Kléri János a böcsületes nevem. 1971-ben születtem, akkor még élhető, szépséges, dugómentes, tiszta          fővárosunkban. Meg sem száradt rajtam a magzatvíz, mikor szüleimmel már a hegyekben szipákolhattam        magamba az erdei illatokat, ismerhettem meg a szúnyogok csipkelődését, a kullancsok ragaszkodását. Ezek a korai kirándulós napok - csakúgy, mint az említett kullancsok - mélyen belém vésődtek, s a mai napig, ha meglátok egy szép tájat, őszi erdőt, hóval fedett hegyormot, beindul nálam a „pavlovi reflex”: lábaim önálló kutatásba kezdenek bakancsom, futócipőm, kerékpáros lábbelim után. Azóta két hasonszőrű társammal jártam a hegyeket és völgyeket: megszerettem a sátorban éjszakázást, megtanultam, hogy a macskabagoly hangja nem egy kósza kísértet visítása, s ami úgy ugat, mint egy kutya, az tulajdonképpen egy őz, s ami bőg, az egy szarvas, s nem egy tehén…
    Aztán rákaptam a teljesítménytúrázásra, ahol lenyomtam akár 130 kilométert is, a barlangászatra, s az újra felfedezett futásra, melynek legnagyobb eredménye a Budapest Maraton volt, ahol több száz futó között 3 óra 33 perc alatt értem célba. Feljutottam Európa tetejére, a Mont Blanc- ra. Mindig följebb, mindig mélyebbre, mindig gyorsabban, mindig messzebb - habzsoltam az élményeket futva, bringázva, vagy túrázva a barátaimmal.

S mivel „függője” lettem ennek az életmódnak, ezért elviselhetetlenné vált számomra immár szmogos, mocskos, zajos fővárosunk, s elköltöztem a Dunakanyar egyik kedves településére. Innen akár öt perc alatt ott találom magam az én „játszóteremen”, az erdőben, ahol csendben figyelhetem a szarvasokat, őzeket, vaddisznókat – néha egy-egy borzot, rókát. S persze, mindig nálam van a fényképezőgépem, s immár több ezer felvétellel tudom bizonyítani, hogy a béka, sikló, kígyó igenis csodálatos állat, s milyen megkapó tud lenni a bíbor kosbor virága. Az e rovatban olvasható beszámolók a barátokkal töltött feledhetetlen pillanatok történetei – az én szememmel látva…

Kléri János, a Túrabetyár