Cserháti források téli rozsdája

A Hármas-forrás, és a bánya vére

A tél alkalmanként még hó nélkül is gyönyörködtethet, amikor a Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat. Ilyen decemberi napokat éltünk át 2012 Szilvesztere táján, amikor Bokorban, az ottani vendégházban töltöttük az év utolsó napjait.

 

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat...

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat…

Szentiván felkiáltójele

Déli érkezésünk és lepakolásunk után nemsokára elindultunk Cserhátszentiván felé, a Bujáki kikelet túrákról már ismert dűlőúton. Meglepetésünkre andezit zúzalékkal tették esős időben is járhatóvá, reméltük, hogy jelentősen nem változik meg ez a dűlő… Elhagytuk Cserhátpuszta romjait, majd leérve a „Túlsó-völgybe”, a Szuha-patakot keresztezve nekivágtunk a Szentiván előtt magasodó emelkedőnek. Az idő meglehetősen borongós, szürke volt, a Bézma (514 m) tetejét „elkente” a köd. A Rákóczi dűlőből lenéztünk a vadregényes völgykatlanban fekvő Cserhátszentivánra, melynek „különös ismertetőjele” a Szuha-patak túloldalán álló tornya, amely a környék legrégebbi templomát jelzi. A tövében felfedezhető középkori alapfalakra 1752-59 között emelték a toronyhoz egykor kapcsolódó barokk templomot. Ribiánszky János – az akkori plébános – 1797-ben azt írta könyvében, hogy a templom romjai között találtak egy követ „DOMUS IN HONOREM SANCTI JOHAN JOANNIS BAPTISTAE A.L.R.A. 1087” felirattal. A ma látható torony a barokk templom hírmondója, mivel azt 1940-ben lebontották, és köveiből új templomot emeltek. (Hát nem volt elég kő ezen a nagy hegyvidéken?! – kérdeztem magamban.)

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

 

Hegy a vetők mentén

Elhatároztuk, hogy felmászunk a falu felett, a Bézma lejtőkúpján álló fa kilátóra, majd onnan toronyiránt megmásszuk a hegyet. Annak túloldaláról kék csúcs jelzés vezet fel a tetejére: Biztosan jó a kilátás! – gondoltuk.

Lesétáltunk hát, és átvágtunk a falu központján, majd a Zsunyi-patak hídján is – ahonnan a tanösvény indul -, és az olvadékvizektől sáros ösvényen elértük a kilátót. Az opálos ég még a Dobogó-tető „buckáját” is alig engedte látni, így csakhamar a Bézma „ellen” fordultunk.

Egy ösvényen mentünk a meredek oldalig, majd fától fáig hódítottuk meg a csúcsot. A fenti régióban látványos, zöld mohával borított kőhalmazokon másztunk át, amelyek néha autónyi tömbökből álltak. Rövid pálinka- és „nass-szünet” után délre haladtunk, ahol még egy „emelettel”, egy jó 6-7 méteres tereplépcsővel kerültünk magasabbra. A hegytetőn számos, vadak által „lehántolt” fiatal fatörzset láttunk, de meglett a csúcs is a bokrok között. Sajnos kilátás „nem járt” a jelzett Bézma-ösvényhez – csúcsgyűjtőknek készülhetett.

Szerettünk volna kicsit délebbre leereszkedni a Zsunyi völgyébe, de a kusza cserjés gyorsan lekényszerített bennünket a hegytetőről. A hegy nyugati oldala meredekebb nem is lehetne – egy vetődés mentén alakult ki. Mohos kőfolyások nehezítették a gyakran nyaktörő lejutást. A várt napsütés éppen ekkor oldotta a feszült hangulatot, és tetté még szebbé a zöld párnás kőhalmazokat. A lentebbi részek még meredekebbeknek tűntek: a lányok jó öt perccel később érkeztek le.

 

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kenderrel és gyapjúval

A völgyben egyben a Cserhátszentiváni tanösvényre is léptünk. Kis pihenő után a völgy különös látnivalója, a Hármas-forrás felé iramodtunk a kék kereszt jelzésen. Nemsokára a tanösvény táblája állított meg néhányunkat, amelyen többek között a forrás két mondájáról olvashattunk. Az egyik szerint az ecsegiek kíváncsiságból bontották ki a forrást, és vízokádó sárkányra leltek, míg a másik szerint több vizet akartak nyerni a forrásból -ugyanúgy. Mindkét „esetben” az eredménytől megijedve betömködték a forrásbarlangot, hol kenderkóccal, hol gyapjúval. Vajon mi lehetett a mondák alapja? Tovább indultunk a forrás felé, de még előtte megakasztott minket egy derékba tört faóriás, amely nem csak fotózásra, de megmászásra is ösztönzött. A törzs látszólag egészséges volt, hogyan csavarodhatott ki?

