Két vár – borongós fellegekben…

Hó, jég, eső és szélvihar… Cudar idők a Murányi-fennsíkon

Murányhuta (Predná Hora) – Murány vára – Tiszolc (Várhegy) – Dielik-hágó – Teplica-karsztforrás – Certova-völgy – Certova-barlang – Kucalach-hegy – Zbojska-hágó – Nagyrőce (belváros) – Jolsva (belváros) – Süvete (rotunda) – haza

 

A március 15.-i hosszúhétvégén Murány-Murányalja központtal közel 4 napos túrasorozatot követtünk el…

Kopogott a Börzsönyi túra…

A Tűzköves-forrás jégcsapjai...

A Tűzköves-forrás jégcsapjai…

Lépre csalt bennünket a Börzsöny! Diósjenőnél még meg sem mutatta magát, a Závoznál már hepciáskodott, de a Nagy-Mánán a torkunknak is ugrott – A HÓ!!!!! Szűz hóval húzott csőbe – hegymenetben… – 2018. 02. 17.

 

Diósjenő – Závoz-nyereg – Királyháza – Tűzköves-forrás – Nagy-Mána-bérc – Nagy-Mána – Sasfészek-bérc – Három hányás – Piros háromszög – Szabó-kövek – Spartacus-forrás – Rakodó – Magas-Taxi th. – Róka út – Taxi-nyiladék – Királyrét – busszal a kocsmába, hamburger, forralt bor, sör… uhhh…

A quantum csendje – a februári Bükkben

Hó 400 méter felett, köd 700 felett… Mindig jó a Bükkben!

 

Utunk első kanyarja a Telekesi vh. közelében

Utunk első kanyarja a Telekesi vh. közelében

Menni kellett, mert mindig van gőz, amit ki kell engedni, ki kell lépni egy kicsit a taposómalomból és jó megmérettetni magunkat, mit bírunk még…:)

Jóformán nem volt kilátás sehol sem, de a köd különleges hangulatot adott a bükki bükkösöknek. A Bél-kőn a „világvégét” „láthattuk”, de az Őr-kő sem volt bőkezűbb. Legalább hat emberrel találkoztunk, amely szinte rekord így télvíz idején…

Megéreztük, de jólesett nagyon! Hogy hány kilométer volt? Ezt nehéz lesz eldönteni… „A GPS szerint 19 km, de ha csak berajzolom a térképen (a neten), akkor csak 17.”

Bélapátfalva-Telekesi vendégház – Sötét-lápa –Vasbánya-oldal – Bél-kő út – Palabánya – Bél-kő-nyak – Bél-kő-csúcs – Messzelátó-hegy – Ördög-sara – Őr-kő – Ő-kő-rét – Piros jelzésen vissza az északi oldalon – Bél-kő-nyak – Zöld jelzésen lefelé Homonna-tisztás – Piros sávon Közép-bérc – Telekesi vh.

 

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (5. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Krasznahorkától Jászóig

 

Sajnos bármennyire is jól aludtam kényelmes szobánkban, másnap is ugyanolyan megterhelt gyomorral ébredtem. Összeszedtük a „kipihent” sátrat, az éjszaka során félig megszáradt ruhadarabjainkat a madzagról (mivel mostunk is!), és leszállingóztunk reggelizni. Krasznahorka várának toronydaruja felett hófehér cirruszok virítottak…

 

Búcsú Krasznahorkától

Asztalunkra a vár égő tetőiről készített kép nézett, de csak nekem nem volt étvágyam. Lassan aztán összepakoltunk, vizet vételeztünk és kigördültünk az utcára. Rozsnyó meglátogatását terveztük aznapra, majd a Szádelői-völgy következett, amit a 16-os főút kihagyásával Dernő–Barka útvonalon terveztük megközelíteni: a fentről lefelé át a völgyön. A 16-ost Rozsnyó felé még nem úszhattuk meg, s Krasznahorka után meg is izzasztott bennünket egy domb, no de utána süvíthettünk lefelé. A bekötőútnál bevártuk egymást, aztán száguldottunk tovább, a két hatalmas erdős hegy tövébe. Figyeltem, de egy ismerős torony sem látszott jólismert épületei közül. Leérve „ismerős” szocreál beton-üveg építmények között forgattuk a fejünket, aztán valaki megtalálta a kis utcát a régi főtér felé. Egy modern szolgáltatóközpont, a „Kocka” is odanézett. Már tudom, hogy szerte a felvidéki városokban vannak hasonló Kockák – ezzel a névvel.

 

Három rózsa – négyzetes főtér

Rozsnyót német telepesek alapították a 13. században, de a hegyek erre nem olyan gazdagok ércekben, hogy régen is bányászhatták volna azokat. A 13. század végére már mint virágzó településként utal rá a krónika. 1410-től a szabad királyi bányaváros címet viselte. Huszita vára is volt egy rövid ideig, amikor 1439-ben Giskra elfoglalta a védművek nélküli várost, és a mai temető környékén – közel a Sajóhoz – erődítményt emeltetett. Ezt követően 1458-ig váltogatták egymást a husziták és a magyarok, végül Mátyás tett pontot a cserék végére. A várat Bakócz Tamás kastéllyá alakíttatta – a temető környéki réteket sokáig kastélykának hívták. A török betöréseknek köszönhetően Rozsnyó elszegényedett, de erről a vallási viszályok is tehettek. Még a törökök is elfoglalták 38 évre, de a szabdságharcban is sokak szenvedték meg a császáriak sarcait, terrorját. A bányászat 1867-ben lendült fel ismét, Trianon után pedig 1938. november 9-én „Magyarok voltunk, vagyunk, leszünk” feliratú transzparenssel várták a magyar honvédeket.

Sose legyen szebb időnk városnézéshez, mint akkor volt! – álltunk meg azonnal a főtéri kereszteződésben, a reneszánsz tűztoronynál, lábánál a már említett Andrássy Franciska szobornál. (A szobor helyén több évtizedig partizánemlékmű állt…) Mindannyian annyira felélénkültünk, hogy a szélrózsa minden irányába szétszéledtünk… Azt ugyan jó volt látni, hogy civil élettel teli a belváros, de ez sok autóval is együtt járt. Nem köztudott, de a tűztorony a Diák-templom tornya, s a templomot 1650-ben építtette Lippay György érsek barokk stílusban. Az egész négyszög alakú, lejtős tér – mely a legnagyobb középkori tér a Felvidék területén – e körül helyezkedik el. Érdekes az is, hogy azért sem látni, hogy templom áll a torony alatt, mert máig meghagyták a templomhajóhoz épített apró házakat, a másik oldalon pedig a park fái rejtik el.

Gyalogosok, biciklisek haladtak el a muskátlival díszített lámpaoszlopok alatt, téren át keresztül-kasul, fagylaltozó gyerekek hangoskodtak anyjuk körül, s az összes ház a téren üdén, színesen nézett látogatóira.

Tíz percekre ide is, oda is leállítottuk a bicikliket – úgy, ahogy haladtunk a műemlékek lefotózásával. A jobb oldalról középkori támív-árkádok alatt fut be egy szűk utca. Amikor a pékség teherautója beállt, még a gyalogos közlekedés is megrekedt… A nagyon jellegzetes 1733-ban épült Ferences-templom vaskos tornya már összekacsint a közeli, hasonló stílusú harangtoronnyal, amely ennek dacára gótikus templomhoz tartozik, még pedig a Mária mennybemenetele templomhoz.

A nem is egyeztetett rövid időben elsiettem a gótikus templom felé, amely előtt a jellegzetes – csodálatos hatású – négyablakos szegényház három különleges barokk domborműve nézett le az utcára. Arany betűkkel írták ki az építtető, Andrássy György nevét és az 1719-es évszámot is. A szegényházat az adakozó bőkezűsége folytán lett ilyen díszes – rajta a Pietá, a Szentháromság és a Szent Flórián kompozíciója látható. A frissen festett gótikus templom elé épp akkor ért egy apáca egy tucat gyerekkel, de ők is tovább jöttek a magyar időkben – 1906-ban – átdott gimnázium épületéig. Az Andrássyak ide is adományoztak, úgy, mint a messzebb álló református neogótikus templom építéséhez is. Egykor szecessziósnak épült, de sajnos ennek nyoma sincs. Visszatérve a térre, egy valóságos Esmeraldát láttam kijönni a Ferences templomból. Valószerűtlen volt…

Leültem 5 percre fagylaltozó barátaim mellé, aztán legurultunk a térről az empire stílusú városháza előtt, amelyen a város háromrózsás címere mellett egy Rákóczi-emléktábla is látható – az utóbbi a fejedelem 1706-07-es itt tartózkodására emlékeztetve. Közben azt találtuk ki, hogy ne szenvedjük meg visszafelé is a nagy emelkedőket, tegnapi útvonalunkon – Jólész és Várhosszúréten át – jutunk vissza a Dernő felé tartó országútra. Rossz gyomrom miatt ezt nagyon támogattam…

 

Sziámi ikrek Rozsnyón

A Safarik szlovák történész útján a 16-os út jólészi elágazójáig gurulva nem lehetett figyelmen kívül hagyni a bányászati múzeum jókora, 110 éves, eklektikus épületét, amelynek belső udvarán még a bányatárna-méretű bányászati kotrógépeket is lehetett látni. A bányászaton kívül a kohászati és ásványtani kiállítás is kiegészíti a látnivalók sorát.

