Az évszázad meteorja

Cseljabinszk felett az ég…

A világ két legismertebb tudományos lapja egyszerre közli a februári orosz meteorral kapcsolatos új információkat. A 2013. február 15-én az oroszországi Cseljabinszk felett felrobbant meteor a legnagyobb ilyen ismert jelenség volt az 1908-as Tunguzka-esemény óta, így sokak szerint az évszázad meteor-robbanása lehetett.

A robbanás keltette füstfelhő különböző magasságokban (kép: origo.hu-n keresztül Nature, Science)

A robbanás keltette füstfelhő különböző magasságokban (kép: origo.hu-n keresztül Nature, Science)

A robbanás most egy viszonylag sűrűn lakott terület felett történt, így számos ipari és gépkocsikra szerelt fedélzeti kamera is megörökítette. Ezek alapján a kutatók nagyon pontosan tudták rekonstruálni az eseményt, amelyről a világ két legismertebb tudományos lapja, a Nature és a Science most egyszerre közöl részletes szakmai beszámolókat és új képeket.

A beszámolókban közölt adatok megerősítik a korábbi becsléseket. A meteor 18,6 kilométer/másodperces (közel 70 ezer km/h) sebességgel lépett be a légkörbe. 92 kilométer magasban vált láthatóvá, ekkor alakult ki előtte a lökéshullám, majd 32 kilométer magasságban a fejlődő hő hatására darabjaira robbant. A robbanás pillanatában körülbelül 30-szor volt fényesebb a Napnál.

Ez a robbanás okozta a legsúlyosabb pusztítást, az épületkárokat a több tíz kilométerre lévő Cseljabinszkban is. Legalább ezer, egyes híradások szerint ezerötszáz ember megsérült, általában a légnyomáshullám által betört ablakok üvegcserepeitől. Szerencsére halálos áldozatot nem követelt az eset.

 A meteor útjának felszíni vetülete, csillaggal jelölve a becsapódás helye (kép: origo.hu-n keresztül Nature, Science)

A meteor útjának felszíni vetülete, csillaggal jelölve a becsapódás helye (kép: origo.hu-n keresztül Nature, Science)

A test eredetileg 19,8 méteres, azaz jókora ház nagyságú lehetett, de felrobbanása miatt körülbelül 100 darabra esett szét, és a legnagyobb leérkező darab már csak egy 7 méteres lyukat ütött a Cserbakul-tó jegén. A meteorit hivatalosan a tó partján fekvő, azonos nevű városról kapta a nevét.

A begyűjtött minták geokémiai elemzése alapján a Csebarkul-meteorit a kondritok közé tartozik, vagyis kőmeteorit, alacsony vastartalommal (LL-kondrit).

A test eredetileg a Mars és a Jupiter közötti fő kisbolygóövből érkezett, és 9000 tonnát nyomhatott. Ellipszis alakú pályája egészen a Vénusz pályájáig hatolt, így rendszeresen keresztezte a Föld pályáját. Csak idő kérdése volt, mikor találkozik a két égitest.

A meteor egykori pályája szinte megegyezik a 86039 (1999 NC43) jelű földközeli kisbolygó pályájával, ami arra utal, hogy közös eredetűek, azaz ugyanabból a nagyobb testből származnak. (forrás: origo.hu)

A meteorit-anyag fő tömegét (570 kg) csak októberben találták meg a Cserbakul-tóban, a képen ebből látható egy nagyobb darab. A teljes leérkező anyag 600-650 kg lehetett (kép: origo.hu-n keresztül Nature, Science)

A meteorit-anyag fő tömegét (570 kg) csak októberben találták meg a Cserbakul-tóban, a képen ebből látható egy nagyobb darab. A teljes leérkező anyag 600-650 kg lehetett (kép: origo.hu-n keresztül Nature, Science)

 

A meteor fő tömegének becsapódási helye a Csebarkul-tó jegében (kép: origo-n keresztül Nature, Science)

A meteor fő tömegének becsapódási helye a Csebarkul-tó jegében (kép: origo-n keresztül Nature, Science)

Patinás villák, nagyvonalú mecénások

Mátyásföld kincsei

Aki Gödöllő felé utazik a HÉV-en, az több megállón keresztül feltűnő, ódon épületeket láthat az ablakból. A száz éves villák a HÉV Mátyásföldi Repülőtér és Mátyásföld Imre utca megállóhelyek között láthatók. A HÉV-vonaltól északra a polgári- és iparos lakónegyed terült el – az attól délre elterülő villanegyedtől 1950-ig társadalmilag és politikailag is elkülönült.

Víznyelő barlang a Pilis közepén

„- Mintha nem is a Pilisben lenne..!”

 

Kissé alábbhagyott az augusztusi nagy meleg, hűsnek is mondható erdőbe érkeztünk Pilisszentkereszt felől, a Dera-patak völgyében. A vadregényes Szurdok felé bandukoltunk, s a patak partján nem is olyan régi, elhagyatott mészégető kemencék romjait, nyomait fedezhettük fel. A Derában folydogált egy kis víz, de éppen a Szurdok bejáratánál, a kis duzzasztott tóban már csak sarat találtunk. A szomszédos erdős hegyoldalon az avatott szem a már felfedezhetett néhány sátrat. Ott – a megadott paraméterek alapján – csakis az Anubisz Barlangkutató Egyesület rendezhette be kutatótáborát.

Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

Jellegzetes „látványelem” a kutatótáborban

A tábor alatt, a Dera medrében kőtörmelék – rajta vödrök, deszkadarabok – hevertek, ezek gyűrűjében pedig egy üreg tűnt fel – mint valami óriás hangyaleső csapdája. Ezt szalaggal kerítették el. Minden bizonnyal ez lehet az említett barlang, amiért ide látogattunk! Átlábaltunk a száraz medren és felkapaszkodtunk a hegyoldalra. A sátrak között vizes palackok, bakancsok, száradó agyagos overálok, gumicsizmák hevertek, sáros kötelek, szerszámok, zsákok „pihenték ki” korábbi igénybevételüket – egy élő táborhoz méltóan. Itt találkoztunk Kocsis András (Bandi) kutatásvezetővel, aki ekkor már útnak indította társait – lefelé, a barlangba -, s a félig-meddig pihenőnapján egyedül „állta” a felszíni ügyeletet, illetve kérdéseinket.

Én: Mondd csak Bandi, mitől különleges ennek a víznyelőbarlangnak a felfedezése itt, a Pilisben?

K. A.: Azért, mert az eddig feltárt részek alapján itt nemcsak hogy függőleges járatok vezetik le Pilisszentkereszt medencéjének vizeit, hanem az is felmerül, hogy azok a bükki és aggteleki barlangokra jellemzően csak gyűjtőjáratai egy szélesebb, nagyobb barlang-főágnak, amely jelen esetben sok kilométer távolságra is elvezetheti a vizeket a Duna felé. És akár járható is lehet.

Én: A kutatótábort azért szerveztétek nyár végére, mert most kaptatok kutatási engedélyt?

K. A.: Nem, nem, az engedélyt szerencsére elég gyorsan megkaptuk, mivel a feltárás első napjaiban már 35 méternyi járat nyílt meg előttünk. Tulajdonképpen azért kellett visszafordultunk, mert elfogyott a kötelünk…

Én: Mondd el légy szíves, hogy mikor és hogyan történt a feltárás! Ez lehet a legizgalmasabb az olvasóknak is…

Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

K. A.: A Szurdokban már 2004 óta munkálkodtunk, akkor egy, az évezredek során eltömődött aknabarlangot bontottunk (ástuk ki belőle a kitöltést). Tavaly viszont ez befulladt. Akkor volt itt az a bizonyos árvizes nyár, amikor a Dera-patak egyes helyeken másfél méternyi hordalékot is kimosott a mederből. Így mosta ki egy ősi víznyelő eldugult bejáratát is a völgy felső végében, a patak pedig utat találva lefelé, emberderéknyi sugárban folyt bele az üregbe. Ezt akkor mindenki láthatta, aki arra sétált. Erre hívták fel a figyelmünket tavaly. Amikor kijöttünk, a lyuk már nem volt látható ugyan, de a víz eltűnt a kövek között.

Elhatároztuk, hogy a patakot eltereljük, hogy megvizsgálhassuk az elnyelés helyét. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, egy babafejnyi követ kiemelve egy sötét üreg nyílt meg, amely a patak vizét azonnal el is nyelte, anélkül, hogy visszaduzzadt volna. Lelkesen emelgettük ki a többi követ és éreztük, hogy lyuk körül a levegő is hűvösebb.  (Ez biztató jel, mivel a feltételezhető „barlangi huzat” komolyabb barlangot jelez másik bejárattal. – a szerk.)

Én: És nemsokára le is tudtatok mászni?

K. A.: Igen. Miután kiemeltünk néhány nagyobb tömböt és jó pár kisebbet, az első felfedező már egy hat méter mély, 1-1,5 méter átmérőjű, tisztára mosott (nem agyagos, földes) aknába jutott.

Én: Szükség volt-e kötélre a lejutáshoz?

K. A.: Kötél nélkül is sikerült – ezt gyakorlatunknak köszönhettük. Az pedig nagyon izgalmas volt, hogy az akna alján, ha füleltünk, mélyen alattunk a víz zúgását lehetett hallani.

Én: Ilyet már volt szerencsém átélni, bár nem felfedezőként.

K. A.: Szerencsére itt is csak néhány nagyobb kő állt a továbbjutás útjába, s ezután egy pár négyzetméteres kiöblösödésbe jutottunk. Innen egy szűk nyíláson „paszírozhattuk” át magunkat egy nagy aknába, amelyben zuhogott le a víz.

Én: A Dera-patak vize?

A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

K. A.: Igen, a patak vize több, részben eltömődött víznyelőn keresztül meg-megjelenik a barlangban, és ezt beereszkedés közben megtapasztaljuk. Minél lejjebb mászunk, annál több víz öntöz meg bennünket… A szóban forgó nagy aknában csaknem 20 métert kell kötélen leereszkedni, amit szintben egy 6-8 méteres ereszkedés követ egy ferde hasadékban. A nagy akna csak ezután jön: 27-28 méter mély, és négy méteres felső átmérője lent nyolc méteresre nő. Az volt az érdekes az akna tetejénél, hogy a ledobott kövek hangjai és a levilágítás sem utalt a mélységére. Egy 60-80 méteres akna létezésében azért még mi sem akartunk hinni. Leereszkedéskor ki is derült, hogy az akna ferde alját mintha „felseperték” volna – semmilyen törmelék nem volt -, a sziklát ellenben valami sötét anyag vonta be.

Én: A kutatótábor az innen történő továbbjutás megtalálására szerveződött?

K. A.: Jobbára igen. A nagy akna aljából több irányba lehet továbbjutni, de mi főleg a víz után mennénk. A ferde lejtőt követve 10-12 métert lehet görnyedve haladni egy feltöltött, sóderos járatvégig, ahol a víz eltűnik a törmelékben. Ez egyértelműen egy ún. szifon (A szifon olyan járat, amelyet állandóan vagy ideiglenesen víz tölt ki, így nem járható. – a szerk.). A tábor főleg ennek az átbontását célozta meg, a gyorsabb eredmény reményében.

Én: Az olvasóknak meg tudnád-e azt világítani, hogy milyen ritka egy ilyen méretű barlang felfedezése itt Magyarországon, azon belül is a Pilisben, ami a legjobban kutatott területek egyike?

K. A.: Itthon nálunk inkább a szerencse, mint a kitartó munka hozza meg gyümölcsét, vagy még inkább a kitartó munka és szerencse. Az, hogy ilyen kis munkával, kutatással ilyen volumenű barlangot tárjanak fel itthon, nagyon ritka!

A Fő-víznyelő 80 méteres mélységével és aktív víznyelésével nagy ritkaság, hiszen nincs is más ilyen jellegű aktív barlang a Pilisben. Ezután Bandit segítségül elhívták: magához vette szerszámait, beöltözött overáljába – zuhanyozás után egy órával ismét fürödhetett az izzadtságban. – Nehogy azt hidd – mondta közben -, hogy a barlang bejáratának elkerítését figyelembe veszik! Egyszer csak láttuk innen fentről, hogy egy kissrác a barlangba dobálja le a köveket. Rászóltunk, hogy ne tegye, mert emberek vannak lent, de még az anyjára sem hallgatott! Mikor rádörrentünk, végre abbahagyta, de egy barátunk megfejelte a dolgot: – Ilyen, amikor a gyereknek nincs apja! – kapta meg az anyuka.

 

Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Két kolléga, Dávid és János fogadott agyagos overálban a kutatott ún. 2-es számú nyelőnél.

Én: Az egy hetes kutatótáborban minden nap van valamennyi bontás? Van egy napi tervezett minimum, mondjuk 7-8 óra?

K. A.: Hát, legfeljebb 5-6 óra, hiszen 80 mélyre lejutni sem kismiska, nem hogy feljönni a vizes-sáros felszereléssel, csúszós kötélen… Fárasztó!