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

A könnyű testmozgás után kapóra jött a Hármas-forrás langyoskás vize, amely a leghidegebb télben is 15-18C°-os. Ennek okáról még sehol nem olvastam: talán a résvizek lentről felszálló ága (ami így melegebb) a magyarázat, vagy ezzel együtt a hely nagyobb mértékű geotermikus grádiense, aminek folytán a lenti vizek jobban felmelegednek. A kőzetekből kioldott vastartalom narancssárgára színezte a kifolyó-medence peremét és a meder köveit is, de érdemes a fenti, betemetődött forrásszájat is megnézni.

 

A langyos víz enyhén vasas ízű

A langyos víz enyhén vasas ízű

In memoriam Margit és Márta

És miért éppen az 1938-as évszám díszlik a tábláján? Félig magyarázatot ad egy cserhátszentiváni tábla, amely mellett fotó is igazolja az élénk fürdőéletet: „- 1930-as évek – Ezen a helyen (Cserhátszentiván alsótoldi végén) 70×18 m vízfelületű STRANDFÜRDŐ létezett. A Pelecke andezittömbjének letöréséből felfakadó forrás táplálja. 24C°-os kissé kénes és naponta kétszer kicserélendő víz 2m-es vízmélységű. Partján kupolás kabinok, rózsabokrok, napozó, homokos part. Hétvégeken élőzene, tánc, mulatság. Pékárú, hentesárú, fagylalt kapható. A forrás vize köszvényt gyógyít. Sok külföldi vendég, a faluban több kiadó szálláshely. Háborúban hagyták lepusztulni.” – Így miért ne lett volna a szép völgy forrása közkedvelt? Itt élénk cserkészélet is folyt!

Több kalandos patakátkelést követően megérkeztünk a Margit-vízlépcsőhöz, amely a korábbi Márta-vízlépcsővel együtt valamikor talán az Alsómalom lapátjaira hajtotta a vizet. Az 1987-1992-es évszámok láthatók rajta. Anakronizmus! A víz műanyag csőcsonkok és széttört betonmaradék között habzik… Szintén szomorú az Alsómalom romjainak – hát még az előtte látható nyolc éve felgyújtott háznak – a látványa. Végigsiettünk a Szuha-patak hangos szurdoka felett, majd Cserkútpuszta háza után a Bokori-ág völgyében gyalogoltunk. Már koromsötétben értünk Galambospuszta közelébe, ahol vaddisznók által „felszántott”, estére megfagyott rögökön botladoztunk. Bokor utcáit (kettő darab!) már megváltásként fogadtuk – és tapostuk.

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet - legalább egyszer...

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet – legalább egyszer…

 

Volt egyszer egy szénmező…

Eljött a Szilveszter, és az évet csak egy látványos kirándulással búcsúztathattuk el! Mivel az erre méltó Szanda-várat egy kicsit távolinak találtuk, elhatároztuk, hogy autóval rövidítünk a távon, és valamivel Kiskérpuszta felett – a Sas-bérc alatt indítjuk a gyalogtúrát. Ám a simogató napsütésben máris változtattunk a terven: az ellenkező irányba, a Pokol-gödörbe indulunk lefelé, hogy még se legyen túl rövid az a túra. Ez rögvest izgalmasabb lett számomra, mivel egy „felhagyott bánya”-jelet láttunk meg a térképen egy kis patak eredetében. Az erdőben az északi oldalakon még ropogott a vékony hóréteg, a bevágó napsugarak finom ködökbe botlottak és keltették életre a száraz avart.

Sajnos az új, részletgazdag Cserhát turistatérképen sem könnyű kibogozni az erdészeti utak kuszaságát. Lejjebb ereszkedtünk, és figyeltünk. Észre is vettünk egy gyanús horpadást az oldalban, de akkor még nem is sejtettük, hogy az 1900-as évek elejétől 1947 márciusáig művelt Kiskérpusztai-szénbányák területére tévedtünk. A terényi út közelében (ahol autóink álltak) fekvő Süveges-tanyán – az akkori Parlag-pusztán – barnaszenet fedeztek fel kútásás közben. Ide vájták a 31 méter mély Sybil-aknát, majd a közelben a Dorottya-lejtősaknát, s ezek neveit a későbbi Sándor- és György-tárókkal együtt a terület akkori tulajdonosa, gróf Pappenheim Siegfriedné adta – gyermekei után. A szén ugyan „gyengébb közepes” minőségű volt, de nagy kiterjedése, és 80 cm-es vastagsága jelentőssé tette az Ipoly-völgyben.

 

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról...