Jólészen is émelyegtem, de Várhosszúréten határoztam el magam gyógypálinka beszerzésére. Először is a boltban nem volt megfelelő ital, aztán a paraszti élet tárgyaival szépen dekorált Buzgó fogadó sem volt még nyitva. (Viszont magyar népdaléneklés, -tanulás folyt az egyik helységben!) Végül a faluvégi kocsmában találtam egy izmosabb tátrateát, de az sem bizonyult elégnek …

Egy furcsa esemény is kapcsolódik Várhosszúréthez: 2000 januárjában sziámi ikrek születtek itt. Andreát és Lucát egy 11 órás műtéttel sikerült szétválasztani, s ma már teljes életet élnek. 2003 szeptemberében II. János Pál pápa misézett Rozsnyón, s ebből az alkalomból az akkor hároméves ikerpár átadta ajándékait a pápának.

Még egyszer elbúcsúztunk a Szent György templomtól, melynek kertjében 130 magyar katona sírját jelző kopjafa és faragott kereszt áll, akik Várhosszúrét körüli csatákban estek el 1945-ben.

Kereszteztük a 16-ost és egy csendes, erdős, patakos úton haladtunk Dernő felé – be a hegyek közé. Dernő (Drnava) neve magyarul is ki volt írva, s a település gazdag ipari múltját bemutató információs táblák is szlovákul és magyarul voltak fogalmazva. A falu közepén – ahol még a patakparton is nyírva volt a gyep – egy gyanús „madaras” emlékművet vettem észre. Igencsak meglepődtem, amikor elébe kerülve egy Turulos, magyar nyelvű világháborús emlékoszlopot találtam. Már másként néztem Dernőre! Nemsokkal arrébb egy kiglancolt csille felirata emlékeztette az arrajárót az néhai Andrássy vasgyárra. A csille egyébként az (Andrássy) Dénes-bányához vezető tanösvényt is jelzi.

 

A Csemosnya völgyében

Egykor Gömört „vasmegyének” is hívták, s ehhez Dernő vasérce is hozzájárult. Az Andrássyak 1817-től építettek itt nagyolvasztókat, 1830-ra finomvasöntöde épült. John Paget angol utazó is így írt róla: „egy vasöntöde, amit látni kell”. Elsősorban helyi ércet dolgoztak fel, de a pesti Ganz gyárba is szállítottak ércet. A nyersvasból lakatos- és kovácsműhelyekbe, a vasútnak és bányákba készítettek alkatrészeket. A Lánchíd sok elemét, láncait is itt öntötték, de a Duna sétány oszlopai, korlátjai is dernői vasból vannak. A századforduló felé élő Andrássy tulajdonosai már nem voltak olyan vállalkozó kedvűek – a gyárat 1915-ben felszámolták.

A vasgyár épületeiből még ma is látható néhány egyszerűbb. Sajnos az Andrássy-kastély mára már teljesen arculattalan. Dernő egyik jelképének számító hatalmas kocsányos tölgynél értem be barátaimat. Állítólag 1670-ben ültették, koronájának kerülete 21 méter. A település felett a 804 méteres Som-hegyen várromokat találhatunk. Az „Ördögvár” építési legendája a hollókőiéhez hasonló.

Innen viszont az út meredekké vált – igencsak bele kellett állni a pedálokba. Közben egy újabb csillénél az erdőbe ágazott le a tanösvény. A sötét lombok alatt erős hullámzással fárasztott bennünket az országút. (Már ott csodálkoztunk, hogy bírom.) Kiskovácsvágása (Kováčová) nagyon szemrevaló, eldugott magyar településke a Csermosnya szűk völgyben. Neogótikus templomát Andrássy György gróf adományából építették fel.

A patakvölgy ezután kis szélesebb lett, káprázatos kilátás esett a környező hegyekre, dombokra. Lucskára (Lučka) sajnos nem mentünk be, pedig – számomra – látnivalók sokaságát jegyzi az internet. A további néhány kilométer is csodálatos erdős-mezős tájon haladt. Már mindannyian vártuk, mikor „bukunk” át valami hágón, hogy a Szádelői-völgybe (Zádielská dolina) érjünk.

Barka (Bôrka) volt a kerülőút utolsó faluja – ezt már Torna várának uradalmához sorolták egykor. 564 méteren fekszik – micsoda kirándulóhely a környék! Barlangok, sziklás csúcsok, töbrök, Szádelő… A közepén le kellett lassítanom egy felállványozott kis kastélynál. Érdekes reneszánszos arányai voltak, de a 19. század végén emelték egy régi udvarhát alapjain: ez volt a Zichy-Ferraris-kastély. A körülötte szorgoskodók azonnal beinvitáltak, amint megtudták, hogy magyar turisták vagyunk.

Körbenézhettünk, bár belül már csak legfeljebb az ajtókeretek eredetiek. Községi hivatal, ám nagytermében színpadot is kialakítottak. A bennünket kísérő hölgy egy fénymásolatot is adott Barka településről.

A 19. században itt is volt egy kis vasgyár, de 1879-ben pusztító árvíz futott át rajta. Legnagyobrészt cigányok, majd magyarok lakják – és kevés szlovák. Átkerekeztünk a falun, ahol egy cigány család háza újult meg kalákában építve. Ez után a nap legpusztítóbb emelkedője következett, amit edzett csapatunk már nem minden tagja „viselt el”.

 

A „barlangi völgy” csodája

A nyereg legalább 700 méteren volt – fújtunk is egy keveset –, egy kápolna nézett az útra. Aztán lezúdultunk az aszfalton a Szádelői-völgybe jócskán megérdemelt élvezettel… A víz lefolyását kis harántárkok segítették, ám felpakolt biciklisek akár durrdefektet is kaphatnak tőle. Sokat ereszkedtünk, de még „sehol” sem voltunk! A patak már mellettünk zubogott, amikor a kereszteződésben lekanyarodtunk a menedékházhoz. A régi épületet a hely közkedveltségéhez méretezték – egy még nagyobb tetős kiülő tartozott hozzá. Ki-ki kofolát, sört, kávét vagy virslit fogyasztott. Nekem le kellet feküdnöm egy fa alá – úgy éreztem az segíthet. Rövid alvás után jobban lettem.

Jó kis dilemma került elénk: azt jelezte a beléptető sorompó, hogy a kerékpárt csak tolni lehet. Ez felpakolt kerékpárral balesetveszélyes lett volna (a rossz út miatt is), fekvő kerékpárral pedig egyenesen lehetetlen. Így lassan csorogtunk lefelé, nem is szólt ránk senki.

A szurdokvölgy 2200 méter hosszú völgye eleinte barlangok kialakulásával, majd kiszélesedésével és beszakadásával jött létre sok millió év alatt. Ma a Szár-patak fut benne – elődje barlangi patak volt. A fennsík szintjétől számítva a völgy helyenként 300 méter mély. Gyakran megálltunk fényképezni, és néha majdnem függőlegesen felfelé kerestük a sziklák csúcsait. Észre sem vettük, mikor melyikünket előztük meg… fájt a markunk a fektől.

A legszűkebb részen 10 méter széles a völgy, amit egy vízesés-sor követ. Ez a legvadabb rész, a lombok zöldes árnyékában beleálltam a patakba…

A lankásodó völgyben egyre gyorsulva értünk be Szádelő felső végébe. Nyáron erősen keresni kell a helyet a lombok között, hogy sziklatarajokat fotózzon az ember. A faluban ellenben a villanydrótok miatt dühönghetünk… Hogy-hogy nem, a 16-os út megint keresztbe tett volna nekünk. A fekvő bringások kérésére Torna (Turňa nad Bodvou) magyar többségű városából kis kerülőt tettünk dél felé Zsarnó és Péder és Bodolló érintésével, hogy Szepsibe (Moldava nad Bodvou) jussunk.