Én: Ha tudnák a felszínen kirándulók, hogy lent önkéntes földmunka folyik, sárban, vízben, és a barlangászok nemhogy időt, fáradtságot szánnak erre, de szabadságuk idejéből is képesek erre áldozni! Tengerparti, esetleg Balaton-parti nyaralás helyett. Nem hinnék el!

K. A.: Érdekes adalék a barlanghoz, hogy lent a törmelékben rengeteg gránát-kristályt lehet találni. Néhány perc alatt egy fél maréknyi gyűjthető.

Én: Ez a közeli Visegrádi-hegység vulkanikus kőzeteiből származhat?

K. A.: Igen, onnan, de itt a patak medrében is rengeteg feketéllik. Ebben a barlangban még ilyet is lehet találni! – Ezzel Bandi másfél órára eltűnt a nyelőben omladékot lazítani.

 

Én: Mit mondanál 35 év barlangászásban eltöltött idő után egy közönséges embernek: miért kutat a barlangász?

K. J.: Huhúú! Olyan, mint a horgász. Szó szerint!

Én: Kint van a természetben, …

K. J.: …jól érzi magát, igen. A kíváncsiság is vezérli, meg hogy: én legyek az első, aki látja…

Én: Szóval van, aki egy kicsit a dicsőségre is szomjazik…

K. J.: Nagyon is szomjazik a dicsőségre! Még az ilyen feltárások is óriási eredmények! És nagyon fontos az, hogy a környezete, a családja el is fogadja őt a hobbijával.

 

Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata…

Több órás lazításunknak és jóízű beszélgetésünknek egy vizes, szürke, agyagszínű ruhás férfi megjelenése vetett véget. Józsi elsőként jött ki a barlangból, így egy fotó után lélekszakadva siettem le az óriás hangyaleső-csapdához. Csak hosszú percek múlva hallottam a következő lihegését, és hangját: Szilárd jelent meg a szikla résében – nem ismertem meg -, és rám köszönt. Sok a víz, sok a sár – mondta és örömmel fogadta Bandi „welcome” sörét.

– Ugye, Szilárd – kezdte Bandi – ha egy hazai barlangászt bekötött szemmel levinnénk, valószínűleg azt hinné, hogy egy aggteleki, vagy egy bükki barlangban van, olyan markánsak a hidegvizes oldásformák…

–          Tényleg, senki nem hinné el, hogy „csak” a Pilisben van! És folyamatosan nyeli a vizet…

–          És amikor nem gátoljuk el zsákokkal a patakot, zuhog lent a víz végig… Vegyvédelmi ruhát szoktunk védekezésképpen a nyúl (kezeslábas meleg ruhadarab) fölé, az overál alá, és akkor megússzuk a vizet. Egyébként teljesen elázunk. Volt eset, amikor a víz miatt nem tudtunk lemenni!

Lassan feltűntek a többiek is – fújtatva, agyagosan, vizesen – és egész nagy gránátokat mutattak, amiket lentről hoztak fel. Megérkezett Marika is – teljesen elfáradva. Bandi átnyújtott „egy korty” sört, Marika pedig kicsit letörölte az arcáról az agyagot ivás előtt.

–          Mennyit haladtatok lent?

–          Száz badellával (kb. vödörnyi agyag kihúzására, vontatására kitalált műanyag eszköz – a szerk.). És utána még ki kell jönni a harmincas aknán…

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok – különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg…

–          Az rengeteg!

–          Bárhol beszúrsz a törmelékbe a pajszerral – meséli Marika – mindenütt megszalad. A túloldal már lazább.

–          Be fogunk lyukadni a főágba..? – lelkesedett Bandi. – egy sóderdombon keresztül?

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok – különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg. Ott maradnának eltömődve. Ebben a különös, sáros, köves földalatti birodalomban szinte mindig látják a fényt az alagút végén: a hangulat végképp nem sötét. Ború pedig sem a fejekben, sem a fejek felett nem gomolyog: a föld alatt nem esik eső, legfeljebb patakvíz hullik…

Harsáczki György – 2012 augusztus

A csapat minden érdeklődőt szívesen vár barlangtúráin, feltárásain, amelyeken a részvétel ingyenes!: Kocsis András – 06 20 367 6964, kocsisandras@speleo.hu

 

 

 

Az erdőn túl – erőn felül…

A Hochkönig Königsjodler klettersteigjének ostroma

 

Szeptember hetedike. Ennyit még nem „kellett” egyetlen túrára sem várnunk! Ugyanis alkalmas időpont hiányában június óta készültünk „a” közös hegyi túrára az Alpokba, s közben egyre kristályosodott, hogy hová is. Karesz barátom szervezte, így történhetett, hogy a Keleti-Alpok egyik legnehezebb klettersteig-útját, a Königsjodlert jelölte meg az ötnapos kirándulás csúcspontjául, bár a társaság fele csak sátrazós vándortúra gondolatát dédelgette magában. Miután szervezőnk nem csak a mászóút részletes rajzát küldte el, hanem videókat és leírást is, néhányunk hirtelen elengedhetetlen szükségét érezte egy kis bemelegítésnek. (Be kell vallanom, hogy én is több mint két éve nem voltam via ferrátán, sőt, még komolyabb hegyi túrán sem…)

A Dientner-nyereg közkedvelt kirándulóhely

A Dientner-nyereg közkedvelt kirándulóhely

Cseszneken akkor épp egy hete nyitották meg a nagyközönség előtt hazánk első „sodronyos” vasalt útjait (lásd cseszneki beszámolómat), így éltünk is a lehetőséggel. Ott, a Kőmosó-szurdokban átizzadt pólóban eltöltött néhány óra után lelkiekben kicsit megerősödvén néztem elébe az impozáns alpesi túracélnak – s közben lenyúzott tenyeremet fájlaltam. A csapat végül nem az erősen eltérő felkészültség, hanem az időjárás-előrejelzésbe vetett hit szerint oszlott két részre. Nekünk, mászni akaróknak csak öt napunk volt, és a harmadik naptól esőket jósoltak (kiderült, hogy középkori „megbízhatósággal”), de ez nem tántorított el bennünket. Viszont a többieknek több idejük volt, így az utolsó pillanatban – a frontnak hátat fordítva – keletnek, a Bihar felé vették az irányt, és bíztak benne, hogy száraz időben túrázhatnak. Le kell lőnöm a „poént”: állítólag jóval több esőt kaptak a bihariak, mint mi az alpesi front-előrejelzésekkel…

 

A "csőrös-kutas" turistapihenőt szinte kisajátítottuk magunknak

A „csőrös-kutas” turistapihenőt szinte kisajátítottuk magunknak

Úton a sziklafalakhoz

Négyen egy autóval indultunk neki a Salzburgtól délre emelkedő Hochkönig mészkőtömbje felé. A Salzach parti várost követően szembe hajtottunk a folyóval, de a „ránk szakadó” hegyek látványának hatására nemsokára megálltunk a sértetlen (mintha csak most épült volna) werfeni vár alatt – tíz perc pihenőre. Szemben, magasan, valahol a hatalmas sziklafalon a híres-nevezetes Eisriesenwelt-jégbarlang nyelte el folyamatosan felvonóval érkező látogatóit… Délután három óra körül értünk Mühlbachba, az egykori takaros kis bányászvároskába, ahol a holnapi időjárást szerettük volna megérdeklődni. Nem tudtuk meg, mert a turisztikai iroda nem volt nyitva, de közben felfedeztük Sepp Bradl világbajnok síugró emlékművét és a templomot. A szűk völgyben megbúvó Mühlbach felett már láthattuk a félelmetes sziklafalakat, csúcsokat, s nemsokára fel is értünk a nyeregbe (Dientner Sattel 1342 m), ahol a számtalan parkoló autóból láthattuk, hogy közkedvelt helyre érkeztünk: lesz is bajunk a sátorhely kereséssel. Leparkoltunk és átsétáltunk a nyereg másik oldalába, hogy végre szemtől szembe láthassuk az „ördögszarvakat”, azaz a Teufelhörndlt. Gyönyörűek voltak! Félelmetes érzés volt – nekem -, hogy másnap azokon a mészkőtornyokon fogunk „lógni”, s talpunk alatt fütyül a szél…

 

Délután a napsütötte nyeregben

Ahogy – látszólag – ártatlanul sétálgattunk a marhalegelőn, az erdő alján öt perc alatt (ellenben a néha többórás rejtek-kereséssel) megtaláltuk az ideális sátorhelyet: az első fenyők törzseinél a kerítődrótot átlépve néhány méter után pihe-puha kis tisztásra jutottunk. Ennek örömére nagy ebéd-vacsorát csaptunk a pihenőhely faasztalán a fa „csőrös kút” mellett. Ekkor ütötte meg a fülem a hajnali kelés időpontja: háromkor. Nem akartam hinni a fülemnek. „Délutánra esőt mondtak, azt pedig nagyon ajánlott elkerülni, hiszen még hó is eshet fönn. Kora délutánra végig kellene érnünk a klettersteigen.” – magyarázta Karesz. Igazat kellett adnom…

A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt...

A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt…

„Viszont sötétedésig felsétálhatnánk az Erichhüttéig (1545 m – ameddig a túrázók többsége felbóklászott), nem csak a kilátás miatt, hanem mert szemrevételezhetnénk a kezdeti útszakaszt, amit sötétben fogunk megtenni.” – javasoltam, és félóra múlva elindultunk a szerpentinen, ami átkanyargott a meredek havasi réten. A füvet akkurátusan rövidítették az alpesi tarkák, ezért az utat helyenként „marhasorompókkal” látták el, amit kéretett visszazárni, visszaláncolni. A levegő kissé párás volt, s a délutáni nap éppen szembesütött, így nem láttunk el messzire, ellenben a Hochkönig (2941 m) fala, a Taghaube (2149 m), és a Teufelhörndl a Dolomitokat idéző nyolc tornya fürdött a napfényben. Közben hol sisakos sportemberek, hol kényelmesebb turisták ballagtak velünk szembe. A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt, de innen már „csak” a meredek füves hegyoldal volt hátra. Ez a „csak” kb. 700 méter szint volt, ami innen alig tűnt négyszáznak… A hütte teraszán vidám társaság múlatta az időt – belefutva az alkonyatba -, mi pedig ittuk a látványt… Aztán legyalogoltunk az autóhoz, összekészítettük a másnapi felszerelést, kaját, sisakot, és a ruházatot, majd a sátrakat a hónunk alá kapva – én pedig az egész nagy hátizsákomat – átsétáltunk a túloldalra, a rejtek-tisztásunkra. Odaérve kiderült, hogy mindkét lámpám az autóban maradt, így még egyszer megjártam a parkolót. Gyorsan felállítottuk a sátrakat és alvás előtt is csak minimális viccelődés fért bele az időnkbe.

Kilencszáz méter hajnalig

Egészen ki tudtam kapcsolni, jól aludtam, nem izgultam a korai kelés miatt sem. A fejlámpám viszont önállósította magát: kétszer is világítani kezdett az éj közepén. A hajnali három órához képest éberen készülődtem a koromsötétben. Sátrainkkal a parkolóba cammogtunk és a többiek becsaptak egy gyors „hajnalit” – ilyenkor reggelit nem mondhatunk! Nekem csak néhány falatra futotta – általában 5-6 órával később szoktam megéhezni… Karesszel 4 óra körül lassan elindultunk a hütte felé – erre-arra sötét tehén-tömegek lódították felénk fejeiket. Az enyhe hajnalt és a csillagos eget a nyereg légköri viszonyainak köszönhettük – még a ház előtt pólóra vetkőztem.

Felérve a Hochschartére, megpillanthattuk a hajnal első fényeit

Felérve a Hochschartére, megpillanthattuk a hajnal első fényeit

Barátaink, Józsi és András a gazdaság után értek utol bennünket. Nehezemre esett a gyors kaptatás, hányinger környékezett, ráadásul hűvös szél hűtötte a hasamra tapadt átnedvesedett pólót. Karesz minden mozdulata arról szólt, hogy siessünk. A hüttéből néhány éles fénypont – fejlámpa – eredt a nyomunkba. Egy kényszerszünet után utolsónak értem fel a Hochscharte (kb. 2250 m) nyergébe, innen láthattuk kelet felé a hajnal vörös fényét. Itt ért be minket az első idegen, egy vérbeli osztrák mászó.

 

A Königsjodlert 2001-ben adták át a mászóknak, s a kifejezetten nehéz, C-D-s kategóriába sorolták. 1700 méter szintemelkedés vár a gyakorlott mászókra, s ebből 700 méter gyakorlatilag mászás. A szintet a sziklatornyokon való le-, s felmászás gyarapítja alattomosan, az izgalmakat pedig egy „kötélhíd” és egy egyszál dróton való átsiklás, a „Flying Fox”.