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról…

Kézi erővel, sikló és buktató

Egyes mezők már 1931-32-ben kimerültek, de 1932-ben újabb mezőt találtak, amibe a Szent István-bánya tárói mélyültek 1942 körül. A szenet innen már siklóval juttatták le a völgybe, de a Rakodóhoz való eljutásig egy átereszt is meg kellett építeni a patakon át a szállítópályához. Ez után már egy „buktató” segítségével került a szén a vasúti kocsikba. (A szén a siklóig kézi erővel került a felszínre.)

A 15 kilométer hosszú 600 mm-es bányavasút 1923-ban készült el, amely a szenet Mohorára szállította. Sajnos a pályát nem tartották karban, így gyakran kisiklott a lassú szerelvény. Lentebb, a patak mentén egy több házból álló kolóniát építettek a bányászok számára. A Parlagi-tárót 1945-46-ban még újranyitották, azóta pedig… dolgozott a természet.

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

Mi a táró-horpadással el is felejtettük volna a dolgot, viszont lentebb egy korhadt kávájú, belül kikövezett kútba botlottunk. A ködös liget fürdött a napfényben, de a deres avarral, fűvel borított térséget mintha elegyengették volna… Mint kiderült, nem itt terült el a kolónia, csupán néhány rejtélyes falmaradvány őrizte titkát…

 

Vakablak tündérfényben

A többieket egy korhadt, hóval fedett fahídnál értem utol. Ki építette és mikor a kis patak fölé? Egy autó akár tönkre is tehette volna… A víz viszont folyt alatta: nem fagyott be! Elindultunk a furcsa vízfolyás mentén. Ötven méterrel feljebb újabb korhadt hídra akadtunk. Ez vezet minket? A girbe-gurba fatörzsek között ragyogott a párás levegő.

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A híd alatt is csobogó vonta magára a figyelmem. Fotózás közben viszont mésztufára hasonlító formákat – talán ásványlerakódást – vettem észre. De itt, egy vulkáni hegységben? Közben egy kis tó jegén csillogott a napfény. Éppen a Nappal szemben haladtunk, s a kísérteties díszletek között egyszer csak egy beomlott bányatáró valaha kitéglázott bejárata rajzolódott ki. Ez bizony megkerestette magát! – vigyorogtam.

A téglahomlokzat tövéből víz csörgedezett elő, narancssárgára kérgezve a törmeléket és a faágakat. Ismét langyos a víz, vas-oxidos lerakódással. Vajon melyik táróra akadtunk? A mederben pedig csővájó féreg-féléket vett észre egyikünk, s ez nem igen megszokott egy téli patakban. A sosem látott maradvány és a különös fények számtalan fotó készítésére csábítottak minket.

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Nagy nehezen elindultunk, és – lemaradva – ráakadtam a Rakodó helyére, s csekély romjára: beton- és habarcsos-tégla faldarabokra. A közeli áteresz valószínűleg beomlott, elmosták a folyóvizek. A térkép mai „Bányatelep” kiírása a kolóniát takarhatja – itt egy-két épület áll. Kiskérpuszta felé gyalogolva utolsóként a vasút egykori töltése, és annak hídmaradványa utalt ennek az ismeretlen szénbányász-telepnek a létezésére…

 Harsáczki György

Torony és torony

Az ember legyen érdeklődő! Ha netán könyvesboltban jár, óriási mennyiségű érdekes dolgot fog találni-olvasni. Így jártam én is. Betévedtem egy könyvesboltba és kaptam is jó pár túra-ötletet: Recsk egykori munkatáborában a bánya szabadon látogatható a Mátrában, Velem környékén a magyar Szent Korona menekítésének helyeit lehet felkeresni a Kőszegi-hegységben, a Felvidéken pedig számos vár várja a turistákat.

A tornyot a Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza építtette

A tornyot a Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza építtette

Emlékmű Koppánynak, a vértanúnak

De az én érdeklődésemet egy folyóirat címoldala keltette fel, ami egy ismeretlen ősi tornyot ábrázolt. Felütöttem a Zsarátnokot és már két szóból tudtam, hogy arról a víkendövezeti „kilátóról” van szó, ami az Aranyhegyen található. Turistaút nem vezet hozzá, s mivel a hely túl közel van a városhoz, mindig túlfutottam rajta. Az viszont, hogy „Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza” építtette 1934-ben, sokkal izgalmasabb volt. Nosza, másnap délután már az Aranyhegyi lejtőn kaptattunk felfelé. Kutyusunk megjelenése hatalmas izgalmat keltett a kerítések túloldalán dühöngő ebek között… Elhagyva jó néhány építkezést és elhagyatott telket – a Taliga utcában – megpillantottuk a torony tetejét. Egy elbozótosodott meredek zsákutcán – és egy néhai kerítésen – keresztül felértünk az elvadult, összeszemetelt telekre, amelyen egy évtizedek óta félbehagyott házalap csúfoskodik. Felette az emlékmű. Formái nagyon jól eltaláltak, még csonkán is mutatós.