Torna felett középkori – 14. századi – várának romja emelkedik egy meredek karsztos hegykúpon, amely a 17. században is heves harcokat élt meg. 1685-ben az utolsóként elfoglaló Schultz császári tábornok leromboltatta. 1998-ra is maradt egy olyan boltív, amely alatt akkor megaludhattunk… A kilátás csodálatos.

 

Az aszú városában és a prépostság

A vasút után átkeltünk a lusta Bódván és sorra vettük a falvakat. Bodollón láthattuk azt a templomot, amely a háború rombolása óta csak 1996-ra készülhetett el, pedig vágyták a hívek… Aztán a délután végére Szepsi „ipari negyedébe” értünk. A belvárosban egy sor érdekes dolog került elénk. Elsőként egy székelykapu-emlékmű, mely magyar nyelven emlékeztetett az 1794. augusztus 27.-i pusztító tűzvészre, nem sokkal arrébb pedig a regényes nevű Szepsi Laczkó Máté szőlőfürtös szobra indította meg fejemben a fogaskereket.

Szepsiben a 16. században (pezsgő reformáció!) korának három nagy alakja született. Elsőként nézzük: Laczkó Máté költő és történész, aki élete delén Lórántffy Zsuzsanna és I. Rákóczi György szolgálatában állt. A „lényeg” viszont az, hogy 1630-ban ő találta fel az aszúbort – akkor tette az első pohárral úrnője asztalára! Itt született Szepsi Korótz György, Bocskai fejedelem írnoka és prédikátor, illetve Szepsi Csombor Márton utazó, aki az első magyar nyelvű útleírást (Europica Varietas) megírta. Az akkori Strassburgi Akadémia tagjának választotta!

A gótikus templom felújítása 2012-ben fejeződött be, elődjei István király, és Mátyás király idejében épültek, bár közben rombolászták is, például 1945-ben felrobbantották a tornyát – a németek. A szentélye – nem kicsi – a gótikus.

Trianonig szinte színmagyar település volt – napjainkban csak harmada az, 11 ezer lakosából 1942 ismeretlen nemzetiségű – olvasom az interneten. Ez meg mi?

Szepsi cseppkőbarlangja Szlovákia 14. leghosszabb barlangja – rendkívül szövevényes, nem látogatható! Észak felé, a legszebb fotófények közepette eredtem a többiek után Jászó (Jasov) felé. Ez az út zárja kelet felé a karsztvidéket. Északra a Szepes-Gömöri-érchegység sötétkékje töltötte ki látóhatárt. Lankás dombvidéken tekertünk, s lassan be-beláttunk Jászó medencéjébe, amit a premontrei prépostság kéttornyú temploma tett egyértelművé. A kisvárosra balról a várhegy sziklás oldala szakadt le. Amellett hogy Jászónak is van barlangja, szép egyházi épületei is hasonlóvá teszik Szepsihez.

A településen nem is láttuk már a templomot (annak közelében tudtuk a kempingünket), de a Bódva hídjánál balra fordulva ismét feltűntek a toronysisakok. Ekkor vettük észre, hogy csak cigányok jöttek-mentek az utcán. (Sajnos ezt a kempingben is megerősítették, mint a vidék egyik nagy gondját.) A nagyméretű, feltűnő, gazdag prépostságot egykor Könyves Kálmán király alapította, s még a 17. században is tornyos kerítőfal védte. Falak nélkül ma legalább az utcáról is könnyen szemügyre vehettük a szocialista érában elhanyagolt barokk épületegyüttest. 1950-ben az állam a prépostságot is felszámolta.

 

Vár a CSEMADOK!

A közeli kempingben aztán azzal fogadtak, hogy az egész terület „le van foglalva” a Csemadok rendezvényéhez. No de egy magyar biciklis csapatot hogyne fogadtak volna be! Aki nem tudná, a CSEMADOK a szlovákiai magyarok kulturális és közművelődési szervezete, csak mivel Csehszlovákiában született, máig „cse” maradt a mozaikszó eleje.

Hátul felverhettük sátraink, s miközben ezen dolgozni kezdtünk az egyik főszervező meghívott bennünket az esti Dinnyés József és Kátai Zoltán énekmondó, előadóművész estjére. Közben betuszkoltunk egy vacsorát is, s a nap remek sörözéssel zárult. Hirtelen barátság és jó beszélgetés kerekedett egy felvidéki „életművésszel”, aki Londonban kertészkedik, s barátnője érkezéséig nagyon jól szórakoztatott bennünket. Elköszönéskor egy láda barackot és zöldséget adott át, s egy üveg bort – neki hirtelen felesleges lett…

Harsáczki György

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (4. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Tornalja, fürdőtől Krasznahorkáig

 

Kellemes nyári reggelre ébredtünk – a levegő felfrissült -, Béla barátunk teflonján is valami sült… Ha nem lettünk volna olyan kényelmesek, felmerülhetett volna az, hogy indulás előtt még ússzunk egyet a tóban. Viszont 9 órakor megjelent két tornaljai asszony, kézikocsin húzott tiszta ágyneművel, és azt mondták, fél 10-re el kell hagynunk a házat, mert korábban érkezett meg a következő vendég! Nem volt jogos, de nem volt baj, hogy félórát „nyertünk”. Nemsokára már nagy meleg volt – ütős párával -, a kemping bejáratában bevártuk egymást, s közben megkóstoltuk az ivókútba vezetett ásványvizet. Bár a „természetes ásványvíz” magyarul is ki volt írva, a néhány soros elemzés csak szlovákul: elsősorban kalciumot, magnéziumot és H2SiO2-t tartalmaz. Már 1245-ben Sevica formában feljegyezték a forrást. Egy köz-forrás máshol is ontja vizét – egy egyszerű betonvájúba.

 

A „torony alján”…

Az árván álló Moesz-kastély mellett tekertünk vissza a főútra. A tervem az volt, hogy teszünk egy „felderítő kunkort” a városka közepében, majd megkeressük a településnek nevet adó „torony alját”, vagyis az ősi erődítés nyomát, amely meghökkentő módon egy meredek kis sziklatömbön található a Sajó árterének szélén. A mai település ősét 1291-ben említik először, amikor a Tornallyayak őse engedélyt kapott az említett szikla „megerősítésére”. Így őrtorony emeltetett rajta, s az aljába települtek első lakói.

Tornalja hosszan elhúzódó település, sokáig – 1960-ig – járási székhely volt. 1948-1990-ig Safárikovo-nak hívták, egy szlovák régész-történész után. Több városrészből áll – mi a falusias Királyiban strandoltunk. A 7500 fős népességből kétharmad a magyarok aránya. Az épületek a központban is csak első emeletig magasodnak, de a gyalogosforgalom erősen megnőtt. A feltűnő, jellegzetes városháza 1928-ra készült el – először én korabeli szolgáltatóháznak néztem. Megkerültük, s mögötte egy nagy „felvonulási téren” természetesen a Szlovák nemzeti Felkelés ágyús emlékművét találtuk – egyes helyeken apróra aprózódott a kövezet.

Éreztem a csapat sportos türelmetlenségét, így az ősi vár helyére koncentráltam. Sejtettem a helyét, de nem tudtam, hogy a házak mögött zöldellő Zoltán kertbe hol lehet bejutni. (A Zoltán kert Tornallyay Zoltán kúriájához tartozott egykor, mely ma óvoda.) Már tervezgettem az átmászást egy belső udvarból, ám akkor a többiek utánakérdeztek. Az ún. Mierová (zsák)utcán át gurultunk be egy társasház mögé. Itt található a lassan enyészetbe hanyatló szabadtéri színpad is, amely felett ott a mészkőszikla. Fellélegeztem, amikor láttam barátaim arcán a megilletődést, amint ránéztek. Gyorsan meg is másztuk…

Az 1291-ben már álló figyelőtoronyhoz a 14. században egyéb épületek is épültek, amelyek csekély maradéka fel-felfedezhető. Az erődítmény elpusztulását a 14-15. századra teszik. Az 1990-es évek kutatásai árok- és sáncmaradványt, és egy 5×5 méteres épület nyomait is feltárták. Napjainkban az egyetlen jól látható építmény 19. századi lehet.

A parkban egy elhanyagolt, kiépített forrás mélyült a sétaút mellett. Innen 40 méterre áll a 15. századi alapú református templom, amelyet többször is átépítettek, de szószéke mégis 1600-ból való.