 

Egyedül, a saját tempómban

Közvetlenül a Königsjodler beszállásánál kezdtük felvenni a felszerelést – alig volt egy lépésnyi vízszintes. Még a sisakra erősített action camerával foglalkoztam, amikor Karesz már neki is ugrott a C-D-s kezdőfalnak. Még fel sem kelt a nap! Harmadikként indultam el, de igen lassan haladtam – rég nem másztam, a karabinerek sem álltak kézre… A fejkamerámmal felvett, első „akció” meglehetősen hosszúra sikerült – míg a Flower Tower első dobogójára felértem. Józsi gyorsan elém is vágott. Nekem viszont meg kellett jutalmaznom magam, így hát előcsomagoltam a gépemet és körbefotóztam a hajnali tájat. Még nem is volt elegendő fény..! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Még nem is volt elegendő fény a fotózáshoz...! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Még nem is volt elegendő fény a fotózáshoz…! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Már percek óta csattogást, szuszogást hallottam magam alatt, de a mögöttem kapaszkodó trió feltűnése előtt elindultam. A könnyű B-s lépések egy egyre keskenyebb gerincre vezettek, aztán egy hasadék-átlépés lassított le. Ekkor még láttam Józsit előttem. A Flower Tower – visszatekintve már könnyű – szakaszain még buzgón akasztgattam a karabinereket – még csak barátkoztam a mélységgel. – Karesz már egy toronnyal „vezet” előttem… – pillantottam előre. A hármas viszont már ott lihegett a hátamban – éreztem, hogy csak a kitett részeken biztosították magukat. A nyeregbe érve elengedtem őket, s ha már megálltam, fotóztam, mivel a felkelő nap viszont egyre többet mutatott a tájból.

C-D-s felszökkenés következett. A mélység miatt kicsit görcsösen markoltam a drótot, mozdulataim bátortalanabbak voltak, s egyre jobban lemaradtam. Gyorsabban haladtam volna, ha látok magam előtt túratársat: mit hogyan közelít meg, mit fog, mit lép… De nem idegesítettem magam.

Csodálatos sárga napfényben küzdöttem fel magam a második „szarvra”. Bár itt senkit sem láttam magam előtt, óvatosan, apránként küzdöttem le az akadályokat. A Via-Mala-szakadék táblácskától kitettebbé vált a húzódzkodás. A Mühlbacher torony egy fordulóban nemsokára elém is tárta meglepetését: függőleges hasadékok között álló, már-már széthullással fenyegető sziklaoszlop tetejére kényszerített. Bevallom: szívesebben fotóztam volna itt a többieket, mint átmásszak… A görcsölés egy „szűzugrással” ért véget – egy „szívet melengető” nagyterpesszel a szakadék felett.

A "Dientner Schneid" kőtarély, és megmászói a Flying Fox fölötti sziklatoronyról

A „Dientner Schneid” kőtarély, és megmászói a Flying Fox fölötti sziklatoronyról

A Teufelsturmra ezután közepesen nehéz – C-és -, egyre keskenyedő gerincen kapaszkodtam fel. Közben a hátizsákomban megszólalt a telefonom, de most egészen másképpen reagáltam rá, mint szoktam. Sejtettem, hogy a többiek hívnak, de eszemben sem volt itt fölvenni. A meredekség enyhült, a sziklacsúcson Józsi várt – kényszerből. (Ekkor folyt életemben először izzadtság a szemembe.) Karesz is azt akarta megtudni – telefonon – az alattunk-köztünk mélyen megbúvó kötélhíd túloldaláról, hogy nem tudnám-e fokozni a tempót… Hát nem. Viszont tartom!

Megvárták, míg Józsival lemásztunk a kötélhídhoz. Magamhoz képest begyorsítottam, de ezt csak én éreztem – pedig nehéz, kitett volt a lemászás. Minden túlzás nélkül jelentem ki, hogy a „háromkábelos” kötélhíd számomra kikapcsolódás volt. Semmi azaz 5-6 méter drótkötélen állva, biztosítva… Nemsokára azonban ismét elvesztettem társaimat szem elől – nem követtem a haladásomat, hogy fel, vagy le mászom, a széthasadozott ördögszarvakat alig lehetett követni, illetve beazonosítani. Túl is becsültem a megtett métereket…

 

Kapaszkodás a róka farkába…

A következő szakaszokról nincs emlékem – nagyon igyekezhettem… Állítólag két toronnyal arrébb egy hosszan tartó, nem túl nehéz kaptató vezetett fel a csúcsra. Itt emlékszem, hogy fújtattam, elfáradt a lábam, mivel karral nem tudtam segíteni húzni magamat. Az ördög szántotta magaslat végén éppen ránéztem a 20-25 méterrel alattam várakozó barátaimra. Csak az árnyékom vetődött közéjük. A várakozás, és a köztünk lévő szakadék a bizalmatlanul „várt” Flying Foxot vetítette előre. Úgy is volt, itt bevártak. Pihenésképpen – mert arra külön már nem volt időm – készítettem néhány felvételt, s közben láthattam, ahogy András edzésképpen még egyszer átmászik a két fal között kifeszített drótkötélen…

Felfedtem hollétem, bekapcsoltam a kamerát, és sebtiben leereszkedtem a „halálhídhoz”. Nem volt szép! Talán ekkor feledkeztem meg a kameráról…

– Híj, hogy lesz itt a menet? – kiáltottam át.

– A rövid kantárral rákattintod magadat a drótra, aztán meg a két karcsit is ráteszed… – magyarázta Karesz.

– Milyen rövid kantárral? Nekem egy hevedert adtál!

"Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút." (Fotó: Hajtman András)

„Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút.” (Fotó: Hajtman András)

– Hát azzal! Befűzöd a beülődbe úgy, mint a szettet!

– Aha, ugyanúgy. – ismételtem meg. Mikor biztosítottam magam utoljára?! Az Aegonnál? „Nagy nehezen” befűztem és az összes madzagot, szíjat meghúztam a hátizsákomon: nehogy „megöntözzem” a szakadékot a fényképezőgépemmel meg a többivel.

– Aztán lajhárba felmész a drótkötélre és átnyomod! – kiáltotta a barátom.

– Lajhárba. – mondtam magam elé. Hú, de csúnyán néz ez ki! Ebbe a drótba kapaszkodni..! Félelmetes volt, de hát csak átmentek mind a hárman előttem, és csak tudják, hogy mi a legjobb!

Mivel más nem volt hátra, toporogni kezdtem háttal, hanyatt a semminek. Mikor elfogyott a „szárazföld”, felraktam a lábaimat a kötélre. Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút.

– Haladj, haladj! – nógatott Karesz, de könnyű volt azt mondani! A fájdalom miatt a lábamat nem tudtam jó helyre tenni. Ráadásul a fejem lentebb volt a testemnél – a karom teljesen kifáradt a 15-20 méteres táv közepére! Megálltam, pedig innen csak fogyott az erőm.

– Hol tartok? – nyögtem. – Kell még vagy öt méter… – hallottam.

– Hú bazzeg... Most egy kicsit pihenek!  (Fotó: Szabó Károly)

– Hú bazzeg… Most egy kicsit pihenek! (Fotó: Szabó Károly)

Váltogatni kezdtem a lábaimat, s a kábel kezdte szétvágni a vádlijaimat. A karhajlatom ugyanígy járt, de nem tudtam magam előrehúzni. „Engedd el, nem fogsz leesni!” – hallottam társaimat. Már nem tudtam elképzelni, hogy elengedem a kábelt, annyira „nem tettem bele a fejembe”, hogy háromszorosan vagyok biztosítva – ráadásul rövid hevederrel! Már majdnem három és fél perce „lógtam a szeren”. Elfogyott az erőm. Most leesem??? A levegőbe kiáltva elengedtem a kábelt.

Erre megfordult a világ! Fejjel lefelé lógtam a drótról. A lábam fenn kalimpált – kész voltam.

– Ennél rosszabbul nem is történhetett volna… – hallottam Józsit. Megnyugtatott. – Ilyet még nem láttam… – így Karesz, és elindult a sziklán a kötél felé.

Egy fordulat után észhez tértem, és elkaptam az egyik klettersteig-kantárt és visszahúztam magam „normálisba”. Úgy lógtam ott, mint egy vizes rongy. – Hú bazze… – fújtam ki magam. Máris éreztem, hogy jó kis zúzódásokat szereztem be a kábeltől. – Most egy kicsit pihenek! – jelentettem ki.

 

A sokk után

A Dientner Schneid igazi virtus! A háttérben a Kummetstein cukorsüveg-tömbje látható

A Dientner Schneid igazi virtus! A háttérben a Kummetstein cukorsüveg-tömbje látható

– Nyolc óra húsz van, két órája jövünk, és még nem vagyunk a felénél… – kezdte Karesz – Rengeteget vártunk, …lehet, hogy ki kellene szállnod?

Még csak két órája, és a felénél sem?! – hihetetlen volt számomra. Tudtam, hogy az eddigi sebességemet sem tudom már hozni. Mindkét térdhajlatom égőn fájt, reméltem, hogy nem szakadt el se ín, se más… – Valószínűleg ki fogok szállni, nem kockáztatok. – mondtam keserűen. De a vészkiszállás, a Notaussteig-Abstiegsweg még két toronyra volt. Óvatosan emelgetni kezdtem a térdeimet és lassan megindultam. A Teufelshörndl alkalmas volt lábaim újra-bemelegítésére – C nehézségű. Épp egy hasadékban küzdöttük fel magunkat, amikor Karesz egy kő alatt hátrahagyta nekem a lejutáshoz szükséges térképlapot. Elég meredek lett volna, ha elfelejtjük, és „eltűnök” az egyetlen slusszkulccsal.

Már hátakat sem láttam, mire a csúcsra értem, a kilátás pedig kicsit megrettentett: a „Brückner Grat” és a „Dientner Schneid” nevű pengeéles gerincek nem kevés koncentrálást vetítettek előre a Kummetstein (2772 m) félelmetes cukorsüvegéig. Legalább lefelé kellett elindulni feléjük…

Ezen a lejtős gerincen sokat behoztam lemaradásomból, és egy kicsit magamra találtam. Egy meredekebb lemászás után értünk a leglátványosabb mászáshoz, amit minden túlzás nélkül kőborotvának írhatunk le…

 

Virtus – búcsúzóul

A „Dienteri virtus” kőpengéjéhez (Dientner Schneid) barátaim is kellő csodálattal láttak neki, mindenki előkapta kis fényképezőgépét. A drótkötél két keskeny összesimuló taréj kis hasadékán vezetett bennünket, majd fentebb mászva az egyik elmaradt, és mindkét oldalon taposhattuk a levegőt: a meglovagolható gerinc két oldalán csak elvétve található egy-egy fogódzkodó. (Habár a szikla gyakran még a lovagló-üléshez is túl keskeny – jó móka lehetett kiépíteni…) Frissen szerzett gyakorlatom ellenére is úgy húztam magamat fölfelé, mint a csiga… ám nem ment lassabban, mint a korábbi kitett ormokon! Rutinnal akár élvezhető is! Úgy simultam a durva mészkőre, mint zsoké a lova nyakára.

Messziről visszanézve egészen valószínűtlen, hogy mi is ott másztunk át nemrég...

Messziről visszanézve egészen valószínűtlen, hogy mi is ott másztunk át nemrég…

Ám a kőtű tetejére érve fellélegzés helyett folytatódott az istenkísértés. A Königsjodler különösen keskeny, szívdobogtató mezsgyéjét már nem lehet fokozni: két lábbal nem áll meg rajta biztonsággal az ember. Aztán a penge ideje is lejárt: a gerinc peremén kinyílt panoráma közepén már meg is pillantottam Józsi apró, kék-sárga színkombinációját. Ő már túl volt az előttem álló majdnem függőleges – C-D nehézségű – lemászáson, ám én azt láttam, hogy közel van már kiszállásom megnyugtató pillanata. A karom még bírta – leereszkedtem, majd a Bosch Promenád kőporos hullámvasútját koptattuk, végül egy rövid, alattomosan visszahajló kőkockán kellett leereszkedni. Ez volt a kilépőnk az ördögszarv-birodalomból. Egy gyalázatosan összetöredezett emelkedő várt rám megpihenő társaimig, amin már szinte másztam – bár ott gyalogolva szokták leküzdeni. (Máig sem találtam szint-adatot – 2500 méter körül jártunk.)

Kiszállás hangyaleséssel

– Hát ennyi – mondtam kifújva magam – nem hittem volna. Könnyebbnek gondoltam, megtévesztett a mászóút rajza is: viszonylag vízszintesbe rendezték, hogy jobban lehessen ábrázolni. – mondtam kicsit csalódottan, őszintén. – És elszoktam a kitettségtől is – tettem hozzá.

