a víz felé. A víz vastag sugárban zubogott az 50 méteres medencébe, amely nagyon hívogatott - nem sokan úszkáltak benne. Igen, mivel – termál ide vagy oda – dermesztő élmény volt még belelépni is! Állítólag 26 fokos… Mozgásszervi, szív- és érrendszeri, illetve reumatikus panaszok enyhítésére alkalmas - elsősorban. Szántó ásványvize a 16. századtól ismert – 1578-tól említik meg. Gyógyító hatását eképpen ecsetelte Fényes Elek földrajzi író a 19. század közepe táján: „Határjában több ásványos vizek találtatnak mellyek még vegytanilag meg nem vizsgáltattak… Savanyu vizét hasznosnak tartja a köznép a gyermek giliszták ellen… …A forrást az apátságtól Konkoly-Thege Sándor bérli…” Konkoly-Thege család sarjának, Miklósnak a nevével már találkoztunk ógyallai megállónknál, a ciszterci apátság pedig azért érdekes, mert romjai a falu szép barokk temploma mellett roskadoznak. A 18. században emelték mindkettőt. A vizet egyébként a mai napig palackozzák „Santovka” néven, és több nemzetközi kiállításon nyert már érmeket. A patak felé - de már kerítésen kívül -, meredeken szakad le a part. Az oldalt jócskán befedte már a meszes ásványkiválás. Ezt kiaknázandó, ezen az oldalon lépcsőzetes tetarátákat építettek, amelyek falait már bekérgezte az ásványvíz. A medence partjáról pedig a domb felé nézve észrevehető egy hasonlóan kerek, szabályos domb a szolgáltatóház mellett, amely jóval régebbi források felbukkanását jelzik.  
Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Érkezés az Ipoly völgyébe A felüdülés garantált volt a hűs vízben - kicserélődve léptünk neki a pedálnak, a kellemes délutáni napfényben. Deméndnél kereszteztük a 75-ös utat, majd a késő barokk templom alatt Százd (Sazdice)  felé indultunk. A deméndi templom az ősi gótikus templom felhasználásával épült meg. A dombtetőn az egykor volt Hébec település templomát a 11. században emelték, ám azóta a 18. században és 2008-ban is újjá kellett építeni. Vártam már Százd kis 13. századi eredetű templomát, amelyet a 14. században késő gótikus stílusban átépítettek. Ekkor festette freskóit Nicolo di Tomasso, s ezekből még van itt-ott mutatóba. Eredetileg a premontreiek kolostortemploma volt, de az még a tatárjárás során elpusztult – csak a 19. században kerültek elő romjai. Százdot szlovákok magyarok lakják – fele-fele arányban. Százdot szép, nagy, lombos fákkal beárnyékolt úton hagytuk el, s amikor felértünk az első dombtetőre szemünkkel végigsimogathattuk a régi jó ismerős, a Börzsöny erdős vonulatát. Kettőnk között az Ipoly völgye frissebb zöldje díszlett. Ipolyvisknél kereszteztük a határfolyót, majd a nagy melegben beértünk Ipolyságra. Gyorsan átvágtunk a belvároson – ahol 2010-es árvízkor kétéltű járműveket is fotóztam a főtéren – és a határ felé átpedáloztunk Homok városrészbe. Már úgy éreztem haza is értünk Kismagyarországra, mivel az ipolysági Autó Kemping már az Ipolyon innen volt!
Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Megkönnyebbülve gurultunk át a jobb napokat is megélt intézmény kapuja alatt. Én már az első bungallóknál felélénkültem, mert a székek asztalok álltak ott napernyők alatt. – Nyilván van büfé! – vidultam, de hiába: csak díszlet volt. Csak a nagy faházak egyike volt kiadva aratómunkásoknak… Az egész, sokféle fával beárnyékolt terület a miénk volt, de kaptunk két nagyon finoman kajáért ácsingózó kutyát. A világért sem tolakodtak volna! Mielőtt a nap a földet súrolta volna, Karesz barátommal parázs vitát folytattunk (az üres kempingben) a sátor helyének és felállításának pontos ismérveiről, és mindkettőnk nyert is egy-egy futamot. Ezután egy különítmény elment bevásárolni, s az eseménytelen, szabad félórában az egyik gumipókomat szabadíthattam ki az olajos fogaskerekek közül… A vacsorát már bemosakodva, remek sörökkel fejeltük meg, de voltak köztünk Radler-kedvelők is. Kár, hogy nemcsak a zuhanyozáshoz, de a wc-öblítéshez is alig-alig volt víz… Legalább jó helyen voltunk.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (4. rész)

A Malcomes-kastély szomorú maradéka...