 

Atilla és a sumér oltár

A turistatérképen Pogány torony a neve, noha nem kilátónak épült: „a turáni faji identitás” emlékműve, azaz Koppány fejedelem (aki az első vértanú volt ősi istenük védelmében) emlékoszlopa áll a 178 méteres domb tetején.

Így fest az emlékmű az elhanyagolt telken

Így fest az emlékmű az elhanyagolt telken

A Turáni Társaságból tízezres létszámmal kivált hívők már 1930-ban monumentális emlékművet szerettek volna Attila királynak állítani, a Hármashatár-hegyre pedig egy sumér stílusú, örökké égő áldozati oltárt terveztek. Természetesen nem kaptak építési engedélyt. Szász Farkas saját telkét – ezt – ajánlotta fel a Turáni Egyistenhívőknek az emlékoszlop építésére – s csupán véletlen, hogy az a hegy tetején volt. A 13 méter magas, hatszögletű, Turulos tornyot Täubel Géza tervei alapján építették meg hárshegyi homokkőből 1934-ben. Az építő, Wührl Géza neve a bejárat bal felső sarkánál olvasható.

Az állam viszont nem tolerálta az új egyház törekvéseit: 1935. július 7-én a csendőrök kardlappal oszlatták a megjelenteket. 1939-ben a  kertben öt nyírfát ültettek a magyar ősök, Balázs, Botond, Lehel, Emese és Csaba tiszteletére. A híveket később is üldözték, 1942-ben munkaszolgálatra vitték őket. Az AVH az ötvenes években őrtoronynak használta, majd magánszemélyeknek értékesítették. Jelenleg csavargótanya a telek.

Az egykori emlékmű alsó helysége

Az egykori emlékmű alsó helysége

 

Ötezer vagy hatezer?

Hazánkban az 1910-es években elindult egy keletre való nyitás, ami az első világháborúban tovább erősödött, sőt a Turáni Társaság az „5000 éves közös múltra” hivatkozva Japánnal kereste a kapcsolatot. Mielőtt megmosolyognánk a „Társaságot”, tessék csak figyelni! Idén, 2012 szeptemberében megnyílt nálunk egy kiállítás őseinkről, a szkítákról – 6000 éves leletekkel, rekonstrukciókkal.

A torony lépcsőit mintha szándékosan leszedték volna az épületről, hogy ne mászkáljanak fel – csak lent járhatók. A Habsburgoktól kezdve mindegyik vezetés ugyanígy szedegette ki a lépcsőfokokat az eredetünket kutató objektív szakemberek lába alól. Az építmény tövében viszont fel vannak halmozva az építőkövek. Felépíthető. Megtesszük, amit meg lehet, mielőtt késő lesz?

 

A szecessziós stílusú síremlék már messziről látható

A szecessziós stílusú síremlék már messziről látható

A pezsgőgyáros-mecénás síremléke

Budafok környékén autózva, villamosozva feltűnik egy különös torony a Tétényi-fennsík peremén. Arányai különösek – a fotós máris témát sejt benne. A térképen a Törley-mauzóleumot találtam azon a helyen, és ez összhangban volt a domb aljában álló Törley Pezsgőgyárral és a pezsgő gyáros kastélyával. A Savoyai térről a Plébánia utcán indultunk el felfelé, a Törley kastélypark kerítésfala mellett. Az útba ejtett Czuba-Durozier kastély építtetője – Törley-hez hasonlóan – nyugatról jött és itt létesített gyárat: konyakgyárat. A hangulatos kertes házak gyümölcsfái felett már feltűnt a furcsa kupola. A Törley-park kapuja felett egy érdekes, a középkort idéző soktornyos építmény tetőzete tűnt fel. Mint megtudtam, ez a Pálmaház, mely – milyen meglepő! – a kastélyhoz hasonló méltatlan állapotban raktárként üzemel…

 

Az egykori romantikus Pálmaház ma raktár...

Az egykori romantikus Pálmaház ma raktár…

Egy remek ember elfeledése

A Sarló utcában, a dombtetőn elénk tárult a Törley-család síremléke. Míg a szűk kis utcában elegáns autók lavíroztak be a pompás házak elektromos kapuin, ellenben a Budafokot felvirágoztató Törley József mauzóleuma rogyadozott a rozsdás kerítés mögött. Monumentalitása első pillantásra elfedi kopottságát – az ember örül, hogy a szecesszió egy újabb, különleges emlékét látja, de kijózanító a valóság: az elhagyatottság, a fosztogatás, a meggyalázás jellemzi ezt a csodálatos építményt.