– Szerintem most vagyunk a felénél – tanulmányozta Karesz a nyomtatványát, de én hittem – és meg is győztem magam -, hogy a kétharmadát mégis meg tudtam csinálni. Sok szerencsét és jó időt kívántunk egymásnak, és elindultak a komor Kummetstein kérlelhetetlen tömbjének. Kilenc óra volt. Fájtak az izmaim, éhes és szomjas voltam – igyekeztem kényelembe helyezni magam, de nem sikerült, valószínűleg a meghúzódott, bekeményedett izmaim miatt…

Az apró alakok a rideg sziklavilágban hálás fotótémák voltak...

Az apró alakok a rideg sziklavilágban hálás fotótémák voltak…

Inkább kimazsoláztam teleobjektívemmel az utánunk jövő sportembereket a sziklaerdőből. A felérkező osztrák mászók – meglepetésemre – egy szál cigi mellett pihenték ki fáradalmaikat, végezetül külön felhívták a figyelmem lemenetelkor a kőhullásra és barátságosan elköszöntek. Egy fenéknyi vízszintes terület reményében követni kezdtem a „menekülőút” piros jeleit a ferde, kőtörmelékes rónán, s én lepődtem meg legjobban, amikor az beletorkollott a 432-es turistaútba, amely lefelé tartott, és még járható is volt.

Egyik korai pihenőm alatt a mászó felszerelés jellegzetes csilingelésére, ruha súrlódására, vagyis egy a közelben mászó ember hangjaira lettem figyelmes. Percekig vártam, hogy mikor tűnik fel az ösvényen, de csak a hangokat hallottam. Ekkor derült ki, hogy a felettem tornyosuló Kummetsteinról szűrődnek le szokatlanul élesen a felfelé araszolók hangjai, pedig ott több, mint száz méterre markolták a kábelt!

Lassan ereszkedtem egyre lejjebb az északi oldalon, s a Königsjodler sziklatornyait új perspektívából láthattam – nem utolsó sorban – a Magas-Tauern havas csúcsaival a háttérben. Persze ebben az új vetületben kizárólag a Flying Fox (szívem csücske) ringó kábelét tudtam nevén nevezni, felismerni, és ekkor feltűnt két alak a sziklán. Itt a lehetőség! Csak aki kiszáll, az láthatja innen a pókszálon imbolygó turistát sziluettként! És pont kifogtam a mai mezőny két bátortalanját. A két fehér sisakos sportember kikerülte a pókfonalat, és kimászta a C-D nehézségű falat fel, s alá. Sebaj, nemsokára jött a következő páros, és véletlenül sem lajhármászásban szenvedték át magukat, hanem lazán lógva… Mit mondjak? Még fotón is jobban fest…

A "többiek" - látszólag - könnyedén áthúzódzkodtak...

A „többiek” – látszólag – könnyedén áthúzódzkodtak…

Innen, a szarvakon motozó hangyák egészen valószerűtlen látványt nyújtottak. Úgy tűnt, hogy ember fenn sem marad ott… és mégis végig mennek – mint a hangyák. A sziklafalakon itt-ott barlangszerű üregek sötétlettek.

A nyomokból ítélve tavaszi olvadáskor itt komoly vizek bömbölhetnek lefelé – általában pedig kövek szánkázhatnak. 2180 méter körül a jelzés a nyílt oldalról a sziklafalak tövéhez vezetett, ahol két – most szárazon ásító – időszakos karsztforrás száját vettem észre. Innen csak 60-70 méter szintet kellett megtenni a hajnalban már érintett Hochscharte-ig (2250 m), de a meredek, hasadék-úton megleptek jó pár tízméternyi drótkötél biztosítással, én pedig már megváltam klettersteig-szettemtől. Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre ismerős sziklákat, ösvényeket láttam. Dél volt. Lerogytam egy kőre és – hajnal óta először – enni kezdtem. Közben megvizsgáltam zúzódásaimat. Bal csuklómnál jókora bíbor színű zúzódás emlékeztetett küzdelmemre, jobb karom hajlatában két tenyérnyi kékes lila folt díszlett. A térdhajlatomat illetően még festőibbre számíthattam…

C-D nehézségű "felszökellés" a Kummetstein oldalában

C-D nehézségű „felszökellés” a Kummetstein oldalában

 

Mert (mégis) megérdemlem!

Elindultam az Erichhüttéhez. A nyeregből borult ég alatt indultam lefelé, de nem sokkal lentebb már meleg napsütés kísért. Bárki jött szembe – persze helyiek – mindenki megszólított. A távolságtartó osztrákok turistái egyáltalán nem hűvös, zárkózott emberek egymás közt? Többször is használhattam a német tudásomat, örömömet leltem benne. A másik itteni, rövid Grandlspitz klettersteig elágazása után, valahol félúton lecipzáraztam a nadrágom szárát – és már kaptam egy kis ízelítőt a lábam véraláfutás lilás-barnás színéből.

Jólesett a napsütés, de hamar ráuntam a véget érni nem akaró füves hegyoldalra. Egy helyen átláthattam a katlan túlsó sziklafalának tövébe, ahol egy széles barlangszájból indult a patakot láttam. Már fenn elhatároztam, hogy kényeztetem magam egy jó sörrel – akármilyen drága lesz is. Az Erichhütte udvarán tarka forgatag fogadott – senki sem gondolkodott hozzám hasonlóan, inkább rendeltek… Sőt, bájos könnyedséggel hagyták ott botjaikat, felszerelésük egy-egy darabját.

Az elegáns „Főúr” azonnal előttem állt, óhajtottam – aztán leültem, gondosan a nap felé fordítottam hátizsákom, és pólóm csurom nedves részeit, és ellazultam. Fél perc múlva már le is ittam a söröm felét (barátaim ekkor már a Birgkaron ereszkedtek 2600 méteren), aztán továbbállva kiterültem a fűben. A Kummetstein homlokára felhők kúsztak.

Az Erichhütte szép forgalmat bonyolított le

Az Erichhütte szép forgalmat bonyolított le

A „csőrös kútnál” stramm osztrák túrázók pihenték ki túrájukat, sétájukat, sokan pedig a rendszeresen megjelenő buszt várták. Levettem a bakancsaimat, sikkesen felültem a favályú szélére és lábfrissítőt „vettem”, aztán összeöntöttem két babkonzervet – egy főzeléket és egy gulyást –, és azokat összerottyantva egy fejedelmit ebédeltem. Mert megérdemeltem. Mert megúsztam.

A fiúk fél 6 után értek vissza. Szépen végigcsinálták. Bár nem látszott rajtuk, de megkérdeztem, hogy kaptak-e esőt, de fönt sem esett egy csepp sem. Ha nem sietnek az eső miatt, talán az én tempóm is belefért volna… – morfondírozott Karesz. Nálam szerintem a „Fox-trauma” döntötte el a kérdést. Bort bontottunk, s mellette sört, de András pálinkáját is megkortyoltuk. Nagyon finom volt, de már megint kevés italt hoztunk…

Harsáczki György – 2013

folytatjuk

 

Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…

Pusztuló felvidéki kastélyok a határ közelében

 

Különös atmoszféra lengi körül a kastélyokat nálunk, Magyarországon. Az arisztokrácia, a nemesség lakhelyeihez általában két dolgot társítunk, de mindkettő rossz kicsengésű nekünk, magyar turistáknak, kisembereknek. Egyfelől vannak a pusztuló, lassan tönkremenő, otromba módon megcsonkított, kihasználatlan, egykor pazar világi épületek, amelyeket mai tulajdonosuk pénz hiányában nem tud, vagy nem is akar felújítani. Még szerencsésnek mondhatók azok, amelyeknek valamilyen funkciót találtak (elmegyógyintézet, öregek otthona, gyermekotthon). Másfelől pedig vannak a „megközelíthetetlenek”, amelyek hotelként, rezidenciaként kaptak új fényt, tulajdonosaik magáncégek, gyakran külföldi állampolgárok, „nagykutyák”, s így magánkastélyaik nem látogathatók.

Amikor 1945-ben, és a rákövetkező években elkergették tulajdonosaikat, elmenekültek lakói, s ránk hozták a szocializmust, ezek az államé – mindenkié, illetve senkié – lettek. Bánt, hogy a magánkézbe került épületeket már meg sem látogathatom, ráadásul – sok esetben – már nem is a hazám tulajdona(?!)… Nem tudom, hogy annak örüljek-e, ha egy lepusztult – ám látogatható – kastéllyal találkozom, vagy olyannal, amely régi fényében tündököl, de „érinthetetlen”.

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A volt szocialista országok úri lakjaival hasonlóképpen bántak el a „felszabadító” szovjetek és csatlósaik, de a dúlásból a lakosság „szűk látókörű” tagjai is kivették a részüket. Sajnos, nálunk az emberek egy része gyakran még a vörösök előtt kifosztotta a kastélyokat, de voltak rablások és gyújtogatások is. Ahhoz pedig kifejezetten gonoszság és vak gyűlölet kellett, hogy a megszállók és magyar barátaik rendszeresen elégessék a könyvtárak teljes állományát, tönkretegyék, hamuvá porlasszák a berendezést, és gépállomásnak, terményraktárnak, istállónak, tsz-irodának, lomtárnak használják a szétdúlt kastélyokat. Nemes proletárbosszú az uraságokon, pusztuljon, ami burzsuj..!

A mesékben – netán a régi szép időkben? – mindenki szeretett volna kastélyban élni. Viszont most a legtöbben (pl. az önkormányzatok) szabadulnának tőlük, mivel csak gondot okoznak, ám sajnálják pusztulni hagyni. Magyarország lakóit az 1980-as évek óta a szűkös évek után az „eljövendő jóléttel” etetik. Még most sem jött el, de már alig lehet rosszabb! Kastélyainkra, várainkra mikor juthat pénz, ha a lakosság egyre nagyobb részének lassan kenyérre is alig telik?! Sajnos, az is szembeszökő, hogy „kulturális” és „fejlesztés” fedőszavakkal milyen ostobaságokra szórják el a pénzt (bakonybéli Pannon Csillagda, az oroszok metrója helyett Alstom, kakaóbiztos számítógép)!

És még egy gondolat: mivel minden településen éltek módos személyek, urak, grófok – szinte mindenhol voltak államosított kastélyok, kúriák. A rendszerváltáskor az önkormányzatoknak „átadott” úri lakok felújítására az egyre apadó költségvetésekből alig-alig jutott pénz. Egy erre a célra elkülönített keret létrehozása több esélyt adott volna megmaradt építészeti hagyatékunk megőrzésének. De miket beszélek! Mint korábban Sebők Tibortól, a Malomipari Múzeum vezetőjétől megtudtam, hogy hazánk vízimalom-állományában nagyobb kárt okozott a rendszerváltás, mint a második világháború – így logikus, hogy nem lehet másképp ebben az esetben sem. Egyre több, az utóbbi húsz évben rommá lett épülettel hozott össze a „szerencse”…

Ennek „örömére” látogassanak el velem a Felvidék néhány határ közeli magyar településéhez, ahol a felvázolt általános jelenségek „áldozatait” láthatjuk. Szembe néz velünk a múltunk, amit a nép (még csak nem is magyar) vezetői hagytak megsemmisülni, s a nagy nevű arisztokrata-családoknak – akik ott laktak – ma már a nevét sem ismerjük.

Gesztete – Eddig bírta az örökség…

Egy 2008-as kerékpártúra során kerültünk görbe Palócország útjain Gesztetére (Hostice). Még az első házakig sem értünk, amikor egy szomorú „látványosság” letérített az útról: egy halálra ítélt romantikus stílusú kastély. Az eredetileg a Vécsey család építtette földszintes kis Putnoky-kastély teteje nem is olyan régen roskadhatott be, mert a falak teljes magasságukban álltak, és a léceken még bőven volt cserép. A mestergerenda alatti padlás-szinten vígan nőtt a gaz, alig volt vakolat, nyílászárók nem voltak. A gyors pusztulást, és a várható végkifejletet a kastély szomszédságában – immár új házakban – lakók tették világossá. Az épület mögötti dombon a park maradéka látható.

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek...

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek…

Egy, a kastélyt is érintő cikkem megjelenése után e-mailt kaptam egy ismerősömtől. Asztalos Sarolta meglepődve pillantotta meg a Magyar Turista lapban „örökségét”: ugyanis a kastély úrnője, Putnoky Móricz felesége (szül. Károlyi Sarolta) az ő nagymamájának volt a nagynénje. Mivel a Putnoky házaspárnak nem született gyermeke, a kastélyt ismerősöm édesanyjára készültek hagyni. De jött a második világháború, a Vörös hadsereg, s ekkor haltak meg Putnokyék… Eltűnt a végrendelet is. A kastélyt – valószínűleg – kifosztották, lehetett azóta hadikórház, istálló, iskola, szükséglakás, majd pedig az utolsó évtizedekben a „hátrányos helyzetűek” lakhelye.