 

Ahol a király is kapát fogott

Sajógömör (Gemer) felé egyértelmű volt az út – a hegyek és a Sajó fokozódó szorításában gyorsan begurultunk a Mátyásos településre. Felidéztem egy 30 éves hangulatot… A 80’-as évek közepén – szomszédos családokkal – megálltunk Mátyás király szép szobra előtt, amely akkor sem volt jól fényképezhető, mert fekete színű és többnyire árnyék borul rá. Alsós gyerekek nyomták arcukat az iskolakerítésnek és kíváncsian faggatóztak: Honnan tetszettek jönni? – Magyarországról – mondta egyikünk. A gyerekek gyorsan továbbadták a hírt egymásnak és hangosan kántálni kezdték: – Itt vannak a magyarok! Itt vannak a magyarok! Szüleink nagyon megijedtek, mert a határnál is mindig behúztuk a nyakunkat… Sietve továbbautóztunk.

Holló Barnabás 1914-ben felállított alkotása közkedvelt királyunkat kapával a kezében ábrázolja, és a keményen dolgozó jobbágyokat lenéző urak megleckéztetésének történetét eleveníti fel. A munkát meg kell becsülni! Most is koszorúkat találtunk a lábainál. Számomra megható volt, hogy 130 éve áll már ez a szobor… Bonfini idejében Gömör a vármegye székhelye volt – ma ellenben 868-an lakják! A park tőszomszédságában egy impozáns templom magasodott, amelyet 1882-ben emeltek neogótikus stílusban, kerítőfalához egykor az elpusztult vár anyagát is felhasználták.

Gömör Cinka Panna szülőhelye, s hogy a perec kerek legyen, járt erre Petőfi Sándor is 1845-ben – bár csak megaludt. Petőfi apró emléktáblája a közeli, szívet melengető apró, barokk-klasszicista Szent-Ivány kastélyon látható, s átellenben találjuk Cinka Panna mellszobrát, (fácskákkal jól eltakarva) a legendás cigányprímásét, akit – kérésére – férfi ruhában temettek el, és rövid szárú pipát szívott…

A falu él, sok új ház is található itt. A néhai vár dombja alatt kanyarodtunk ki a Sajó felé. Én hajtottam elöl, így előttem galoppozott át egy őz 8-10 méterre.

 

A Sajó mentén – sietősen

Nemsokára Gömörpanyiba (Gemerska Panica) érkeztünk. Szerencsére – nagy összefogással – sikerült megállítani a folyamatos előrehaladást: betértünk kávézni a motoros csehóba. Már a kávé- és kofolarendelés közben jót mulattunk a kavarodáson, s kocsma bérlőnője pedig mesélt a helyi motoros életről. Néha még ő is beöltözik bőrruhába a motorozáshoz! Elköszönés után alig néhány utcával arrébb vártuk a csapat hátvédjeit. De hiába. Kiderült, hogy kaptak egy hirtelen fülest és legurultak Kubinyi gróf egykori szálláshelye, a mai szecessziós Szigety kastély felé. Felújították, panzióként működik, de a növényzet sokat eltakar belőle. Az éppen felállványozott homlokzatú templom előtti tűzoltószertár kéményén fejedelmi gólyafészek látható!

Beretke látnivalói következtek volna, de sajnos időszűke miatt kihagytuk – csak a 16-os úttól nézegettük. Kettő órára a várhosszúréti Buzgó-barlanghoz akartunk érni barlangtúrára – aznap nem volt későbbi időpont. A Sajó meredek hegyek között síkra egyengetett völgysíkján hasítottunk az forgalmas 16-os országút szélén, s amíg le nem kanyarodtunk róla, szinte végig sötét fellegek kavarogtak a fejünk felett.

Csoltón valami nagy „bástya” épült a dombtetőn, a Sajón pedig egy furcsa turbinát láttunk, amely nem volt körbeépítve, s látni lehetett a forgását. Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan kellett átpedálozni ezen a völgyön, így Özörényt sem tudtuk felfedezni, mely egyike a legrégebbieknek itt. Pelsőc (Plešivec) közelében már több barlangot is reklámoztak az útmenti táblák, s magas harangtornya felett már nagy felületeken láthattuk azokat a gyér növényzetű, sziklás oldalakat, amelyek a település nevét adták (pleš – kopár, lásd Pilis). Élmény volt ebben a völgyben kerékpározni!

 

Pelsőc évszázadai

Pontosan toronyiránt kanyarogtunk be Pelsőcre – a 1807-ben épített barokk-klasszicista harangtorony az „ősgótikus” Szent György templomhoz vezetett bennünket. A 13. századi templomot később reneszánsszá építette át a Bebek család, akinek remekbeszabott temetkezési kápolnája az északi oldalhoz épült. Az ablakok máig megőrizték gótikus vonalaikat. A kápolnában Bebek László 1401-ben faragott sírköve is látható. A harangtorony alapját képező torony a város védműveinek része lehetett, sőt az egyik kaput is szolgáltathatta.

Vára, melynek maradványai egy közeli hegyen enyésznek – a 13. században épült, s a török időkben végvár lett. Schwendi Lázár császári fővezér tett a végére pontot – leromboltatta… A várost is sajnos mindenki előszeretettel gyújtogatta: 1558-ban a törökök, aztán a császáriak, de 1849-ben az oroszok is felégették. A lakosok inkább csak meszet égettek.

A templom melett parkolóban pihentünk egy kicsit, s nyeregből is szívesen vetettem volna futó pillantást Pelsőc régi épületeire. Zegzugos utcákon át jutottunk ki az országúthoz. Míg az eltévedteket vártuk, megközelítettem az egyik családiház kertjében emelkedő romot. Utóbb kiderült, hogy az a város 1320 körül épített erődítéseinek maradéka, amelyet a hidak védelmére építettek.

A völgy ugyanúgy meredek hegyoldalak között kanyargott Rózsnyó (Rožňava) felé. Elhagytuk a gombaszögi bánya sziklatűjét, majd a kedves Szalócot is, ahonnan már láttuk a Berzétei-sziklákat. Ez után kezdett felszakadozni a felhőzet. Feltűnt Rozsnyó, de mielőtt bármi szépet mutathatott volna, ráakadtunk a jólészi leágazóra. „Szavazzon ránk, és minden jó lész!” – viccelődtünk a falu nevével. Cházár András, aki itt született, nem viccelt, ha az elesettekről volt szó, s ő volt az siketnéma oktatás megtermetője. Már Jójész (Jovice) felé megpillantottuk Krasznahorka várát – toronydarustól.

 

Barlangi séta a felszínen…

A Buzgó-barlangon kívül egy meglepően nagy, kéttornyú templom, egy kegyhely, faragott honvédkeresztek és pásztortalálkozók, kézművestáborok teszik híressé és érdekessé Várhosszúrétet (Krásnahorská Dlhá Lúka – Jesszusom!), amely a szomszéd település volt. A barlang itt már alaposan ki volt táblázgatva, s némi kátyúkerülgetés után a patak hídján át viharzottunk be a Jozefína panzió udvarára. Azért választottam a Buzgó-barlangot (Krásnahorská jaskyna), mert vizesbarlang, vagyis aktív, s a járatban a kialakító vízfolyás csobog – erről az Egri Kárpát Egyesület elnökétől hallottam.

A pihenés, a napsütés és az élmény előszele nagyon felvillanyozott bennünket a szép, füves udvaron. Gyorsan lemálháztunk – sajnos az ebéd már nem fért az időnkbe -, és egy kis meleg ruhát magunkhoz véve jelentkeztünk. (Nekem ebbe a pakolásba nem fért bele a félcipőm előkotrása, így vállaltam a szandált. „jó túracipő ajánlott”-írták a weboldalon) A 10 eurós belépti díj, csupán az itteni viszonyok közepedte volt magasabb, de akkor csillant fel a szemünk, amikor hozzánk kezdték mérni az overálokat és lámpával együtt egy-egy barlangászzsákba tenni. Ujjé, nem járdás a barlang, sötét lesz!