Pedig Törley József nagyszerű ember lehetett. Kitanulta – többek között – a pezsgőgyártást, majd külföldön – azaz nálunk – szőlőt, présházat vásárolt, majd üzemet épített. Jó üzleti érzékének köszönhetően nagy márkát csinált a Törleyből. (Övé volt az első teherautó hazánkban.) Alapítványokon keresztül támogatta az árva gyerekeket, a művészeket – minden  nyomtatványát a legtehetségesebb grafikusokkal terveztette meg. Édesapja harcolt az 1848-49-es szabadságharcban –  akinek erős magyarságtudatát megörökölte.

A mauzóleumot már számtalanszor feltörték

A mauzóleumot már számtalanszor feltörték

 

Valaha ragyogott…

Sacelláry Irén méltó síremléket terveztetett férjének Ray Rezső építészbarátjukkal, de itt nyugodott kislányuk, Mariska, majd később ő és Törley Bálint is. A szecessziós-neobizánci stílusú kétszintes épület 1909-ben készült el: az utca szintjéről a sírokhoz, a hátsó bejáraton az emlékkápolnába lehet bejutni.

Olaszországi mesterek építették, a szobrok, kőfaragványok Damkó József, a ma már nem létező üvegablakok Róth Miksa keze munkája. A mozaikdíszítésnek már nyoma is alig van, pedig valamikor hajnalban és alkonyatkor – egykori szemtanúk szerint – ragyogott az építmény. A háború után lőszerraktárnak használták, az államosítás után kertjét elvették, a kápolna festését összefirkálták. Az elhunytak carrarai márvány szarkofágjai is megsérültek.

 

A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt...

A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt…

Akiknek semmi sem szent…

1957-ben azzal az utólagos magyarázattal dúltak fel egyes sírokat és koporsókat, hogy elrejtett fegyvereket kerestek bennük. Bizonyára ékszert kerestek, az emberi csontok viszont napokig hevertek az épület körül, míg egy jeltelen sírba nem kerültek egy köztemetőben. Azt sem tudni, hol nyugszanak!

A kripta vasrácsát az elmúlt években már négyszer feszítették fel. Sajnos az épület új tulajdonosai sem voltak soha a gazdái… A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt – a teljes renoválás ellenben 200 milliót tenne ki.

Mit is mondhatnék az 1945 utáni politika érzéketlen hozzáállásáról ezt a két, még a békeidőkben alkotott emlékművet látva? Örök hála…

Harsáczki György

Úttörő vagyok!

Hat nappal a levonulás után a Duna bal partján

 

Több, mint hat nappal az árvíz tetőzése után Vácon teszek látogatást a déli városrészben. A lehető legnyugodtabb szombat délelőtti hangulat uralkodik Vác külvárosában – a kánikula még csak készülődik. A lakótelepet kerülöm kerékpárommal, az utca bal oldalán egymás után sorakoznak a kisebb ipari telephelyek, a sor végén szabadtéri sportközponttal – már sokan rúgják a bőrt.

A Gombás-patak barokk stílusú hídja

A Gombás-patak barokk stílusú hídja

A Gombás-patak hídja – Vác

Az utca a Gombás-patak hídjához vezet, amelyet most látok majd először – nem mozgó járműből. A híd előtt egy „Árvízvédelmi terület” táblát hordozó mobil fémkordon téríti el a gépjárműforgalmat, az aszfalton tiszta víz áll tócsákban: slagozzák a patak környékét. A barokk szobrokkal díszített régi híd előtt beton terelőkordonok akadályozzák a ráhajtást, a jobb parton egy nagy fehér halmot látok, csillog rajta a napfény.

Letámasztom a kerékpárt és a partra megyek. Láthatom a szürkésbarna iszappal borított rézsűn, hogy a visszaduzzasztott víz egészen az út szintjéig emelkedett. A fűzfák alsó ágai elvágólagosan szürkésbarnák. A parton még fel nem szedett homokzsáksávot látok, amely mellé a közben összegyűjtött homokzsákokat tornyozták fel több mint három méter magasra. Mennyi hulladék! Vajon hová kerül ez a sok nejlon-rafiás homok? Ez a drága építőanyag?