Így látták már barátaim is húsz évvel ezelőtt. 6-8 éve pedig állítólag svájciak akarták újjáépíteni a kastélyt. Tavaly előtt, 2011-ben pedig már így találták az ősi családi fészket…

Serke – Egy különös nagyasszony lakhelye

Nem messze Bánrévétől található Serke (Sirkovce), ahová mit sem sejtve kerekeztünk be 2009-ben Feled felől. Megálltunk a szép, gótikus alapokon nyugvó templom kerítőfalának kapujánál tájékozódni. Az információs tábla mögött egy romos épület vonta magára a figyelmem. Izgatottan besiettem egy viharvert vaskapun: így találtam rá a Gömöry-Maróthy-kastély romjaira, mely impozáns ebben a szomorú állapotában is! „Ő” is nemrég maradhatott fedél nélkül, mert falai néhány rész kivételével tetőszintig álltak. Kéményei a tető magasságának tanúiként meredtek… A kastély az 1970-es években még eredeti bútorokkal volt berendezve, majd pár év alatt jutott idáig… A múlt egy értékes épületének pusztulását kihangsúlyozzák az ablakok, az ajtók, a tornác ívei, boltozatai és a legtöbb helyen még meglévő vakolat – „szép új világunkban”…

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét...

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét…

A kastély eredetileg a 18. században épülhetett az egykori Kapla-vár köveiből, majd folyamatosan bővítették, újították. A II. világháború után elkobozták a Gömöry-családtól. A kastély egyik elkülönített szobájában élhette utolsó éveit Maróthy Margit, a grófné. Körülötte látványos angol park van, ami védettséget élvez. Az épület viszont nem! Az utolsó előtti órában – tíz éve már – a kastély felújításán és hasznosításán igyekvő településnek ez egyszer jó, máskor nem. A tervdokumentációs pályázat benyújtásakor „nem volt érdekes”, hogy nem védett az épület, de 2010-ben, a konkrét felújítási pályázatnál gond lett, hogy nem az!

A kis táblával jelzett Kapla-várat keresve kikerekeztünk a temetőhöz, ahol egy idős hölgyre akadtunk. Ő mesélt nekünk a kastély utolsó, különös „nagyasszonyáról”, Maróthy Margitról, aki a Magyar Nemzeti Színház ünnepelt színésznője volt. Pályája elején maga Paulay Ede vette pártfogásába, amikor a fiatal tehetség árván maradt. A színjátszás alatt egészsége meggyengült, majd 1893-tól beutazta a fél világot, s közben a teozófia lelkes híve lett. Harmadik férje Gömöry Olivér földbirtokos volt – így került Serkére. 1920-ban harmadszorra is megözvegyült, de birtokait jól kezelte, miközben hindu szent könyveket fordított magyarra. Még azt is híresztelték róla, hogy kígyókkal beszélgetett. Az viszont hiteles esemény, hogy határozott fellépéssel felelősségre vonta a kastélyt dúló szovjet katonák tisztjét, mivel azok – mint máshol is – a könyveket kezdték rongálni. A tiszt szerencsére tudott franciául és a pusztítást leállította és elvonulásukig fegyveres őrség vigyázta a kastélyt.

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt...

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt…

A grófnőt a háború után kisemmizte a szlovák állam: elvették vagyonát, államosították földjeit. Nem élt a lakosságcsere „lehetőségével” sem: Ő már Serkén fog meghalni. – mondta. Nyelvórákat adott és külföldön élő rokonaitól kapott küldeményekből tartotta fenn magát. A faluban szerették, a Méltónak (Méltóságos) nevezték, a lányok hímezni tanulni jártak hozzá – lopva. 1955-ban 83 évesen hunyt el, sírját egyszerű fa fejfa jelzi.

Felsőszemeréd – kastélyrom fától-fáig

Az Alacsony-Tátrából hajtottunk hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy még kifelé menet Gyűgy (Dudince) és Ipolyság (Sahy) között az egyik település ősparkra emlékeztető fái között egy kastélyt láttam felvillanni. A szomszédos településeken is akadnak kastélyok, de szerencsére ezek idejében a figyelem központjába kerültek, és „tűrhető” állapotban emelik a falvak fényét. Nem így a kiszemelt úri lak.

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Észak felől Felsőszemerédhez (Horné Semerovce) közelítve már feltűnt az „őspark”. A sarkán, egy kis, mesterségesnek tűnő dombocskán látható romokat egy angolpark egykori építményének véltem. Ott álltunk meg, ahol a fák között belátni a 150-200 méterrel bentebb álló falakig.

Nem nehezítette kerítés a bejutást, akadálytalanul közelítettem a kastélyhoz, ami egyre szomorúbb képet mutatott. A tető nélkül pusztuló barokk, vagy klasszicista stílusú épület tekintélyes – a lovasberényivel vetekedő – szélességben roskadozott a park mélyén. A homlokzat közepén előreugró íves előcsarnok – amely erkélyt tarthatott valaha – két oldalán 6-6 ablak sorakozott, bár, mintha hiányzott volna onnan egy timpanon… A homlokzat még végig állt, ám az ablakokon már kisebb fák, bokrok nőttek ki – a rom fölé egy vaskos központi kémény emelkedett. A kastély előtti gesztenyefa-csoport a rendezett park maradéka lehet.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető... Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető… Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

A kastély előtt, bal kézre egy – szintén – mesterséges dombocska oldalában egy kripta vagy pince valaha díszes bejárata omladozott. Bejáratát befalazták. A fák között visszafelé sétálva egy másik épület romja is előkerült. Két fala áll még, a többit halmok jelzik. Társaim türelmével visszaélve elrohantam az autóból látott romokkal „koronázott”, nagyjából négy méter magas dombhoz. Meglepődve láttam, hogy a teljesen lepusztult henger alakú építmény belül üreges (oldalán lyukak tátongtak), és oldalában lépcső maradványait pillantottam meg. A domb tövében viszont – elsősorban kőből faragott – oszlopok, oszlopfők és más kőfaragványok hevertek. Egy gloriett maradványának gondoltam, ami az angolkertek egyik jellegzetes építménye.

Utána olvastam: gróf Stainlein Ottó kastélya – mint Wilczek kastély – 1763-ban épült barokk stílusban, majd klasszicista stílusban átépítették. Eredetileg a Hellenbach családé volt, falai között Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult. Fénykora a háborúval érhetett véget. Hogyan folytatódott? Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető…

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek...

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek…

Felsőszemerédnek még két kastélya van – volt. Oberndorf Hugó romantikus-, és Ivánka László klasszicista stílusú kastélya. Jó, ha legalább tudják, amit akkor mi nem tudtunk, hogy a település 15. századi templomának oldalbejárata felett gótikus ajtókeret látható – rovásírással! Püspöki Nagy Péter szakértő fordítása szerint a szöveg így hangzik: „1482. KŰRAKÓ JÁNOS MESTER”.

 

Látogassunk el ezekre a helyekre! Lehet, hogy mi vagyunk talán az utolsók, akik láthatjuk romos kastélyainkat… A ma még büszkén állók- talán unokáink rom-kastélyai lesznek?

Harsáczki György

(2012-2013)

Bezárták a várgesztesi várat

(Forrás: vargesztes.hu)

Sajnálatos, hogy ide jutott ez a családi vállalkozás, és olyan kilátástalannak ítélte meg helyzetét, hogy befejezi több évtizedes tevékenységét – összegezte véleményét Menoni Gabriella, Várgesztes polgármestere, aki hozzátette: Bozzay Attila várkapitány nemcsak a vár megőrzésére, a hagyományok ápolására tette fel életét, hanem a helyi közéletnek is aktív tagja volt.

 

Várgesztes, és a felette emelkedő vár 2013 júniusában (Fotó: Harsáczki György)

Várgesztes, és a felette emelkedő vár 2013 júniusában (Fotó: Harsáczki György)

– A gótikus műemlék bezárása a falu életére is hatással lesz, hiszen a mindennapok része volt a kirándulók nyüzsgése, az iskolások, baráti társaságok ismerkedése a környék nevezetességeivel. Egy ilyen kis település életében minden fillér számít, így az iparűzési adó csökkenése, az idegenforgalmi adó elmaradása, nem beszélve az azzal járó állami támogatás megszűnéséről. Helyi vállalkozók, vendéglátóhelyek üzemeltetői, szállásadók szembesülhetnek a forgalomcsökkenésből adódó bevételkiesésre – mondja a polgármester.

– Képviselő-testületünk már két alkalommal kifejezte abbéli szándékát, hogy kezelésébe veszi a várat, most ismét a testület elé terjesztem az átvétel lehetőségét, bár ma már olyan hatalmas összeget kellene a felújításra költeni, amit pályázati források nélkül egy ilyen kis falu nem tud előteremteni – nyilatkozta Menoni Gabriella.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Geiszt Róbert, a faluház vezetője is: Várgesztes neve és létezése összeforrt a völgy fölé magasodó hegyen lévő várral. A csendes, nyugodt környezet, az itt lakók vendégszeretete vonzotta a turistákat, a gesztesi családok nagy részének személyes élményei – esküvő, bálok, ballagás – fűződnek a várhoz.

– Elképzelhető, amennyiben Gesztes fő nevezetessége bezárja kapuit, a faluházba szervezett események száma is csökkenni fog.

Várgesztes lakói, különösen az őslakosság számára a vár ikont jelent. A címerben és a település nevében is szerepel. Ez mélyen benne van a tudatban. A vár romlása a lelkeknek is kárára van – foglalta össze álláspontját dr. Tar József, aki így folytatta: A VÁR nem egyszerűen turisztikai érdekesség, hanem a falu túlélésében is jelentős szerepet játszik. Sok betelepülő korábbi kirándulásai során ismerkedett meg a Vértes gyöngyszemével, majd úgy döntött, hogy ide telepszik le. Ha nem jönnének a betelepülők, a falu előbb- utóbb elnéptelenedne.

A vár kapuja az idei júniusi Oroszlány teljesítménytúra résztvevőivel (Fotó: Harsáczki György)

A vár kapuja az idei júniusi Oroszlány teljesítménytúra résztvevőivel (Fotó: Harsáczki György)

Népes családom és barátaim gyakran fordulnak meg nálunk. Szinte kötelező program minden alkalommal felmenni a várba. Unokáim ilyenkor mindig fagyizással egészítik ki a kirándulás élményét. Az életveszélyes, lakat alatti vár már nem jelent élményt.

Közel 70 éve élünk békében, de békeidőben is lehet várat rombolni. Ha így megy tovább, akkor a műemlék egy idő után megint alkalmas lesz a „Valahol Európában” című film forgatására!

 

 

(Forrás: vargesztes.hu)

Emelt fővel távozik a várgesztesi kapitány

 

Segélykiáltással felérő bejegyzés került fel a napokban az egyik várgesztesi lokálpatrióta Facebook oldalára: „Október 31-én a Gesztesi Vár Bozzay Attila és Szédely Rózsa vezetésével bezárja kapuit. A lakatokkal együtt 27 év munkája és egy élet is lezárul. Szeretném megköszönni a Várnak, ahol felnőttem a rengeteg emléket, élményt, barátot és az életet!”

A hír sajnos igaz – erősíti meg a fentieket Bozzay Attila, aki hatalmas paksamétával érkezik beszélgetésünkre. A történet kezdete 1996-ig nyúlik vissza, amikor az állam megyei kezelésbe adta Várgesztes várát. Már akkor is szóba kerül, hogy a megye, vagy a település lesz-e a jobb gazda, végül az ingatlan az előbbinél landolt, térítésmentes átadással. Azóta a tulajdonos semmilyen értéknövelő beruházást nem finanszírozott az idegenforgalmilag fontos ingatlanon, melynek bérbeadásából az utóbbi években rendre kétmillió forint körüli összeg gazdagította a megyei büdzsét. 2003-2006 között készült egy felújítási terv, majd a megyei közgyűlés pályázat útján kívánta felújítani, 170 millió forint önerő biztosításával. Ám a projekt sikertelen volt, így – bár 2003-ban és 2006-ban is felmerült a vár átadása a települési önkormányzatnak – a gótikus műemlék felkerült az eladandó ingatlanok listájára.

A várat az 1960-as években újították fel. Eddig bírták a falak?

A várat az 1960-as években újították fel. Eddig bírták a falak?

– 1986 júniusában sodort az élet Várgesztesre, ahol alkalmazottként kezdtem pályafutásomat a műemlék épületben, ekkor lettem várkatona. 1990-ben aztán már egy betéti társaság élén, családi vállalkozásban az egész egység feladatait mi láttuk el, a vendéglátástól a szállásoltatásig, az idegenforgalmi projekt ellátásától az épület gondozásáig – meséli. A bevétel fedezte a bérleti díjat, a fennmaradó összeg pedig a család fenntartására ment el, de a nyereségből maradt a vár, az étterem és a turistaszálló folyamatos szépítésére is. Erre már csak azért is szükség volt, mert az elmúlt 23 évben erre a nevezetességre rajtunk kívül senki sem költött egy fillért sem, pedig a befizetett bérleti díj mai árakon számolva elérte a 35-40 millió forintot. 1996. óta van megyei tulajdonban Gesztes vára, s az első időkben jól is mentek a dolgok, büszke voltam arra, hogy bevétel fedezi a kiadásokat. Tízéves szerződést kötöttem akkor a megyével, ami azt is tartalmazta, hogy az állagmegóvás az én feladatom. Cégünk 2000-ben felújította a kilátóként is üzemelő lapos tetőt, és folyamatosan költöttünk a berendezések korszerűsítésére, a vizesblokkok bővítésére, az elektromos rendszer felújítására.