Ezután csodálkoztunk azon, hogy némi felületes útbaigazítással egy velünk együtt induló kis csoport után küldtek bennünket. Már kaptattunk felfelé a hegyre az utolsó házak mellett, amikor kiszóltak az egyik udvarról, hogy a barlang nem is arra van. Visszahívtuk a szlovákokat is, és a falusiak útbaigazítása szerint irányt váltottunk – le a völgybe. Miért nem tudott volna a túravezető velünk együtt menni a Buzgóhoz? – Mert ő kocsival ment… – láttuk később. A malomépület után a Buzgó-forrás kegyhelye következett, amely még mindig nem a bejáratnál volt. Itt két kislány látta virágszedés közben Szűz Máriát lebegni a fák között, a forrásvíz gyógyító erejét pedig csodás gyógyulások bizonyították. (Ez a jelenés még jóval 1748 előtti, mivel akkor égett le a korábbi Buzgó-kápolna.) Dohogtunk, aztán tovább mentünk. Végre megpillantottuk a termésköves barlangbejáratot, és a sziklák közül előbukkanó patakot, amely továbbfolyva 20-30 méteren át kisebb teterata lépcsőket-gátakat épített.

A szervezők és segítők közül mindenki tudott jól-rosszul magyarul, csak a túravezetők nem – a miénk és segítője gondosan beöltöztettek bennünket, aztán uccu neki, beléptünk a hideg barlangba. Érdekes érzés volt – rég nem voltunk hidegre téve…

 

Pallón, dróton – szandálban

A Buzgót 1964-ben fedezték fel a rozsnyói barlangászok (azért a forrás mindig is ismert volt), azóta 1355 métert tártak fel belőle, amiből a látogatók 450 métert koptathatnak oda-vissza. A járat csak néhány helyen szűk – laikus szemmel -, itt-ott támaszkodni kell, de a legklasszabb az egészben, amikor a víztükör felett kell átaraszolni az egyik drótkötélen lépdelve, egy másikba kapaszkodva. Indulás előtt vezetőnk Attila kezébe nyomta a barlang ismertetőszövegének magyar változatát, amelyet a szlovák ismertető után kellett felolvasnia – nekünk.

A belépés után nemsokára bent is találkoztunk a patakkal, majd rövidesen az első drótkötél! Nagyon élveztük – többen közülünk valóban barlangászkodtunk… Fotózni sem volt lehetetlen.  A drótkötelezés után a kanyon szakasz felett pallókon billegtünk. Ahogy az ki lett találva – a megállókban a szlovák ismertetés után Attila olvasott, bár ő már nem tudott mutogatni.

Egyedülálló élmény egy olyan földalatti túra, ahol Te világítassz! Később el-eltűnögetett a patak (egy helyen mi hat méterrel fentebb kényszerültünk, majd vaslétrán lemásztunk), majd az Óriások termének közelében egy kisebb tó felett lépdeltünk át egy pallón. Ebben a teremben már nagy tömegben jelentek meg cseppkövek, cseppkőzászlók, s még borsókő képződmények is. Nemsokára több létrán meneteltünk egyre feljebb, míg el nem értünk az óriás cseppkőoszlop „előszobájába”, majd a felolvasás után vezetőnk felkapcsolta a reflektorokat. A 34 méter magas „Rozsnyói Barlangászok Cseppköve remek megvilágítást kapott – vaku nélkül is sikerültek a felvételeim. Létezik magasabb sztalagmit a trópusokon, ahol sokszorta gyorsabban gyarapodnak a képződmények, ám a mérsékelt övben nincs párja – így ebben a formában Guiness-rekord. Ez itt nagyon különlegesen gyorsan gyarapodik: évente 130-150 kg-mal! Ez szép befejezés volt! Visszafelé ugyanazon az útvonalon sétáltunk ki.

Nekem az tetszett, hogy nem volt túlkomplikálva, nem akarta senki azt a valamennyi felelősséget az amatőr látogatókra hárítani, nem volt beton, krómacél járda és fogantyú, korlát és három vezető. Ettől belefért 10 euroba, és nagy élmény volt!

Kicsomagoltuk magunkat a barlang előtt, és elköszöntünk. Átszellemültek voltunk – ott a csobogó patak partján. Visszafelé benéztünk a malomba, amely kerekének már csak a tengelye van, de belül még megvolt a liszt-szita berendezése.

 

Az Andrássy Franciska-kultusz

– Nna most már megértünk egy ebédre! – nyögtük négy óra tájban, visszaérkezve a panzióhoz. Sajnos a ház sörözőjét zárva találtuk, és ennivalója sem volt mindenkinek – én mindenesetre nekikezdtem. Többen egy megjelent cicát babusgattak. Ebédem végére a söröző is kinyitott, s egy pohárka sör után vendéglő után „kiáltott” a társaság. Miközben áthajtottunk a településen, végig láthattuk a Szent György templom tornyait, amelyek 1754-ben eredetileg barokk stílusban épültek, ám az Andrássy család (Krasznahorka urai is) 1895-re historizáló – neoromán – stílusban átépítette.

A 16-os út kereszteződéséig a csodálatos látképekben gyönyörködtünk krasznahorkai várral. Sajnos a Krasznahorkára vezető országút „ügyefogyott” módon jókora dombra kapaszkodott fel, hogy utána hanyatt-homlok lesüvítsünk – először is az Andrássy-mauzólumhoz. A különleges síremlék müncheni jugendstíl hatású (nem bécs-budapesti) szecessziós stílusú. Richard Berndl tervezte. Díszítőelemeinél korakeresztény és ősi keleti elemeket alkalmaztak. Andrássy Dénes gróf, aki az Andrássyak monoki ágának utolsó tagja volt és felesége, a polgári származású Franciska hatalmas vagyon birtokában – mivel gyermekeik nem voltak – az árvákat, a szegényeket és a betegeket segítették. A kezdeményező Franciska volt, de halála után férje még inkább adakozott. Ők voltak az elsők Magyarországon, akik nyugdíjat fizettek birtokaik alkalmazottjainak – 1898-ban!

Franciska 1902-ben hunyt el – a vagyont kezelő Szulyovszky István szinte Franciska-kultuszt teremtett a róla szóló újságcikkei hangnemével. (A kultusz szép példája a Rozsnyó főterén látható Andrássy Franciska szobor.) A gróf méltó síremléket kívánt terveztetni, egy csodás parkkal. 11 évvel élte túl szeretett feleségét. A külső parkban hűséges tacskójuk szobra is látható.

Az éhség tehette, de a településen 20 percre kétfelé szakadt a brigád, s különböző időpontokban meglátogattuk ugyanazt az éttermet… Jó hangulatban telt a bendők megtömése, ám én akkor már másodjára ebédeltem… Itt tudtuk meg, hogy kinézett kempingünk már nincs meg, de panziók akadnak, illetve, hogy a várat nem lehet látogatni… Most én dohogtam, hogy minek hurcoljuk a sátrat, ha aznap sem használjuk, de aztán követtem a többieket. Néhány vargabetű után végre megérkeztünk panziónkba, a vár alá és felköltöztünk a második emeletre. A nap – vagy akár a túra – abszurd helyzete az volt, hogy kényelmes ágyunkról a Majmok bolygóját néztük – szlovákul. Fentről a vár sötét sziluettje intett bennünket türelemre: nemsokára régi fényemben tündöklök…

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (3. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Rimaszombat, Kurinc fürdőtől Tornalja fürdőig

 

Hajnalban eső zúdult Kurincra. Nem siettünk a felkeléssel. Közben többen elégedetten nyugtáztuk, hogy kimosott, kiteregetett ruháinkat kéretlenül is átöblítette a zuhé. „Boldogságunkat” a neten látott felhőkép tette teljessé, ugyanis akár egy egész hétre biztosítva láttuk a csapadékot…

A rekreációs központ helyén egyébként egykor egy johannita kolostor állt – mellette most Szlovákia legrégebbi védett területe, a Kurinci tölgyes található. 1952-től rezervátum.

A szürke felhők alatt aztán az egyik büfé előtti asztaloknál találkoztunk. Eleinte ki sem akart nyitni a büfé, aztán valahogy meggondolta magát: lett rántotta. Megmosolyogtuk a derűsen ténykedő gumicsizmás csapatot, az ANTSZ-eseket, aztán hosszas szócsatározás után (induljunk, vagy várjunk?) sátrat bontottunk és reménykedve útnak indultunk Rimaszombat felé.