A Gombás-patak nem folyik semerre – valószínűleg még nem engedi a Duna. A patak jobb oldalán még több ezer homokzsák világít fehéren. A 2-es út és a Kálvária-domb között itt még pangó vizet látok. A Duna felé gurulok, Vác szabadtéri Stadionjának bejárata felé. A túloldalról egy szivattyú tömlőjéből víz ömlik a barna vízbe. A bemocskolt szomorúfüzek árnyékában már megjelent az első horgász…

 

Burgundia – Vác

A Stadionhoz vezető gyalogos hídon kelnék át, de a túloldalon legalább másfél méter magasságú homokzsák-gát állja utamat. Ekkor négy fiatal jön, akik a homokzsákok tetején egyensúlyozva érnek a hídhoz… Valószínűleg edzésre mennek.

Edzésre menet Burgundiában...

Edzésre menet Burgundiában…

A Diadal tér nevű utcán lefelé nézve meghökkenek: ameddig csak ellátok, majdnem derékmagasságú homokzsáksánc kíséri az utcát – egy szintben a patak töltésével. Néhol a házak tövében is ilyen zsákok pihennek. Burgundia a városrész neve…

Átemelem, leengedem a biciklimet a homokos aszfaltra, és néhány fotó elkészítése után az utca végére hajtok. Az utca kétszárnyú dróthálós vaskapuval végződik, ami nyitva van, én pedig rátérek a világos színű, száraz iszappal borított kerékpárútra. Mellettem a patak fut, túloldalán kisebb erdővel.

 

Kerékpárút – Vác

Száz méterrel később a bicikliút balra bekanyarodik az erdőbe, ám a Gombás-patak hídja még víz alatt van. Megállok: az egyre frissebb iszap eltántorítani igyekszik a vízhez igyekvő kíváncsiskodókat. Egy kis gondolkodás után lassan behajtok a vízbe, és a hídra gurulok. Az átlátszó vízben egy kisebb vízisikló szerpentinezik át előttem, ezután azonnal apró halak raja ugrik szét. Szerencsére nem hajtok ágra, kőre – „kinn vagyok a vízből”, árnyas parkba jutok. A bicikli utat hatalmas platánok kísérik, alattuk padok, vagy azok maradványai. Két fotós mozog óvatosan az iszapos, felázott területen, megkérdezem őket, hogy a további szakaszok járhatók-e biciklivel – netán valaki már jött itt visszafelé kerékpárral? Nem tudják. – Szerintünk ez itt a legalacsonyabb partszakasz. – bátorít egyikük.

A víz valamivel a híd járószintje felett áll

A víz valamivel a híd járószintje felett áll

Harminc méterrel odébb egy 5-6 méter hosszú, méteres átmérőjű platántörzset hagyott az út közepén a víz. Lassan kikerülöm az egy-másfél centi vastagságú iszapréteggel fedett járdán, de a következő öles fát egyszerűen „kiáztatta” a víz, és átdőlt az aszfalton. Majdnem a sárba ragadok, mivel le kell hajtanom a szilárd burkolatról. Balra megpillantom a Ligeti-tavat – nem sok vizet zavar. Megint lejtő következik – közben nézem az árnyas zugban sötétlő vizet, és a feltűnő hídkorlátot. A küllők fürdenek a hűs vízben, majd a lábfejem is beleér, végül ki is kell tekernem a 25 centiméteres vízből – száz métert „mosakodom” itt – legalább megtisztult a kerék.

Néhol vékonyabb lesz az iszapréteg, de nem akar eltűnni – a növényzet is körülbelül fejmagasságig fakó barna színű. Lassan haladok – így talán tovább maradok tiszta… Nagyon drukkolok magamnak, nem szeretnék visszafordulni! Egész vadkacsa csapatot verek föl, gyorsan le is ereszkednek az ártér legközelebbi fatörzsei közé. Az úton furcsa nyomok kavalkádja: csigák, giliszták, gyíkok, madarak hagyhatták. Balról, egy telephely rézsűjéről lapos szivattyútömlők lógnak ernyedten, az út mellett egy buzgár bugyborékol. A Duna néhol épp, hogy nem mossa az út szélét. A híg iszap néhol büdös, de a szúnyogok csak néhány helyen támadnak.

Errefelé már két méteres magasságban állt a víz - nem is olyan régen...

Errefelé már két méteres magasságban állt a víz – nem is olyan régen…

Egyszer csak ismét két hídkorlát között gurul el biciklim. Csigalassúsággal – szinte helyben – megfordulok. A lombok közt bejutó napfény kavargó vizet világít meg, ahogy a víz a kis híd alatt éppen a Duna felől áramlik egy ártéri medencébe. A következő szakaszon egy furcsa szerzeten akad meg a szemem: egy megdermedt gyík az, amely a híg iszapban monokróm szoborrá változott. Nem akarok megállni, nem akarok a posványban elakadni. Néha visszanézek – csodálom úttörő-keréknyomomat.