– A 2007-ben lejáró szerződés megújításra került, és akkor tisztán érzékelhető volt a megyei szándék, hogy pályázati források felhasználásával tervezik felújítani a várat. Erre több kísérlet is volt, de mind eredménytelenül végződött. Az illetékesek megpróbálkoztak az értékesítéssel, ami szintén nem vezetett sikerre, de közben az idő múlásának jelei mind erősebben jelentkeztek a műemléken. Az épület szerkezete folyamatosan romlott, a falak repedezni, domborodni kezdtek, tehát egyértelművé vált, hogy itt már nem lehet egyedi bütyköléssel fenntartani az épület állagát, hanem teljes rekonstrukcióra lenne szükség. De nem csak itt lenne munka, hiszen a közművek 800 méter hosszban jönnek a faluból, s ezek állapota is katasztrofális – sorolja az egymást követően jelentkező problémákat Bozzay Attila.

– Én rendszeresen tájékoztattam a tulajdonos megyei önkormányzatot, válaszként pedig jött rendre a sablon levél a nehéz költségvetési helyzetről, meg a prioritásokról. Már az is nagy dolognak számított, ha a bérleti díjat nem emelték az adott évben az infláció mértékével, a bevétel azonban a gazdasági válság kezdete óta nem fedezte a kiadásokat, viszont 2012 januárjától ismét állami tulajdonba került Várgesztes, vagyonkezelőnek pedig a megyei Ingatlankezelő Központ lett kijelölve. Ismét bizakodó lettem: új tulajdonos, új szelek, csak történik valami – nem történt. Így 2012. elején kénytelen voltam felmondani a bérleti szerződésemet, amit még a megyei önkormányzati fenntartóval kötöttem. Erre a levelemre 2012 májusában válaszolt az Ingatlankezelő Központ, miszerint a bérleti díjból engedni nem tud, s úgy tekint rám mint bérlőre, a jogfolytonosság okán. Kérésükre több hetes munkával összegyűjtöttem a halaszthatatlannak tartott rekonstrukciós feladatok árajánlatait, amelyek összege közel 70 millió forintot tett ki. Ezt benyújtottam, majd ismét vártam, vártam. Persze ez egy rendhagyó állapot volt, de én, mint a hely felelős őrzője úgy gondoltam, a kapitány nem hagyhatja ott a várát, csak, ha már nincsen remény sem.

– Márciusban aztán bekövetkezett, amitől mindig tartottam. 23-ára virradóra kiszakadt 25 köbméternyi fal a keleti oldalán, s leomlott. Azóta ez a terület nem látogatható, mert életveszélyes. Egyébként is folyamatos a falból a kövek kiszakadása, több helyen látható ledőlt falrész, ez a helyzet számomra már vállalhatatlan. Március 31-vel azonban megszűnt a vagyonkezelő, ismét új szervezethez tartozik a terület, ennek pedig a neve: Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság KEM Megyei Kirendeltsége.

– Tucatszám írtam az elmúlt években a beadványokat, leveleztem, helyszíni bejárásokat szerveztem, egész életemet ennek a csodálatos várnak az érdekében éltem és dolgoztam, mára pedig ott tartunk, hogy hiába mondtam fel annak idején a bérleti szerződésemet, azt a mindenkori kezelő folyamatosként értékeli, s ma már mintegy 3,6 millió forintnyi bérleti díjat követel tőlem. A nevezetesség így, ebben az állapotában nem működhet tovább, az újbóli megnyitásra alkalmatlan. S bár a hazai viszonylatban is ismert és látogatott várgesztesi vár állapotán én már nem tudok segíteni, ennek ellenére emelt fővel zárom le a kapukat október 31-én, s adom át a kulcsokat a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság KEM Megyei Kirendeltsége munkatársának – búcsúzik Gesztes várkapitánya.

A gesztesi vár kálváriája tehát évtizedek óta tart. Mindenki jó szándékkal, segítően állt hozzá a nevezetesség megmentéséhez. Tervek, koncepciók, helyi és megyei önkormányzati határozatok, pályázatok, szándéknyilatkozatok születtek, azonban konkrét lépés eddig egyetlen egy sem történt.

Egyre olcsóbban árulják a vidéki kastélyokat

Szerző: Körtési Zsolt

Mind olcsóbban lehet hozzájutni kastélyokhoz, rezidenciákhoz és udvarházakhoz Magyarországon. A kereslet hiánya és az önkormány­zatoknál felszabaduló ingatlanok miatt felére-harmadára estek az árak.

Az utóbbi időben tovább bővült a korábbi években is széles kastély-, rezidencia- és udvarházkínálat a magyar piacon, az árak pedig ezzel párhuzamosan tovább csökkentek. Kisebb romos kúriákhoz már ezt megelőzően is hozzá lehetett jutni 10 millió forint alatti áron, eddig azonban nem volt jellemző, hogy gyakorlatilag egy családi ház áráért − akár frekventált üdülőkörzetben − lehessen több száz négyzetméteres kastélyt vásárolni − jelenleg azonban erre a Bükkben, Sopronban, Sárvár környékén, illetve a Balatonnál is egyre gyakrabban akad példa. Balatonbogláron egy olyan, 3834 négyzetméteres őspark közepén álló, tízszobás, 477 négyzetméteres kastélyt kínálnak 37 millió forintos irányáron, amelynek a külső tatarozása is befejeződött. Persze ma is vannak a piacon több száz millió forintért vagy akár egymilliárd forint feletti áron kínált ingatlanok, értékesítésük azonban egyre kilátástalanabb. Piaci szereplők szerint a piacon olyan mértékű keresletcsökkenés tapasztalható, hogy a vevők akár 20-25 százalékot is lealkudhatnak a már eleve meglehetősen alacsony árból.

A tömördi Chernel-kúria bedeszkázott ablakokkal várja a sorsát... (Fotó: Harsáczki György)

A tömördi Chernel-kúria bedeszkázott ablakokkal várja a sorsát… (Fotó: Harsáczki György)

A Napi Gazdaság által megkérdezett szakemberek szerint a kínálatot már nemcsak az növeli, hogy a nagy alapterületű ingatlanok fenntartása, üzemeltetése egyre többe kerül, hanem az is, hogy hasznosításukkal mind nehezebb megbirkózni. A nyári főszezont követően csak a Nyugat-Dunántúlon nyolc, korábban teljesen felújított, panzióként, illetve szállodaként működő kastélyra került lakat. Még rosszabb helyzetben vannak azok a javarészt pusztuló kastélyok és udvarházak, amelyek olyan térségekben találhatók, ahol az idegenforgalmi hasznosításra sincs esély. Számos létesítmény felújítása a válság kitörése után elakadt, így ma félkészen várnak vevőre, de az árakat szorítja le az is, hogy az intézménybezárások és -összevonások miatt mind több önkormányzati tulajdonú kastély vált feleslegessé.

Csak a dél-dunántúli megyékben tucatnyi kistelepülés szabadulna egykori iskolájától, óvodájától vagy éppen a ma már túlzottan nagy és drágán fenntartható községházától. A tatai önkormányzat például azt az Öreg-tó mellett, az óváros szívében, egy több mint 14 ezer négyzetméteres területen lévő 52 szobás kastélyt árulja, amelyben a közelmúltig kollégium működött. A hírek szerint ugyan több év után sikerült új tulajdonost találni a rábasebesi Széchenyi-kastélyszállónak, de a nyugati határ közelében sem kapkodnak az ilyen épületekért, illetve a korábban megvásárolt és felújított rezidenciák egy része is piacra került.

Korábban kollégiumként hasznosították - Tata, Eszterházy-kastély) (Fotó: Harsáczki György)

Korábban kollégiumként hasznosították – Tata, Eszterházy-kastély) (Fotó: Harsáczki György)

Az elmúlt egy évben csak a Balaton térségében több mint tíz százalékkal nőtt az eladásra meghirdetett nagy értékű ingatlanok száma, ráadásul mind több épületet kínálnak a korábbi ár feléért vagy harmadáért − miután több térségi önkormányzat megemelte az építményadót, illetve több helyen telekadót is bevezettek. A fonyódi hegyen szinte minden második kastély méretű villa eladó, persze a műemléki védettséget élvező épületek jelentős része rossz állapotban van. Több tucat hasonló ingatlan keres új gazdát évek óta Balatonföldváron, Siófokon, Balatonfüreden, Badacsonyban és Keszthelyen is, az értékesítést nehezíti, hogy sok épületet csak a műemlékvédelmi előírások betartásával − drágábban − lehet felújítani.

2013. október 21., hétfő

Szerző: Körtési Zsolt

Alacsonyabb lett a Mont Blanc

Alacsonyabb lett a Mont Blanc a legfrissebb adatok szerint – közölte a méréseket végző expedíció egyik résztvevője.

A Mont Blanc jelenleg pontosan 4810,06 méter magas. A francia-olasz határon álló hegyóriás a legutolsó, 2011-es mérésekhez képest 38 centiméterrel lett alacsonyabb.
A mérési eredményeket most hitelesíti a francia állami Földrajztudományi Információs Intézet (IGN) – közölte az expedíció egyik résztvevője, Farouk Kadded földmérő. A két évvel ezelőtti adatok szerint még 4810 méter és 44 centiméter magas volt a hegycsúcs. A szakértő hozzátette, hogy nem várt volna tíz centiméternél nagyobb csökkenést.

A Mont Blanc szintjét az időjárási viszonyok befolyásolják. Ha gyenge a szél, ám jelentős tömegű a csapadék, a hegytetőt borító gleccser meghízik. A hegy magasságát 2001 óta kétévente megmérik, 2003 és 2007 között 4808-ról csaknem 4811 méter közelébe emelkedet, és utoljára 2005-ben süllyedt 4810 méter alá.

„Kétévente nagy számú pontot megmérünk a hegytetőn, nem csak a legmagasabbat, hogy meghatározhassuk a jégsapka alakját és tömegét, ezáltal követhessük, mennyit változott az eltelt idő alatt. Ezek az adatok fontos információt szolgáltatnak a klímakutatók, a meteorológusok, a gleccserek és a hó kutatói számára” – magyarázta Kadded.

Forrás: MTI

Mi még akkor másztuk meg, amikor még nagy volt! – 2009-ben Hajtman András, Szabó Károly, Megyesi Balázs és Harsáczki György megmászták a Mont Blanc-t.

A hosszú sziget túlsó végén…

Long Island – nagybetűs vidék New York árnyékában

 

Nagyon vártam már azt a hétvégét. New Yorkban nyár közelít az elviselhetetlenséghez, mivel a meleg még párás is, a felhevült betondzsungel pedig már-már valóban a „népek olvasztótégelye” lesz. Ebből a világból vidékre utazni megváltásnak ígérkezett. A metropolisz többnyire szigeteken fekszik, még ha nem is tűnik fel: Brooklyn és Queens is a 190 kilométer hosszú, és átlagosan 37 kilométer széles Long Island nyugati végében fekszik, emiatt aztán a sziget az Egyesült Államok legnépesebb szigete – 7,5 millió lakossal.

Távozz tőlem tömegturizmus!

A péntek délutáni autóáradatban máris enyhébben tűzött autónkra a nap, amit a súlyos párából kialakuló felhőfoszlányoknak köszönhettünk. A Nagy Almát nem volt könnyű végképp elhagyni, de elővárosainak épületei lassan elmaradtak, onnan kezdve pedig erdők között iramodtunk a hosszú sziget túlsó vége felé, East Hamptonba.

Éppen elfértünk öten a kis faházban

Éppen elfértünk öten a kis faházban

Bár Manhattan köztudottan gránitra épült, meglepetésemre Long Island jégkorszaki végmorénából – kavics- és sziklatörmelékből – áll. A halmok legmagasabbja mindössze 122 méteres. Települései New York közelsége miatt is a jómódúak közkedvelt lakóhelyei, amelyek körül nagy erdők terülnek el, és védett vizes élőhelyek váltakoznak a fehér homokos tengerpartokkal, amelyek az óceán felé néznek. A new yorki fövenyek szemetesek, zsúfoltak, a sziget végén élő helyiek viszont óvják környezetüket a tömegturizmustól. (Úgy látszik, sikerrel.)