 

Körök Rimaszombatban

A bicikliút nyomvonalát követve délről tekertünk be a városba – átkerekezve a Rima hídján. Rimaszombat belvárosába nem egyszerű bejutni, mivel a sejtett, magas, és szocreál épületekkel eltakart templomtornyok irányába nem akaródzik kanyarodnia az útnak. Korábbi tapasztalatomnak köszönhetően parkolóhelyeken és járdákon sikerült beljebb jutni, ám a recumbens (fekvő) bringa nem alkalmas padka-hágó manőverekre, így a csapat felének ez sem volt megoldás – szitkozódtak… Az hatalmas eklektikus, egykori vármegyeháza (a mai városháza) terének közelében már szétszakadtunk. Mögöttem szovjet emlékmű állt egy „múzeum” feliratú épület előtt, a tér sarkán egy frissen koszorúzott Petőfi-szobor. (Petőfit 1845-ben táblabírónak nevezték ki, s akkor egy kényelmetlen éjszakát töltött itt.) Izsó Miklós alkotása állítólag a legszebb Petőfi-szobor. 2004-ben öntötte Varga Imre öntőmester a 120 éve őrzött gipszminta után. A közelében Tompa Mihályét is megtaláljuk – ő is itt született.

A recu tulajdonképpen nem alkalmas városnézésre, ezért a recusok már-már visszafordultak, amikor megérkeztünk a(!) fagyizóhoz. Egy nyári hétfő is olyan, mint egy tavaszi vasárnap, lenyugodtunk, letelepedtünk Rimaszombat legkedvesebb erkélye alatt, és nyaltuk a fagyit. Amint a „mézes madzag elfogyott” a Fő tér felé toltuk a bringákat – sajnos a recusoknak ez sem volt könnyű. A szlovák nemzeti felkelés utcájának régi épületei főleg eklektikusak, kiegyezés utániak. Sajnos érthetetlen, hogy kerülhetett a főtér közepére egy üveg-konténerépület, amely kávézónak(!) ad helyet.

A tér közepén a Mária Terézia építtette római katolikus templom áll, amely körül egy korábbi templom alapfalait emelték ki, de sokkal jellegzetesebb az empire stílusú, karcsú református templom tornya, amelynek falához Ferenczy István szobrászművész szép emlékművét ragasztották. Mellette egy honfoglalás-emlékmű dacoskodik. A város szülötte, Blaha Lujza (szül. 1850) mellszobrát a plébániatemplom mögé dugták, ám a kis fák mögül sok csinos épület néz ide. A klasszicista stílust a volt Fekete Sas szálló 1840-es épülete képviseli, de avatott szem azonnal megakad a volt vármegyeháza 1798-ban épített épületén is: érdekes arányai empire stílusúak.

1910-ben a kedves kisváros lakosságának 90%-a magyar volt, mára csak a harmada… Rimaszombaton született – többek között – 1902-ben Szombathy Viktor író, újságíró, muzeológus, akit „szlovákiai Mikszáthnak” is hívtak, s egyik szeretett könyvem, a Száll a rege várról várra szerzője.

 

A Rima mentén délre

Az összes tornyok felett nagyon vészterhes, barnás-szürke felhőtömegek gomolyogtak – ismét megoszlottak a vélemények, hogy érdemes-e elindulni? Elszántan nekivágtunk dél felé, bár még a városban majdnem egy kapualj alá kényszerültünk, de aztán meglódultunk. Jánosiig meg sem álltunk. Itt lett volna rá ok, ám a „négykastélyos” (inkább nagy kúriák – copf és klasszicista stílusban) faluban esni kezdett. Míg behúzódtunk egy előtető alá, egy szemfülés társunk a román stílusú bencés templomot is megpillantotta.

A leromlottabb (több roma) Rimapálfalán (Pavlovce) több parasztház homlokzatán látható szép, ornamentális vakolatdíszítés. Míg megtettük egy véletlen vargabetűt Bellény felé, valószínűleg uradalmi gazdasági épületek romjai mellett mentünk el: egy magas kéménymaradványt nagy gólyafészek koronázott.

Bánréve felé hajtottunk az 571-esen. A terep könnyű volt – a lealacsonyodó dombok lankáiról a Magyarországon lévő homokkővidék dombsorát láthattuk. A könnyed, bár már-már unalmas pedálozást Rimaszécs (Rimavská Seč) feltűnése feledtette egy kis időre. Már voltam itt, és amit láttam, nem felejtettem el. Az alacsony dombon álló templomot és a tető nélküli, hatalmas magtárépületet sem.

Barátaim amint felértek a magaslatra, „afféle szokott módon” megálltak a templom mellett. – Nna, Gyuri, szétnézünk itt?

– Most azt csináljuk, hogy azonnal beletaposunk a pedálokba, mert ez egy teljesen elcigányosodott falu.

Ebben a pillanatban megjelent egy rendőrautó – mintha biztosítani akarták volna az áthaladásunkat. 50 méterrel később már a többiek is láthatták a szögesdróttal körülvett kis rendőrörsöt a falu közepén és a romosra lelakott parasztházakat, és az előttük álldogáló, üldögélő riasztó népséget. A wikipedia szerint 1763 lakosából 45-öt cigány – a valóságot viszont borzasztó látni.

A gazdag múltú településnek egykor vára is volt, temploma egykor gótikus, majd reneszánsz stílusjegyeket viselt – ellenben 2012-ben leállították a vasúti személyszállítást is.

Csíz volt a következő település, amelynek több esélye van a jobb jövőre, mivel 1860 körül jódos-brómos gyógyvizet találtak kútásás közben. Bár a 19. századi fürdőn és néhány kúrián kívül biztosan lett volna még látnivaló Csízben, de a többiek haladni szerettek volna.

 

Külön utakon kastélynézőben

A sajólénártfalvai elágazóban megálltunk a buszmegállóban. Főleg nassolni. Karesz padlót fogott – már, hogy ott volt jó nyújtania… Viszont a pihenő után szemléletmódunk szerint szétváltunk, mivel az érdekesebb hossszabik út mellett egy rövidebb is felmerült Tornalja (Tornal’a) felé, amely aznapi célunk volt. Én mentem egyedül a Sajón túlra, Sajószentkirály (Kráľ) felé. Innen már látszottak a Pelsőc feletti mészkő-hegyek – eső utáni párafelhők úsztak előttük.

A vasúti híd is a közelben ívelt át a Sajón, ám elfordultam az országhatártól és Abafalva felé tekertem. A Napban sütkérező település lakosai közül 1945 januárjában 67-et szovjetúniói kényszermunkára, 1947-ben pedig 27 családot csehországi kényszermunkára hurcoltak. Az utóbbit a Benes-dekrétumok alapján… A babakék ektektikus Abaffy-kastély ma – szemmel láthatólag – községháza, előtte kopjafa áll, neogótikus temploma a Sajó első folyóteraszára épült.

Érdemes volt a forgalmasabb 67-es utat választanom, mert a barokk-klasszicista stílusú sajószentkirályi kastélyt nem lehet félvállról venni! A Jankovich család úri lakja – mégis Plettrich-Szilárdy-kastélynak hívják – a Szent László templomot is magába foglalja: az 1744-ben épített kastélyba 1752-be építették be.

Behajtottam az udvarra a tűzoltókocsi mellett, majd fotózás után a túloldali kijáraton hagytam el. Csak ekkor vettem észre, hogy a a zártnak tűnő épület a másik irányban „nyílik” – két előreugró egyforma szárny egy kis udvart fogott közre. A bejárat felett harangtorony emelkedett, míg előtte kertészkedést befejező fiatalemberek beszélgettek – az udvar közepén egy gyönyörű Szent István szobor állt. Az épület különlegességét a két tömzsi hengeres torony közrefogta kapu fokozta.

A második település Kövecses (Štrkovec) volt. Érdekes, egytornyos földszintes kúriája a Jansen családé volt (ez meg ennek ellenére Dancs-kastély). Sajnos ezt már jobban kikezdte az idő – látszólag vizesedik. Homlokzati címerén mintha oroszlán téblábolna. Nem tudtam mögé kerülni, de hátul jellegtelennek tűnt. Temetője különös módon egy külön álló domb oldalában feküdt – fákkal körülvéve. Először Kövecses ősi magja maradékának gondoltam…

 

A tornaljai szállás

Az egyre határozattan kirajzolódó Torna-Szilicei-karszt vonulatai előtt beértem végre Tornaljára.  (1948-1990 között Safarikovo volt a neve, Safarik pedig egy szlovák történész volt.) Buzgón fürkésztem a bal oldalt, Králik városrészben, ahol a kinézett kempinget vártam, ahol találkoztunk volna ismét. Egyszer csak megláttam egy gólyafészket – a gólyák pedig csak úgy fehérlettek a kék ég alatt. – Csett! – szólt a gépem.