Mintha még mélyebbre kerülnék – a fák törzse már két méteren felül is fakóbarna, a híg iszap pedig több mint négy centiméter. És itt a vég: egy kimosott gyökérzetű fiatal fa szerencsétlen módon dőlt át az úton – undorral lépek a csicsogós sárba. A fa iszapos ágai lebeszélnek a bicikli átemeléséről. „Végpont” felvételeket készítek, és lassan visszaindulok. Találgatom, hogy milyen hosszan hatoltam a „badland-re”. Akkor aszfalton kell, hogy leszáguldjak Budapest felé…

Undorral lépek a mély iszapba

Undorral lépek a mély iszapba

A gyíkot nem találom meg, a felplaccsanó iszap már jobban zavar. A vizes szakaszokon jobban megtekerem a biciklit, hogy minél több iszapot mosson le a víz róla… Burgundiába érve elhaladok egy tűzoltó autó mellett, majd benzinkútjánál megmosom a szandálomat és a lábamat.

 

Vác-Sződliget útlezárás

Ahogy a 2-es főúton kifelé jövök Vácról – miután az iszappal fedett kerékpárúton visszavonulót kellett fújnom Sződliget felé -, és elhagyom ipari telephelyeit, egy leágazásban terelőszalag zárja le jelképesen a 2-es utat. Az „Árvíz” felirat felett zsákutca táblát látok – az út innen lejt. Gurulni kezdek. Egy láthatósági mellényt viselő férfit látok előttem vagy száz méterrel, az út felett pedig terelőszalag rezeg. Egy másik biciklis közeledik onnan – tartok tőle, hogy esetleg visszaküldte, s engem is visszafordít majd. Mikor a közelébe érek, lelassítok, ő pedig odakiált nekem: – Állj meg egy kicsit! Szemből egy tűzoltó autó érkezik, a férfi eloldozza a terelőszalagot, int az áthaladó autóban ülőknek. Előregurulok. A katasztrófavédelem feliratot viselő férfi szomorúan rám néz: – Ők mentették ki édesapámat. Beleborult traktorral a vízbe. Kettő órakor halt meg… az édesapám. Kettőkor.

Az árvízjelző kapcsolószekrény

Az árvízjelző kapcsolószekrény

– Ez borzasztó! – hűlök el. Íme, az árvíz névtelen hősei: róluk nem beszél a média…

A megrendült, egészen barnára sült arcú, fiatal férfi leállítja a közeledő kerékpáros hölgyet is. Elmondja neki is a halálhírt. Az nem tud mit mondani. – Persze, menjen csak tovább. – mondja az újabb kérdésre. Elindulunk. El kellett mondania valakinek… Ez is jelzi, hogy az árnak még koránt sincs vége. Kissé arrébb megállok, diktafonra mondom a történéseket, majd észreveszem, hogy az út szélén álló elektromos szekrényre valaki filccel felrajzolta a 2006-os vízállást. Amikor jobban megnézem, ott látom az ideit is: 2013. 06. 09. Több mint húsz centivel van magasabban most – én talán hasig állnék itt a vízben. Viszont a víz már 2-3 méterrel alacsonyabban áll az ártéren. A növényzeten már alig látszik az iszap magassága.

 

Tüzifát hozott, de mindent vitt...

Tüzifát hozott, de mindent vitt…

Sződliget

Gyorsan beérek Sződligetre. Meg sem kísérlem, hogy kijussak a Duna-partra. A településtábla után sokfelé fehér homokzsákokat, elterelő szalagokat, táblákat látok. A centrumban rám – és másra sem – ügyet sem vető rendőrautó áll az út közepén. Az utat finomszemcsés iszap-por fedi. Bármilyen jármű után hatalmas porfelhő kerekedik. A különféle árkokban, csatornákban még áll a víz. Előttem egy Mazda kisteherautó kanyarodik le az útról, platóján frissen gyűjtött uszadékfa. Lehetőség a szerencsétlenségben. A hátulján reklámfelirat: „hajóvezetői tanfolyamok”. Őket nem érte váratlanul… A barokk vízimalom épülete teljesen paraván mögé került: a körülötte kialakított autóbontó telepre hatalmas fák borulnak, a kerítésre nád takarófalat rögzítettek.

A poros úton járőrautó ingázik, a növényzetet legalább méter magasan fedi a barnás por. Legközelebb az árvízveszélyes szakasz után, Felsőgöd első házainál állok meg. Látszik az elterelő-szalag, amint a villanypózna tövébe dobták az innenső végét, a dunai oldalon egy nagy halom felszedett homokzsák emelkedik.