Éppen felébredtem, amikor egy sor dekoratív, emeletes faház után egy láthatólag fából épült szélmalom „villant” elénk a sötétben. Nagyon meglepődtem, mivel semmilyen régi dologra nem számítottam. East Hamptonban voltunk – egy eső után. Testvérem volt kolléganőjének apró faházába voltunk meghívva, ahol a nyarakat töltötte. A késői érkezést kellemes beszélgetés követte, majd hajnali lefekvés. Claire-rel együtt öten voltunk, és éppen elfértünk.

 

Elmosott reggeli

Reggel láthattuk, hogy a ház mögötti kis füves „udvaron” túl már az erdő hajladozott – állítólag nem ritkán őzekkel -, a széles faveranda pedig az étkező szerepét hivatott betölteni. Claire nagy kedves volt, még kávézás előtt külön felhívta mindannyiunk figyelmét Archeimer betegségére… Mire mindenki „felébredt” és körbejárta a házat (kerítést csak elvétve látni erre), a verőfényt hatalmas viharfelhő, majd zápor váltotta fel, így az éppen megterített asztalt viharos gyorsasággal le kellett bontanunk. Az esőt követően viszont az égetőre erősödő napsütés tetette velünk a lombok alá a kecskelábú asztalt.

Déli kiérkezésünkkor már toronymagas felhők gyülekeztek a szárazföld felett...

Déli kiérkezésünkkor már toronymagas felhők gyülekeztek a szárazföld felett…

Gyorsan meg is értünk a nagy fürdésre, így aztán átautóztunk East Hamptonon (itt láthattuk, hogy nagyon kevés helyen szabad parkolni és sehol sem ingyen), majd kiszálltunk a strand parkolójában, Gabriel barátunk pedig visszavitte az autót egy kinézett parkolóhelyre. (Csak utólag értettem meg, miért volt egy bicikli berakva a kocsi hátuljába: Gabriel azzal jött vissza a partra…)

 

Nagy hullámok, toronymagas felhők

Néhány lépéssel átjutottunk a Main Beach homokdűnéjén, és először láthattam az Atlanti-óceán hullámait. Egy nyugodtabb helyet kerestünk a forró-finom homokban, aztán kakaskodni kezdtünk a „vízi úthengerekkel”, a robosztus hullámokkal… Remek szórakozás volt! Néhány hosszú küzdelem, nagyobb korty, és a pihenő után tettem egy kis sétát a part mentén. A beach-et kísérő dűnesort, alig távolabb a víztől már egy jellegzetes fűfajta vette birtokába, tetején terebélyes (természetesen) fából épült villák néztek az óceánra. Felettük viszont már ismét toronymagasra habosodott cummulusok vetettek árnyékot „felhőtlen szórakozásunkra”. A másik irányba egy madzaggal körülkerített partszakaszra leltünk: egy tábla két ritka madárka (a Piping plover és a Least tern) költőhelyének védelmére hívta fel a figyelmet. De ekkor már elmúlt a napszúrás veszélye – a vihar megérkezett. Most már tudom, hogy Long Island hurrikánveszélyes terület… A Mexikói-öböl környékén kialakuló ciklonok észak felé haladva e sziget magasságában veszítik el erejüket… vagy nem: a Sandy hurrikán 2011-ben a második legnagyobb kárt okozta a szigeten. Mikor utólag a viharfelhős felvételeimet mutogattam, Balázs barátom két tubát (a földig le nem érő légtölcsér) vett észre az egyiken.

A zivatarfelhőből lenyúló, gyanús foszlány, a tuba...

A zivatarfelhőből lenyúló, gyanús foszlány, a tuba…

 

Zivatar dézsából

Én mindössze egy zivatarra készültem, amit meleg szemerkélés előzött meg, s közben minden szürkeségbe borult. Tíz percig még élveztük, hogy mindenki eltűnt a partról, és a horror-vörösre sült baywach-fiúk átfésülték a partszakaszt. Végül aztán rohannunk kellett a nagy strandépület eresze alá, a többi amerikai mellé. Az eső viszont nem csak egy zivatar volt: egy órán át esett úgy, mintha két dézsából öntötték volna. De akkor sem állt el – a vendégek közül senki sem próbálta meg megtenni a közelben parkoló autója és az eresz közti távolságot. Gabriel közben úgy döntött, hogy kiment bennünket, és kerékpárra pattanva eltűnt a vízfüggönyben. Mikor visszatért, már volt dolga elég vízzel, de míg beültünk az autóba, nekünk is jutott egy kicsi.

Mivel a fürdésnek – minden szempontból – befellegzett, testvérem és barátai új haditervvel rukkoltak elő: látogassuk meg Long Island legkeletibb sarkantyúján – a Montauk pointon – álló Montauk világítótornyát. Mit mondjak: ujjongtam az újdonságtól. A szemerkélő esőben jó negyven percet autóztunk az egyre alacsonyodó vidéken, s közben az ablakon keresztül néhány kemping mellett furcsa erdőket, homokdombokat és köztük kialakult mocsarakat fedeztem fel. Igen, ez is egy túraterep – és jó, ha van fürdőnadrág..!

 

A Montauk-világítótorony a sziget északi csücskén

A Montauk-világítótorony a sziget északi csücskén

Ostromlott végvár

Az eső lassacskán csendesedett, és éppen kimerészkedhettünk az autóból, amikor megálltunk a világítótorony – és környezete – parkolójában. Fapadokkal, szemetesekkel, virágágyásokkal, útbaigazító táblákkal „tarkított” sétányok vezettek a kiégett füvű dombon álló látványossághoz. Természetesen volt „visitor center” is, ahol megvettük a belépőket és nekirugaszkodtunk a dombnak. Közben már láthattuk alant a párába burkolózó partszakaszt, amelyet haragosan ostromolt az Atlanti-óceán. Felérve beléptünk a torony mellé épített emeletes épületbe, amelynek mindkét szintjén – az új témából adódóan – izgalmas kiállítást nézhettünk végig.

Először a világítótorony metszeti és szerkezeti rajza ragadott meg, majd egy meglehetősen egyszerű plakát, amelynek témájával erős párhuzamot véltem felfedezni a hazai teljesítménytúrákkal. A hamptoni „Soldier Ride”, valószínűleg egy katona emlékére rendezett próbatétel – kerékpárral 30 és 60 mérföldön, gyalog négy mérföldön 50 és 25 dollár nevezési díj ellenében. Jó lett volna látni, hogy megy ez Amerikában…

Egy külön szoba foglalkozott a torony megmentésével, mivel az óceán 200 év alatt vészesen megbontotta a végmorénából álló domboldalt, ami aztán az épületek ledőlésével járhatott volna együtt. Egy hölgy, Giorgina Reid viszont egy errózió-megállító módszerrel maga „fogta meg” a kavicsos domboldalt, és ez óriási..! Mindezt több, a változásokat bemutató makettel, légi felvétellel, újságcikkel mutatták be. Láthattuk aztán a Long Island makettjét is, amelyen az asztal oldalán feliratozott gombok megnyomásával megtalálhattuk – egy led felvillanásával –  a világítótorony helyét, szemben, fönn pedig annak fotóját.

 A világítótorony egykori őrei...

A világítótorony egykori őrei…

 

A fény forrása

A falakon remek – gyakran száz éves – fekete-fehér felvételek idézték a „mesterség” hőskorát, és a Montauk Point őreit, Milleréket. A toronyőrök romantikus dolgozószobája után nekivágtunk a vaslépcsőknek. A lépcsőzés felénél láthattuk az építés korabeli márvány emléktábláját, amelyen sok név felett az 1860-as évszámot lehet leolvasni. A – még mindig – esőverte teraszra csak egy ponton lehetett kimerészkedni, de a haragos óceán habjai és a párás, sebzett partvonal lenyűgöző látványt nyújtottak. Néhány lépcsőfokot fellépve az ember még felnézhetett a néhai fényadó-tükörrendszer helyére, ahol egy kisebb lámpát véltem látni, alatta pedig egy mentőhordágy pihent.

Lelépcsőzés után, lent megpillanthattuk – többek között – a 1903-1987 között alkalmazott lencse-ívekből összeállított „lencsét” is. Itt „csapott le” a távozó vendégekre a világítótorony gondnoka – egy hetven év feletti hölgy – aki megkérdezte, hogyan tetszettek a látnivalók. Elragadtatásom csak nőtt azzal, hogy a hölgy az utolsó őr lánya volt – gyorsan meg is kértem, hogy pózoljon a lencsével, és kitűzőkkel teli sapkáját is meg kellett örökítenem… A torony tövében még egy szobor, és egy haditengerészeti emlékművet is állítottak.

 

Nincs jobb, mint az óceán-ostromolta part gránitkavicsain sétálni

Nincs jobb, mint az óceán-ostromolta part gránitkavicsain sétálni

Legények a gáton

Szerencsére mindannyian le akartunk sétálni a partra. Éppen az eróziós folyamatokat tanulmányoztuk egy táblán furcsa piros bogyós cserjék mellett, amikor két fekete neoprém ruhás férfi előzött meg bennünket – horgászbottal. A parton viszont nem más kőzetdarabokat vert kitartóan a hullámverés, mint gránitot. A színes kavicsok közé kagylók, érdekes vízi növény darabok, algák keveredtek – azt is érdemes volt lefotózni…

A pecások a torony alatti szakaszon néztek farkasszemet a legvadabb hullámokkal, épp erre folytattuk sétánkat. Többségük a dombot védő, hatalmas kőtömbökön vetette meg a lábát, de néhányan a természetesen fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban – félmeztelenül! Nagy kapásokról nem tudok beszámolni – szerintem nem is arról volt szó…

Valahol itt vetődött a partra egy furcsa teremtmény teteme, a „Montauk monster” 2008-ban, amelyről sokat vitáztak: mi lehet? Fotóját a CNN-en is bemutatták. Emlősállatnak tűnt, nem borította szőr, bőre lilás-bordó volt, fogai felett papagájcsőr-félét is viselt. Mosómedve, kutya vagy valami hüllő? Vagy teknős volt héj nélkül..? Azóta biztosan eldöntötték.

Néhányan a fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban

Néhányan a fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban

 

Turisták és festők célpontja

Miután jól kibámultuk magunkat, a viharos óceántól feltöltődve másztunk vissza a dombra, majd a parkolóba. Félúton East Hamptonba egy kis pihenőt iktattunk be. Szerencsére a parkoló éppen egy magasabb dombra, a Hither Hills-re esett – némi kilátással -, a parkoló szélén pedig több bemutatótábla vonta magára a figyelmem. A Hither Hills State Park – természetvédelmi terület – az itteni földszoros formáit, mocsarait, lagúnáit, és vándordűnéit fedi le, amelyek kialakulását tábla szemléltette. A borongós ég alatt óvatos késő délutáni fénypászmák tapogatták az esőverte erdőt – a meredek dombról, a fák felett éppen látni lehetett az egyik oldalon az Atlanti-óceánt, a kontinens felőli oldalon pedig a Long Island öblét. Innen neki lehetett indulni a védett területnek – jelzett ösvényen.

Nem érhettünk vissza túl későn ahhoz, hogy a társaság lemondjon a barbecue-partyról. Miközben Gabriel a különféle hússzeleteket, és kolbászokat pakolta a rácsra és forgatásukra összpontosított, a lányok a salátának valót darabolták. Természetesen a sör sem hiányozott ezek mellől. „Folyamatos” érdeklődésemre Claire fotóalbumokat keresett elő, amelyekben a „Hamptonok” nyugodt, 19. századi báját láthattuk korabeli festők festményeinek reprodukcióin – a jellegzetes faházakkal, fa szélmalmokkal, halászházakkal, faházas faluképekkel és a nagyon barátságos erdős, ligetes tájjal. Már fentem a fogam a holnapi „fa-városnézésre”…

 

A felforrósodott homokon berohantunk a vízbe

A felforrósodott homokon berohantunk a vízbe

Túlhevült kerekezés rákkal, kenuval

Ezt másnap mégis egy újabb program előzte meg: mivel a háznál több kerékpár is akadt, egy kis tekeréssel egybekötött nézelődést, fürdést találtak ki „amerikai” vendéglátóim. Mivel egy bicaj mégis használhatatlannak bizonyult, Samar, az egyiptomi lány beült Claire autójába. Elindultunk a nagy fák alatt, a csupa zöldben – elszórtan nagy, de ízléses, fából emelt nyaralók tűntek fel az út szélén. Remek volt Long Islandon biciklizni, de a váltót még sem kellett volna használnom – azonnal leesett a lánc. De vissza is raktuk azonnal. A nap ugyan erősen sütött, de az árnyék mindig karnyújtásnyira volt.