A Malcomes-kastély szomorú maradéka...

Koltától Asszonyvásárig   Koltát sem volt könnyű elhagyni – az a kaptató sem volt rövid. A szomszédos völgyben meredező, tető nélküli hodályok maradéka a nemrég kivégzett mezőgazdaságról tanúskodott… A tarlón forgolódó traktor vígan kavarta a port – nekirugaszkodtunk. A fárasztó hullámvasutazást kamikáze ereszkedés követte Csekére (Caka). Közben eszméltem rá, hogy éppen Alsóárma (Arma) felé haladunk a 75-ös országúton, amely kistelepülésről már több napja lemondtam, miután kerülni akartuk az országutakat…   Báró Malcomes és a huszárok Csekére le, Csekéből fel, és ezzel eljöttek a délután legszebb fényei: dél felé, a Burdáig, a Gerecséig hatalmas területre láttunk le, repce- és rozstáblákra, fasorokra, ligetekre. Ekkor szúrt szemet nekem egy furcsa építmény az úttól balra, a gyümölcsfák között. Az alsóármai Malcomes-kastély maradványai! Hát útbaejtettük! Alig hittem el. Az a báró Malcomes Béla kezdte építtetni 1920-ban, aki könyvet írt Skóciai Szent Margit életéről. Szent István unokája című könyve 1938-ban jelent meg. Az eklektikus stílusú kastély befejezése előtt a báró csődbe ment, s 1934-ben Hecht Imre fejeztette be. Sajnos 1945-ben a szovjet csapatok elhozták a „sötét újkort”, s a háború után a különleges formavilágú kastélyt – a homlokzat kivételével – lebontották építőanyagnak…   Néhányan kitérőt tettünk az „egytucatházas” egykori majorba és megnéztük az áthatolhatatlan bozótos ölelte torzót. Amint – utólag – a világhálón láttam, 2007-ben még kétszer ilyen széles volt a homlokzat-maradék! Kinek kell ez a régi tégla? A többiek a szomszédos Nagysallón (Tekovské Luzany) vártak be minket. Itt egy parkban álló obeliszket szúrtam ki, amelyen nagy meglepetésemre a nagysallói ütközet emlékének 1876-os szövegezését olvashattam. Még az obeliszk körötti lángnyelves kerítőoszlopok is eredetinek tűntek. - Gyertek, érdemes megnézni! – hívtam barátaimat. - Majd megnézzük a képeidet! – jött a válasz. Bár a híres ütközetben a császáriak visszavonultak, a temetőben lévő síremlék alatt 700 honvéd nyugszik. A falu központjában impozáns emlékmű áll a nagy háborúk falubéli áldozatainak, de emellett Nagysalló magyar lakóinak zömét 1945-48 között ki is telepítették Magyarországra, így ma a lakosságnak csak a harmada magyar.  
A csodálatos Garam partján - közel a kempinghez