A biciklik ismerősek voltak a bolt előtt. Belefutottam a barátaimba! Gyorsan csatlakoztam a sör- és jégkrémgyűjtögetőkhöz, majd a pénztárhoz léptünk. Egy gyönyörű nő..! És útba is igazított bennünket a kemping felé. (Itt hangzott el, hogy tengerszem van a strandon. Ugyan már! – legyintettem.) Szerzeményeinket a szomszédos földig amortizált buszmegálló árnyékában költöttük el.

A Sajó felé gurultunk – elsuhantunk egy kis templom és egy kúria előtt -, a folyónál befordultunk a kempig vaskapuján. Alig vártuk, hogy fürödhessünk – ugyanis úgy tudtuk, a kempinghez strand tartozik. A következő félórában odasomfordáltunk a recepciós fiúhoz, aki ábrándjainkat szertefoszlatta, aztán felvázolta, majd megmutatta a beázásveszélyes, ütött-kopott lakóbódét… Az is kiderült, hogy a strand a túlparton van. (Az információs pult üvegén egy csodás tó fotóját láttam strandolókkal. Csak nem az vár minket? – hitetlenkedtem.) Végül csak-csak előhozakodott egy jó kis faházzal, amely a strandon található – némi pluszköltség ellenében. Áttekertünk (a Sajó-hídon), betekertünk, megnéztük, visszatekertünk, kulcsot átvettük, áttekertünk, bementünk, s végre elfoglaltuk…

A szárítókötelek megteltek vizes ruhadarabokkal, az asztalt megraktuk hideg élelemmel, megpakoltuk a gyomrunkat, majd – elsőként – megkerestem a medencét, és megmerültem. Egy hatalmas mesterséges tóban oldódtam fel – majdnem 200 méter hosszú volt. Elég furcsának találtam, hogy milyen okból rekesztettek itt ilyen nagy tavat (a kukorica táblák mellett), ami ráadásul ennyire közkedvelt… Mindenféle magas fák szegélyezték. Megérkeztek a többiek is, és csaknem mindenki „lebegett egy sort” a finom víz tetején. Alig volt vendég, egy jókora vihar azonban ellenállhatatlanul igyekezett „beletaposni” az élménybe – morajlása vadvíz hangulatot kölcsönzött az úszkálásnak.

 

A rejtélyes vizek

Feltűnt egy furcsa fém móló, ami egy függőleges csőhöz kapcsolódott, a parton pedig a móló közelében egy faoszlopos, masszív kerítés határolt egy bokros területet. Végül barátaim hívtak oda: – Itt van a tengerszem! Kikerekedett a szemem, a kitett, háromnyelvű tábla olvasatán. A kerítés mögött egy – állítólag – 60 méter átmérőjű karsztvíz-tó ásítozott a bokrok között! A közepére vezető járda most – le volt zárva. Artézi rendszerű vízfelbukkanás – írták. A tó tulajdonképpen egy kráter, ami a Sajó kavicsrétege alatti agyag és márgás rétegekbe mélyült 38 méter mélyen, s lent pedig egy 33×55 méteres terem található. Természetes télen nem fagy be, és jelentős ásványtartalma van. Ez a tó valóban egy csoda! – Nád Béla kolléga után.

Már érthető volt a móló a csővel – a tavat és a medencéket ezzel a vízzel töltik fel, s régen malmot is hajtott. Egyébként csevice forrás is feltör a strandon.

Komoly feladat parancsolt ki a vízből: sört kellett beszerezni a vihar előtt. A fölénk érő felleg dübörgésétől már idegesen rendeltem a kis büféből. Műanyag pohárral tudtak kiszolgálni – ráadásul kettőre volt „szükség”. Azért az első cseppek közt sikerült áttotyognom az akadálypályán – 150 métert a házig. Kifújtam magam, de nem követett senki. Az eső viszont elkezdett langyosan esni, én pedig azt gondoltam, hogy a többiek már nem próbáltak meg eljutni a házig, így a vihar alatt egyedül sörözhetek..! De megjöttek szerencsére – közben emelték poharukat.

Alig telepedtünk le, már kapkodtuk be a textileket a drótokról, néhány pillanat múlva már alig lehetett ellátni a legközelebbi házikóig. Masszív vízfüggöny csapott le ránk – nagyon élveztük. (Aztán a pocsolyák miatt cipőben alig lehetett eljutni a toalettekig.) Vidám zuhanyozó-stafétabot váltással egybekötött cseverészéssel nyúltunk bele az éjszakába.

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (2. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Divénytől Rimaszombat, Kurinc fürdőig

 

Ősi „fotós-ösztön” ébresztett fél hét körül. Minden esélyét meg kell adni egy párafoszlányokkal kidíszített kora reggeli fotósorozatnak, amely nem kevésbé lehet különleges itt, a Rózsaszállási-tó mellett! Hogy szerencsém volt-e? Az első fotón a felhős égből egy napfénypászma ébresztette a várromot. Aztán csak visszafeküdni volt érdemes – rögtön beborult. Amikor egy óra múlva – kibújva a sátrakból – köszöntöttük egymást, az esőt is felébresztettük… A ponyva alatt elköltött reggeli után elsiettünk kávézni – mert a felhőzet ragaszkodónak bizonyult -, és csak az élvezetes kávészünetet követően tudtuk lassan lebontani a sátrakat.

 

Izgága őrző-védők

A program egyértelmű volt: Divény történelmi építményeit és gólyáit teljes egészében mára hagytuk, így visszapedáloztunk. Indulásunkkor a borulatnak már nyoma sem maradt…

Álmos vasárnap reggel fogadott a faluban, alig lézengett valaki az utcákon. A Balassa-várkastély kinyitására még fél órát kellett volna várnunk – kapujában tipikus vöröscsillagos SNP (Szlovák nemzeti felkelés)-tábla látható. (A szlovákok is barátként várták a szláv szovjeteket 1945-ben, habár a felkelés jelentőségének, jellegének megítélése máig megosztott.) A várrom meglátogatása lett a következő cél – szerencsére felfedeztük a felvezető turistajelzést, amely az erődített templom melletti zugba vezetett. Egy borozó réteges kövekből és fából ügyesen kiépített kiülőjét találtuk. Igazán jó helyre tették – bár vasárnap délelőtt miért is üzemelne! Kettéváltunk, hogy a felpakolt kerékpárok felügyelet mellett maradjanak, és az első „osztag” felsétált. Távollétükben észrevettem, hogy a biciklilerakó tulajdonképpen egy „sárkány” egy girbegurba rönkből és kőlemezekből. Naná, hogy nem tudtam nyugodtan ülni, így átsiettem és körüljártam a templomot – a négy saroktornyos kerítőfalon belül. A fal belül nem mutatott többet, mint kívülről. 1657 után épülhetett, mivel a templom akkorra lett kész – azóta csak bővítették. A mise véget ért.

Divényt már 1222-ben templomos helyként jegyezték, s először a Kacsics és a Tomaj nemzetségek birtoka volt. Mint korábban olvashatták, sorrendben a Losonczyak, a Balassák majd pedig 1945-ig a Zichyek voltak kegyurai. Míg a többiek fent bóklásztak, mi lent – felfedeztük, hogy a fantáziadús borozónak volt fentebb is egy szintje, sőt gyerekjátszótere is.

 

Elsőként a boltozatokat!

– Menjetek, Karesz ne tud betelni a várrommal… – jöttek leváltani a lányok – nagyon klassz! Nem kellett bennünket nógatni – elindultunk, viszont a várhegy nyergében található temetőkápolnánál máris le kellett fékeznem. Az irodalom szerint körülötte Zichy-sírok találhatók, ám az említettek feliratait nagy izgalmamban nem találtam, és vegyesen – nem régi – szlovák és magyar neveket olvashattam a sírköveken.

Attila után vetettem magam, aki az egykori kapu falszorosán át már belépett a várba. Most érzékelhettük először az erődítmény méreteit – a meredek, erdős várhegy eddig ezt jól elrejtette. Ezen a várromon is dolgoznak – szerencsére az osztályozott kőanyag, az állványok és a meszes kádak csak közelről rontják az összképet. Úgy láttuk, hogy a boltozatokat elsőként javítják ki.

Karesz átszellemülve jött elénk: – Van vagy három szint, és a kilátással nem lehet betelni..!

Strassaldo és Leslie császári hadvezérek nem végeztek nagyon alapos munkát – sok fal maradt állva. Először a földszinti és a pince-helységekben néztünk körbe majd kaptunk egy „fülest”, hogy honnan induljunk feljebb, mert nem volt olyan egyszerű. Közben kiderült, hogy eleve egy szint még volt lentebb is, de többnyire el voltak ásva-tömődve… Egyre föntebbről láthattuk a tavat és Divényt – beláttunk a templomudvarra is. Jó zegzugos a vár!