Aztán egyszer csak az út kiért egy földnyelvre (a fák eltűntek), mi pedig azonnal „túlhevültünk”. Az egyik oldalon a Long Island öble, a másikon sásos-nádas mocsár (mely mögött egyre több víztükör vált láthatóvá) fogta közre a kiemelkedést. Egy ideig állatok élethelyét „védte” táblák sora. A földnyelv végén aztán összekapcsolódott a két sekély öböl. Itt elhagytuk az aszfaltot, és a belső vízhez gurultunk a homokon. A „talaj” viszont olyan forró volt a lábunk alatt, hogy a kerékpárt is jóformán csak ledobáltuk és bemenekültünk a vízbe. Ott már csak a kis rohanó rákokra kellett ügyelni… Egy negyedórás frissülés után óvatos sétát tettünk a parton a forró homokban, kajakokat, kenukat fedeztünk fel, s néhány perccel később egy kenuzó család is kikötött előttünk. A visszaindulást az időtől jobban sürgette a kíméletlen meleg. Némi „amerikai” kagyló- és rákpáncél-gyűjtést követően visszatekertünk – félútig. Ott ugyanis a húgom defektet kapott, és csak az autó megérkezése után tekertünk tovább.

A csodálatos beach-re itt is egy dűnesoron kell átgyalogolni

A csodálatos beach-re itt is egy dűnesoron kell átgyalogolni

 

Az érintetlenség illúziója

A kis faházból rohanvást indultunk a „Hamptonok” másik strandjára. Már ki tudja hanyadszor hajtottunk el a meglátogatni kívánt szélmalmok, régi temető és templom előtt… Majd utána! – biztattak. A strandra megint csak egy dűnesoron kellett „átjutni” – a fűvel valamelyest megkötött homokdombba egy átjáró mélyült a strandolók lábai nyomán. A hullámjárás, és az idő: rendelés szerint…, a sirályok és a felhők a kék égen a helyükön voltak. A hullám-erőgép egy óra múlva jól kifárasztott, a beach-focival minden lábkörmöm betörtem – ideje volt ismét egy kis sétának. A part csekély számú látogatója szinte elveszett a nagy térben – a szabályszerű időközönként kicsapó óceán automatikusan a törölte a lábnyomokat, frissítette az érintetlenség illúzióját.

Valóban mennünk kellett már, amikor az éppen kirázott törülközők helyét elárasztotta a víz: elhagytuk a csodálatosan színes és üde óceánpartot. A két élménydús nap – a trópusi vihar, és a fejbekólintó kánikula – végén lassan ment a pakolás, s ebben – mint kiderült – Claire Archeimer-kórja is szerepet játszott. Tűkön ültem már, mivel késő délutánra járt, és egyre fogyott az idő a városlátogatásra.

 

Egy régi temető szélmalmai

Végül elbúcsúztunk Claire-től, és tíz perc múlva ki is szálltunk az autóból a történelmi épületcsoport közelében. Olyan szép és rendezett, s mégis természetes volt a környezet, hogy mindannyian felélénkültünk: az északi temető mellett álló, üde zöld fák sokasága ligeterdőnek beillett. Néha száz évesnél idősebb fák is akadtak. A díszburkolattal kirakott sétaút mindkét szélén ápolt pázsit nyúlt el, amit végigcirógattak a lombok között betűző fénnyalábok.

A Gardiner Farm szélmalma East Hampton-ben

A Gardiner Farm szélmalma East Hampton-ben

A települést 1648-ban angol és holland telepesek alapították jellegzetes puritán new englandi mintára, East Hampton pedig máig őrzi az egykori településszerkezetet – a farmok között nagy (köz)területeket hagytak. Egyes épületek még a 18. századból származnak, ezek egyike lehet a második világháború után védettség alá vett, a Mulford család lakta ház, ami a mellette álló Pantigo nevű szélmalommal együtt alkotja a Home Sweet Home múzeumot. Ide ugyan nem mentünk be, az előtte nyíló számos virág, zöldellő bokrok szinte árnyékot vetettek az 1800 körül épített malomra. Mellette az angol gótika elemeit viselő templom állt, a Szent Lukács episzkopális templom, ami 1900 körül épült.

A temető kerítését követve a 17. század végére visszanyúló történetű Gardiner Farm szélmalmához értünk. A nagyon „kompakt” épület 1804-ben épült, de mindkettőt – az Alföld szélmaihoz hasonlítva – igen kicsinek találtam. A mieinkbe sok gépet „pakoltak” ám bele!

 

Mulfordék tíz generációja

A temető nemcsak romantikus volt, de igen régi is: akadtak benne 18. századi sírkövek is. A kerítést sem vették félvállról, mert – talán a kutyák miatt – kis „létrás-átjárón” lehetett bejutni. Volt itt mindenféle stílusú sírkő, még olyanok is, amilyeneket a rémfilmekben mutogatnak. Idő híján nem volt idő a „csemegézésre”, de így is sok hangulatos kép született itt. Kimászva innen a bizonyítottan legrégebbi farmházba botlottunk (olyan puritán, hogy idefelé fel sem tűnt): a Mulford Farmstead táblája 1680-at írt. Többségében a Mulford család lakta több, mint tíz generáción át 1949-ig. Az 1790-es népszámlálás szerint akkor nyolcan éltek a kor igényeinek megfelelő házban. Elég nagy – ítéltem meg – nem kellett egymás nyakán legyenek. Udvarán – láthatólag – vásárokat, happeningeket rendez a falu, s a dekoráció része egy bumfordi, kifényesített teherautó a 40-es évekből.

A több mint 300 éves Mulford-ház

A több mint 300 éves Mulford-ház

Már nekem sem volt hiányérzetem – beültem a kocsinkba -, így hagytam magam elpilledni. Csak a szomszéd település, Sag Harbor útkereszteződésében ébredtem némi tumultusra. Elnéztem a kikötő felé, s akkor láthattam, hogy az „amerikai” szélmalom-jelenség nem elszigetelt. Ott állt még egy. Egyébként East Hampton csúcstartó Amerikában négy ősi szélkerékkel, s ebben a mi régi településeinket is megelőzi: az Újvilág a viharvert Magyarországot…

 

Ki a nyerő?

Három óra múlva New York közelében sistergett autónk gumija a vizes aszfalton. Éppen feltűnt a köd-szórta fényszennyezésben a Down Town felhőkarcoló-sziluettje, amikor azt találgattuk, vajon ki nyerte a világbajnokságot – mivel a hétvége tévénézés nélkül telt el Claire kisházában. Hollandia vagy Spanyolország? Még negyven perc, és otthon kiderül. – így Gabriel a fociőrült.

Mindig más színnel világítják ki az Empire State Building csúcsát? – fürkésztem az art deco épületet. Mintha máskor csak fehér színű lett volna… Most meg piros, meg sárga… és piros. Hmmm. Azt hiszem, a spanyolok nyertek. És valóban! Teli szájjal nevettünk a metropolisz „hirdetőtábláján”.

Harsáczki György

Értéket a fényre..!

Az Iparművészeti Múzeum szecessziós gyűjteményének kiállításán

 

Bármerre kalandozunk a történelem elsárgult lapjain – főleg a Kiegyezés és a II. világháború közötti időszakra gondolok -, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy eleink mindent jobban csináltak: logikusabbak, józanabbak, emberibbek voltak, és jobban megbecsülték a kulturális értékeket, mint ma élő utódaik. Napjaink az ésszerűtlenség, a pazarlás, a spekulálás, a hagyományos értékek sutba dobásának jegyében múlnak, tengődnek…

Ez jutott eszembe az Iparművészeti Múzeum „A szecesszió mesterei” időszaki kiállításán is, amely az 1900-as párizsi világkiállítás Bigot-pavilonjának anyagával együtt került bemutatásra. Meg kell említeni, hogy a „mi” Lechner-féle szecessziós stílusú iparművészeti múzeumunk az elsők között felépült, igen jelentős ilyen jellegű múzeum.

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

Hogy a „mi” szecessziós gyűjteményünk kiemelkedő jelentőségű, az többek között olyan embereknek is köszönhető, mint az akkori főigazgató, Radisics Jenő, aki felismerte a már említett stílusirányzat törekvéseit, és évről évre gyönyörű alkotásokat vásárolt a múzeum számára itthon és külföldön. A Tiffany-cég üvegtárgyai, a scherrebeki szövőiskola kárpitjai, a svéd, dán porcelánok és egyéb francia és angol kézműipari alkotások mellett számos Zsolnay kerámiatárgy és hazai kárpitok gazdagították a gyűjteményt. A célja az volt, hogy ezeket megismertesse a magyar közönséggel, és egyben inspirálja a hazai művészeket, alkotókat.

A világkiállítás Bigot-pavilonjának megvásárlása is egy ilyen nagyszerű döntés volt, s a magyar állam támogatásával kerülhetett a múzeum „bugyrába” – a legnagyobb jószándékkal. Ugyanis azóta még sehol sem mutatták be azokat – együtt… Ilyen, és hasonló műtárgy vásárlásokra – mai szemmel nézve – elképesztően nagy összeg állt a főigazgató rendelkezésére, aki személyesen válogatta össze a tárgyakat. Hogy elherdálta-e ezt a pénzt? Nem! A pavilon 12 680 kg súlyú műtárgy kollekció önköltségi ára 20 000 frank volt, de Radisicsnak 5000 frankra sikerült lealkudnia…

A mintadarabokból, elemekből – falburkolatokból, kandallókeretekből, plasztikus díszű oszlopokból, konzolokból, frízekből – álló kollekciót novemberben bontották le Párizsban, majd 1901. január 15-én érkezett meg Budapestre. Itt a múzeum hatalmas pincéjébe került, ahonnan csak az 1980-as szigetelési munkálatok közben „került elő”.

 

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A nagyvonalú, figurális és növényi díszítményekkel dúsan ellátott magas tüzű színes mázas kerámiákat ma is látni Párizsban szecessziós paloták, épületek homlokzatán – ezt fotók igazolják. Alexander Bigot kerámia-gyáros épületdíszei az eklektika, a historizmus és a szecesszió jegyében születtek, de egyik irányzat mellett sem tört pálcát: az agyag és a máz hatásai, megoldásai kötötték le a figyelmét. Az itt látható elemek legtöbbje Jules Aimé Lavirotte lyoni születésű építész két, ma is álló párizsi épületéhez készült.

 

Az épületdíszítmények után következő terem a szecesszió „krémjét” tárta elénk. Aki a szecessziós tárgyakat szereti, rossz ember nem lehet! Akár csalogató is lehetne a bejárattal szemben álló Tiffany-lámpa, ha az „előszűrő” nem a Bigot-pavilon lett volna. A műtárgyak között sétálva az amatőr műkedvelő is lassan felismeri a Zsolnay-kerámiákat mély, tüzes színeiről, organikus formáiról, vagy a new york-i tárgyakat – a számomra az art deco-t idéző leheletfinom színátmeneteiről, és rendkívül elegáns formáiról. A lidköpingi svéd vázák színei, formái is árulkodók – színeik hidegek, formái már messze nem leheletfinomak… A táncosnőformába oltott asztali villanylámpa hamisítatlanul francia, ráadásul a kor egyik legismertebb párizsi táncosnőjéről, az amerikai születésű Loie Fullerról mintázták.

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja – zöld mázzal

Igen kellemes meglepetés volt a halasi csipke „szülőanyjának”, Markovics Mária varrónőnek, és a csipke tervezőjének, Dékáni Árpádnak „közös alkotása, egy 1906-ban készült, páva-motívumos legyező. Még sosem kapcsolták össze a szecessziót a nekem kedves hungaricummal, a halasi csipkével…

A magyar gyűjtemény 2013. február és április között a római Musei Capitolini-ben volt látható a 2013-as olaszországi magyar kulturális évad jegyében.

 

A kiállítás végeztével ismét megtettük „kötelező” körünket az emeleti galérián, ahol a szívet-lelket gyönyörködtető válogatás körbejárásával szoktattuk szemünket a széphez. Megemlítendő, hogy a múzeum anyaga az önzetlen magángyűjtők felajánlásaival is folyamatosan gyarapodott.

Itt olvashattam Bácsi Magda magángyűjtőről, s közben fanyar poén jutott eszembe… „Az utóbbi években – az adományozó jóvoltából – közel háromszáz távol-keleti és európai tárggyal gyarapodott a múzeum kerámiagyűjteménye. Bácsi Magda a szép tárgyak gyűjtését, szeretetét még gyermekkorában, édesapjától tanulta. A Svédországból 1994-ben hazatelepült zeneművész kollekciója igen sokrétű. A kvalitásban és mennyiségében egyaránt gazdag műtárgy-együttes mintegy öt évezred kerámiaművészetét prezentálja. …” – olvashattunk az adományozóról.

Ez csak Zsolnay lehet!

Ez csak Zsolnay lehet!

 

Minden kultúremberben ott szunnyad a szép tárgyak tisztelete – s talán birtoklásának igénye. Azonban nekünk, közönséges halandóknak legfeljebb egy-két, számunkra becses tárgyra telik – amit eleinktől örököltünk, s ha megtehetjük, tovább adjuk utódainknak, ha nem, a bizományiban végzi…

Harsáczki György