A csodálatos Garam partján - közel a kempinghez

Fürödtünk és befürödtünk… 12 hosszú kilométer várt ránk kiszemelt kempingünkig. A táv nagy részén nem is kaptunk árnyékot, lábfejem, térdem, kézfejem pirosra pirult. Végre kereszteztük a zselízi 76-os utat, majd áthajtottunk a Garamon és megérkeztünk Garamszentgyörgyre (Jur nad Hronom). Az aszfalt és minden üvegfelület a szemünkbe verte a vakító napfényt, s el is hajtottunk a kemping tábla mellett. Ennek volt „köszönhető”, hogy formái miatt feltűnt a 13. században épült, s aztán gótikus stílusban átépített, kibővített római katolikus templom. A tábla adta biztos irány aztán később elveszett, s le-föl tekeregtünk a folyóparton, a poros úton. Végül csak meglett, és betértünk a nyárfaerdőbe telepített, kis kempingbe, amely jobban „épít” a kajakosokra, kenusokra, mint a kerékpárosokra. 81 kilométer letekerése után csak a Garam hűs vizébe vágytam – még alkonyat előtt. De lám, ami fotón érdekes, nem éppen alkalmas a fürdésre: a Garam épp ezen az oldalon volt sekély, így a guggolós fürdés után elterültünk a vízben – a víz épp hogy ellepett bennünket. Volt mit hűteni rajtunk! Aztán jött a sátorverés, a zsetonos zuhanyozás… A várva (délelőtt óta) várt ebéd-vacsora viszont tovább késett. Az egyik kempingvezető a helyi pizzériába hívott bennünket - ami jól hangzott -, így hagytuk a gyorsan elérhető saját ennivalót. Ám annak ellenére, hogy már rendeléskor közöltük: farkaséhesek vagyunk, legalább egy órát iszogattunk, míg végre – tíz után - ehettünk.   Léva bevétele és annak böjtje Az éj során egyikünket sem tudta zavarni az a „kivert” kutya, amelyik keservesen vonított reggelig a szomszédos portán. A reggelihez „volt szerencsénk” egy „tábori” asztalhoz, amelyet körülülhettünk és kényelmesen kávézhattunk - többünk előző nap kimosott ruhadarabjait ekkor még finom szellő lengette. Nemsokára összepakolva, felsorakozva bámultuk a kapuban a távozó kajakosokat. Léva városkája felé iramodtunk, illetve csak szerettünk volna, mivel az északnyugati szél egyre erősödött, és ez beárnyékolta kedvünket. Emellett kényelmetlen forgalom is zavart bennünket, pedig negyedrangú utacskát választottunk. Míg mi állhatatosan morzsoltuk fel a távot, az okosabb kerekeseket kerékpárút örvendeztette a Garam-parton – tudtuk meg később. A városba jutáshoz már jól jött a GPS – a lévai halastó érintésével, a magasban futó távhővezeték és a lakótelep „árnyékában áttörtük a lévaiak vonalait”. „A jövőben kerüljünk el minden várost!” - fakadt ki Karesz.
Léva nagy parkjában - amikor és ahol defektet kaptunk...

Léva nagy parkjában - amikor és ahol defektet kaptunk...