 

Göd-Dunakeszi

Gödön is többször láthatom a kerékpáros-tiltó táblát, de mivel a bicikliút – sok helyen – használhatatlan, nem foglalkozom vele. Nagy lendülettel hajtok át a nagy fáktól árnyas gödi szakaszon, majd kiszáradt szájjal a Göd-vége táblánál állok meg. Itt épp lehagy egy bicajos öltözékű srác. Utánaeredek. Egyrészt, hogy tájékozódjak, másrészt, hogy megtudjam: honnan veszi a bátorságot, hogy a főúton biciklizzen – mint én. Dunakeszin érem utol. Készségesen elmondja, hogyan jutok a Megyeri-hídra: csak tovább, így illegálisan, át két körforgalmon, aztán a több kilométer múlva majd szembeköszön egy kerékpárút – a túloldalon. Meg is fogadom a tanácsát, közben nézem a sok fagylaltot nyalogató embert…

Dunakeszi látképe az ártértől

Dunakeszi látképe az ártértől

Dunakeszi után jókora elárasztott területet bámulok meg – visszanézve felette emelkednek a város házai. Nem vagyok túl magabiztos, az aszfalt mellett tekerek. Végezetül – miért ne? – feltűnik egy – kétségkívül a forgalmat ellenőrző – rendőrautó a túloldalon. Nem állhatok meg, lazán tekerek a porban, a kavicsosban. Nem jön utánam. Sikerült! Ellenben szépen megjelenik a kerékpárút, és a hídon vagyok. Láthatom, hogy a 2-es úttól egy kis szárazföldi csík kivételével a túlpartig a víz az úr.

 

Megyeri híd-Római-part

A híd túlsó végén hatalmas a forgalom, a biciklis turistáké. Megebédelek – 18 órakor. A magas vízállás miatt a többi kerekezőt követem, akik a közeli víkendövezet házai közé hajtanak. Hosszan sorakoznak a homokzsákok – amott három férfi pakol fel belőlük egy terepjáróra. A Kis-Sing-patakot a tetőzéskor földdel gátolták el a visszaduzzadás miatt. Ismerős fakó barna rézsűjén itt is megjelent az első pecás. Bár jártam már erre, nem ismerem meg a helyet…

Ahogy a Kis-Sing sietne beléje...

Ahogy a Kis-Sing sietne beléje…

Egyszer csak a békásmegyeri kies gáton találom magam. Épp legurulnék a Római-partra, amikor jobbra lent egy kiülős sörözőt pillantok meg. Óvatosan közelítek, mert egy nagy pocsolya miatt rendőr kocsi mellett kell elhaladnom.

– Meghúzták a kocsimat! – mondja a fiatalember, aki a fagylaltot és a sört is méri bent. – Álló kocsi, az utcán táncolni lehetne, és mégis meghúzza az elejét. Egy nő! – nyomja meg a végét, de türtőzteti magát. Majdnem elájulok a szomjúságtól, előttem a tinik meg azt válogatják, milyen üdítőt locsoljanak magukba a fagyi után. – Lám, milyen türelmes az ifjúság, a sportteljesítményt viszont el kell ismerni! – nyújtja nekem a sört soron kívül. Hű, de jól esik!

Mire továbbállok, még mindig firkálják a papírokat az autóknál. A Római-part viszont „hermetikusan” el van zárva a közönségtől. Útlezárások, egyenruhások, kutyasétáltatók, fagyiegyensúlyozók… Lassan, cikk-cakkban morzsolom fel ezt a szakaszt. Az utóbbi idők kormányzati intézkedéseivel ellentétben egy várva-várt utcanévtábla-cserét láthatok itt: Ságvári Endre vs. Sinkovits Imre.

Életkép az Északi vasúti összekötő hídnál

Életkép az Északi vasúti összekötő hídnál

Jókora halmokban állnak a felszedett homokzsákok az Aranyhegyi-patakhoz közeledve. Innen már nem kanyarodom vissza a parton a Római felé nézelődni, de az Északi vasúti összekötő híd mellett az eddigi legnagyobb kiszolgált homokzsák-halom áll.

 

Budapest rakpartok

A Szigetre sem lehet még behajtani, de legalább teljes hosszában szabadok az alsó rakpartok, ahol gyorsan, szinte akadályok nélkül – az aszfaltot vízsugárral takarító utcaseprő kocsikat kijátszva – lehet száguldani. A korlátokra akadt fatörzsek közül kiválasztom a legfestőibbet – erre az évre.

Párbeszéd - a tetőzés után

Párbeszéd – a tetőzés után

A lemenő nap fényében egy nagyobb sétahajó küzd a szembe-árral a Lánchíd alatt. Úgy látszik, már-már beleakad a „teteje” a hídszerkezetbe a legmagasabb része alatt. Két fiatal ugrál a magas fedélzeten. Mikor a Lánchíd alá érnek, felugorva belekapaszkodnak egy pillanatra az acélba …

 Harsáczki György