Jó félóra múlva Léva nagy parkjához érkeztünk. A begurulás jóleső lélegzetvételhez juttatott bennünket, de a sóhaj már Karesz barátunk rekumbensének gumijából jött, mivel üvegcserépbe hajtott. Legalább jó helyen. A szép park közepén elterülő tó melletti étterem teraszánál kellemes hely kínálkozott lebonyolítani a szerelést… A szeles kecmergés után hajlottunk a „jóra”. Telefoncsodánk megmutatta a legközelebbi bicajos boltot is, mi pedig – néhányan - az itallapot böngésztük és drukkoltunk a szerelőknek. A park legnagyobb katona-szobra nem is lehetett volna más, mint a hős Stefaníké, a szlovákok fő nemzeti hőséé.   Az ellenreformáció és a várostüzek Mikor mindenkinek „megvolt minden kereke”, a kerékpárbolt-keresőket kértük föl kalauzolásra. A park sarkánál az útnak is nevet adó malom emelkedett, amely már – láthatóan – nem az eredeti funkciót tölti be: boltok, bowling club és hasonlók amortizálják. A malomárok vize ellenben még mindig átfolyik az épület alatt, vizében ott áll a vízmérce és a gallyszűrő. Egy hatalmas modern kockaépület után a barokk stílusú református, és a kéttornyú katolikus templom elé értünk. Az egytornyú református templom minden háborúnak adott egy harangot – beolvasztani… Előtte egy dombormű díszlett, amelyet ez évben, 2016-ban avattak az erőszakos ellenreformáció két áldozatának, Czeglédy Péter és Rimaszombati Kis János gályarab-prédikátorok emlékének. Tudniillik, a 16. században a Császári Kamara igyekezett visszaszorítani a Magyarországon nagy teret nyert reformációt. 1673-ban koncepciósnak mondható perbe fogtak 300 protestáns lelkészt és tanítót, akik közül 93 a biztos halál lehetősége ellenére sem tagadta meg vallását. Rájuk végül „csak” hosszú börtönévek, vagy akár gályarabság várt – vagyonelkobzással. A templomban a Beneš-dekrétumok miatt deportált, illetve kitelepített magyarok emlékének is avattak emléktáblát. Római katolikus templomának elődjei számtalanszor leégtek – az 1696-os tűz után egy toronnyal, az 1786-os után Eszterházy Miklós szintén egy, majd - miután 1808-ban megint leégett - 1902-ben végre két toronnyal építették újjá. Ekkor került a homlokzatára Szent László király szobra. (1777-től 1978-ig minden május 3-án – Szent Rókus napján - ünnepi körmenet vonult a szent szobrához, aztán a hatalom eltüntette azt…)   Dobó itt is volt kapitány… A Szent Mihály utcán (a középkori főutcán) át aztán a várbejáróhoz érkeztünk (később bosszankodtunk, hogy véletlenül elkerültük a belváros magját), ahol egy magyar nyelvű információs tábla is állt. Így tudtuk meg azt, hogy az egykori piarista gimnáziumban – amely pont 1919-ig működött Léván – végzett Kittenberger Kálmán Afrika-kutató, a város szülötte. Balra az ide száműzött Szentháromság oszlop, előttünk pedig a Dobó István építtette reneszánsz várkastély épülete állt, amely a 13. századi eredetű, a mocsárral körülvett trachit sziklára emelt erődítmény legnagyobb épülete. A vár első ura Csák Máté volt, a századok alatt pedig számtalan ostromot kiállt és rengetegszer cserélt tulajdonost. 1558-tól Dobó István várkapitány erősítette meg, majd fiának veje, Kolonich Sigfrid ölte bele vagyonát. A korszerűsített vár aztán 1663-ban harc nélkül került a törökök kezére. A végvárat a visszavonuló kurucok robbantották fel 1708-ban, hogy ne kerüljön labanc kézre. A feltöltött várárok ma park, s ezen át kerítéssel határolt út vezet a szűk várkapuba. A várudvarra érve kellemesen csalódtam, mert nem volt belépő, és íme, a vár körbenézhető! Bár tábla tiltja, megmásztam az alsó vár falainak tetejére vezető dombokat. Sajnos nem sok látszik a 16. századi, vakolatlan erődítésekből – magas fű és bokrok nőtték be azokat -, a felső vár romjaira felmászni még veszélyes is. Azért megpróbáltuk... A felső vár egy mindössze 50x12 méteres sziklaplatóra épült. A nyugati oldalon álló Kapitány ház és a várkastély 1958 óta a Bars Megyei Múzeumnak ad helyet, a rotunda nevű kerek toronyban – amely rövid ideig dzsámi is volt – kávézót rendeztek be. Míg a lányok (jól kifigyelték) elmentek gyrosért, addig mi a „hazai” útravalót pusztítottuk ebédül. Helyi „jellegzetesség”, hogy a vár felett emelkedő, nemrég felújított Kálváriához az Engels Frigyes utcán lehet feljutni…   Egy szeles vargabetű Kipihenve indultunk északi irányba, ami eleinte elég körülményes volt. Az útszélen meghúzódó kerekezés és járda-döcögés után végre Berekalja (Podluzany) felé taposhattuk a pedált. A szél enyhült kissé, nagyobb gond volt megindokolni, érdemes-e Garamtolmács Garam fölé emelkedő szikláit megkeresni és szétnézni róluk. Olvastam is a jó kilátásról, és fotón is láttam, de kételkedve fogadták a kitérőt. Garamkeszinél (Hronské Kosihy) le is mondtam a vezetésről, ennek ellenére mentünk tovább. Az nem is volt egyszerű, ugyanis Csejkőtől (Cajkov) szembeszelünk volt, Garamszőlősnél (Rybník nad Hronom) – melynek szlovák neve kb. „Garamhalas”, de szőlő van a címerében – pedig gyárkapuba torkollott a GPS-en jelzett rövidítő-út. Az portásasszony természetesen magyarul közölte a tényt. A kapuntúl láthattuk az 500 méterre lévő túlsó kaput... Jött a kerülő, és egy forgalmas-veszélyes útra fordultunk a gyár háttere előtt, majd egy vasúti átkelő következett… aztán egy egyre elhagyatottabb köves út az első selmeci hegy tövébe, majd behajtani tilos táblák, és a vég. Valahol egy turistajelzés vezethet fel… - visszafordultunk. Kareszen épp, hogy át nem hajtott egy teherautó… Felszabadultan tekertünk vissza – hátszéllel – Csejkőig, majd a Selmeci-hegyek alatt a többszörösen összetett Garamújfaluig (a szlovák neve túl hosszú). Éppen Csejkőn ígértette meg velünk Karesz ismét, hogy – ugyan már - tekerjünk megállás nélkül egy órát… Az út azonban Csejkőtől hosszú-sunyi emelkedőbe váltott, és mire felértünk, elfelejtettük az ígéretet – Garamújfaluba hosszú, nyílegyenes, enyhe lejtő vezetett, ami még a településen is vad tekerésre ösztönözte a csapattagokat. Közben rávettem Attilát egy kofolás megállóra. Persze a bennünket beérő társaink is mosolyogva csatlakoztak – néhányunk két korsóval is lehúzott. Húsz perc sem volt azaz óra.   Asszonyvásár meglepetései
Asszonyvásár/Bát felé menet... Már látható a két templom

Asszonyvásár/Bát felé menet... Már látható a két templom

A határban ismét elhagytunk egy tsz roncsot, majd a Selmeci-hegyek közé befurakodó, patakokkal felszabdalt dombvidékre értünk – a gyümölcsfákkal kísért útról körbenézve mindenfelé gyönyörű, kékes hegyvonulatokat láttunk, a lapos dombok tetején takarmánynövény- és gabonatáblák terültek el. Észak felé, előttünk egy hatalmas neogótikus templom fehérlett, amely mellett egy alig alacsonyabb, zömök templomtorony jelzett egy jelentősebb települést. Csak nem egy bányavároska? – gondoltam. Minden jel arra mutatott… Bátról (Bátovce) – gondolom – nem sokan hallottunk. Korábban viszont Asszonyvásár volt a neve (német neve Frauenmarkt). Az 1000 körül alapított Bát fénykora a 11-14. században volt, amikor német telepesek érkeztek, s közben bányavárossá fejlődött. Zömök barokkos Szent Márton temploma 11. századi eredetű, amelyet kétszer is átépítettek, hatalmas evangélikus temploma pedig 1873-ban épült fel - nemrég renoválták, azért villog. Az 1910-ben 1350 – főleg szlovák - lakost számláló település hogyan építtethetett egy ekkora templomot? Gazdag lehetett az építtető! Felfedezésünktől megilletődve jártuk körbe – egy lélek sem mozdult. A parókia falusi-barokkos árkádjai gyönyörű virágoskertre néztek, a felborogatott leanderek a napközbeni szélre emlékeztettek. Úticélunk a hontbesenyődi (Pecenice) víztározó volt, amely partján kempinget jelölt a GPS. A régi, alápincézett házacskák előtt legurulva azonnal – figyelmetlenül - kétfelé váltunk. Amíg összeverődtünk, krbejárhattam Asszonyvásár barokk kőhídját, amely 1766-ban épült a Selmec-patakon. Három nyílását nem is óvhatná más szent szobra, mint Nepomuki Szent Jánosé…
Táborverés a Báti-tó partján

Táborverés a Báti-tó partján

A tó partját – természetesen – csak a másik végéről lehetett megközelíteni, de a sátorverés órájához közeledve nemsokára kiderült, hogy a kemping nem létezik! Vagy tévedés volt, vagy évek óta megszűnt. Egyetlen épkézláb megoldásunk – hatan lévén – az volt, hogy bekéreckedtünk egy telekre. Be is sétáltunk egy helyre egy társasághoz, ahol megint csak akadt egy magyar – Józsi! Mivel estére csak két horgász maradt, úgy gondolták (velünk együtt), hogy elférünk a másik szélen, így gyorsan tábort ütöttünk, majd én fürdeni, három fiú pedig inni-ennivalóért kerekezett. Jól döntöttem, hogy nem vártam meg visszatértüket és megvacsoráztam: több órával később jelentek meg 10 liter üdítővel, és négy pizzával. Ők már fogyasztottak…