Fokozódó melegben ereszkedtünk alá. A többiek közben belakták a kiülőt, s késő délelőtti sörért, jégkrémért mi is elugrottunk. Ennyi élmény és látnivaló után már én is könnyen lemondtam a reneszánsz várkastélyról.

 

A gólyás kastély

Jó iramban hagytuk magunk mögött Divényt és a tavat nyugati irányból kísérve Rózsaszállásra (Ruziná) érkeztünk. A szép fekvésű települést 1899-ig Rózsa-Lehotának hívták és lakosai a közelében feltárt magnezit miatt sokan álltak bányásznak. A bánya 1950-ben bezárt. Ruzsinát elhagyva hosszú lejtőn száguldottunk alá – közben mindenki látta a rendőrök által közrefogott Zsigulis fatolvajokat.… Becsatlakoztunk a 2664-es útba és a derekasra erősödött melegben felpedáloztunk Patakalja (Pedrecany) meredélyén. Itt ellenben 1956-tól termeltek ki megnezitet – 40 éven át. A kitermelés helyén érdekes „tengerszem-tó” alakult ki. Bizony, bányavidéken jártunk: a völgy túloldalán Lónyabánya terült el.

Éppen feltűnt, hogy húsz perce nem láttunk kulturális látnivalót, amikor egy gólyafészekkel koronázott hatalmas épület tűnt fel a fák mögött. Nahát, nem készülök fel, mégis belefutunk! Az bizony a reneszánsz alapokon nyugvó, eklektikus Balassa-kastély volt! „Ki is sodródtunk” mindannyian a kapu elé, aztán mindenki igyekezett a vaskerítésen át lefényképezni az elegáns épületet, amelynek egykor hatalmas négyszögletű tornya volt, de elpusztult. Jobb kéményén három „felnőtt” gólya tollászkodott. A negyedik viszont a másik oldalon álló kéményen álldogált, mintha a repülni nem tudókat akarta volna egy kis szárnypróbálgatásra bírni…

Pihenő után lesurrantunk a vasúti sínek mellé, át a patakon és kitekertünk kelet felé a 16-os útra. Nem finnyáskodhattunk, ha nem akartunk kerülőket. A kapóra jött a Shell kúttól – ahol fújhattunk a kerekekbe – ismét láthattuk a csodás gácsi kastély sziluettjét és a már ismerős hegyeket. A rimaszombat-közeli kurinci (Kurinec) kemping volt aznapi célunk, tervezett utunk pedig Poltáron és Osgyánon (Ožďany) át vetett.

 

Végig az agyag útján…

A kálnói leágazóig csupán a közeli Losonc (Lucenec) kimagasodó épületei és az árokban fekvő hatalmas, felpüffedt szarvas teteme szolgáltattak látnivalót. Fellélegeztünk, amint a kisforgalmú országútra értünk. Alig hagytuk el Losoncnagyfalut, amikor a jobb oldalon egy nagy tó víztükrét pillantottuk meg. – Milyen üde látvány! – gondolhatták az elől pedálozók is mindaddig, míg továbbhaladva a távoli víztükör táblákra nem esett szét… Kiderült, hogy a kálnói napkollektor-telep paneljai csapták be a szemünket.

Néhány hepe és hupa után beértünk az Ipoly-menti Kálnóra (Kalinovo). Kálnó első történelmi említése a 13. századból való, s ebből a korból származik mai evangélikus temploma is, ám a 19. században elvesztette eredeti stílusjegyeit az átépítése után. A környéken számos savanyúvíz forrás van. Borovszky Samu beszámolójában két agyagpipa-gyárat említ, mi pedig egy nagy üzemmel találkoztunk a településen, amiről később kiderült, hogy kerámiaüzem. A két kilométerre mélyített agyagbánya helyén kis „tengerszem” csillog.

A közel vízszintes, zöld dombok és erdők övezte országutat vasúti töltés kísérte, majd nemsokára Ipolyberzence (Breznicka) templomtornya jelentkezett. Beértünk Berzencére. Nem tudom, hogy mindenütt tilos-e az előzés a településeken, de biciklikaravánunk csinos kocsisort gyarapított magamögé, miközben a központba gurultunk lefelé. Kálnóhoz hasonlóan a statisztikák nagyon kevés magyar lakost jegyeznek, míg 1910-ben még jelentős magyar kisebbség élt itt. A helyi agyagokra Berzencén is téglagyárat építettek.

Lemaradtam, mert fényképeztem, de a faluközpontban „befékezett” a társaság. De Attila árnyékra vetődött: a pizzéria zárva volt… Pedig már úgy ettünk volna!

Az erőre kapott melegben Ipolyszele (Zelené) után boldogan szálltunk le a nyeregből a poltári öreg híd apropójából. A háromnyílású rusztikus kőhidat Török hídnak hívják, de az 1554-1593 között, török hódítók építette hidat a 19. században újrarakták. Napjainkban már modern betonhíd bonyolítja a közúti forgalmat.

A klasszicista evangélikus templom adta magát a pihenőhöz, mivel – kora délután lévén – kevéske árnyékot mégiscsak vetett a lépcsőire. El is terültünk egy kis időre. 1791-ben épült egy 15. századi templom felhasználásával. Én temetkezési kápolnának hittem…

A hídra látszólag figyelnek, hiszen látványosság – mellvédjén muskátlik tarkállanak -, de nekem nem tűnt makulátlannak a híd állapota… Ezt az Ipoly vízszintjéből is „megvizsgáltam”…

 

Ebéd a lakótelepen

Poltár „bevétele” nem volt egyszerű. Rögtön az elején a rosszabbik irányt választottuk – jobbra – és a lakótelep-széli, félig-meddig rozsdaövezetben kerestünk éttermet. Közben kiderült, hogy létezik olyan, de két nagy körbe került. Ebből én tettem a nagyobbat, miután jó megérzéssel a városka történelmi magja felé kerültem, de engem már nem követett a társaság. Tízemeletes blokkházak között végül meglett túránk szocreál vendéglője – egy fák ölelte szolgáltatóház első emeletén. A teraszon kerékpárjaink fölött választottunk asztalokat, hogy legalább lássuk, kinek tetszik meg a bicaj… Olyan kis víznyomás volt a mosdó csapjában, hogy alig tudtunk néhány kulacsot megtölteni!

Poltár után hosszan loholt velünk egy kis kutya, miután a szőlőültetvényes dimbes-dombos szakaszon mindig behozta lemaradását felfelé, majd rövid lábaival elmaradt. Még Poltár előtt megterveztük a Cserepes–Osgyán–Rimaszombat-Kurinec útvonalat, ám a nap során kiment a fejünkből.  Sajnos a GPS szlovák nevekkel dolgozott, és ez is probléma volt. Eljött – már megint csak fazekassága, porcelánipara miatt kiemelt – Cserepes (Hrnčiarska Ves), de az elágazásnál hangoskodó cigánygyerekek elterelték a társaság figyelmét a táblákról. Lekanyarodás nélkül hajtottunk tovább, bár én megálltam lefotózni a különös tornyú templomot. Hát, igen, a 17. században épült!

Lemaradva pedáloztam a többiek után a hosszan elnyúló Cserepesen, amikor az útszélén – jóval előttem – egy szőke, meztelen lányt pillantottam meg. Szinte világított. Nem hittem a szememnek. A magas, 15-16 év körüli, egészen nyugodtan álló lány mellett egy idős férfi állt – ruhában -, aki épp, csak próbálta takarni az egyik karjával. Épp odaértem volna, amikor az öreg mordult valamit szlovákul, valószínűleg azt, hogy ne bámuljak. Hát azon már túl voltam…

Nekem ezután nemcsak a borult ég miatt volt rossz megérzésem, így elővettem a térképemet, s kiderült az elmulasztott letérés. Bár csak néhány kilométerrel mentünk túl a falun, az előörs azt válaszolta, nem fordulunk vissza, erre is odaérünk a kempingbe. (Csak ők már elfelejtették Osgyánt, ahol hatalmas kastély várta, hogy megmutathassa magát nekünk.) Utunk nagyon szép erdős-dombos vidéken haladt ismét napsütésben, majd egy kellemetlenül magas dombot megmászva lezúdultunk Rimaráhóra (Hrachovo – de borzasztó…), a Rima völgyébe.

A nap állásához mérten kellemes iramban közeledtünk Rimaszombat felé, így Bakostöréken (Velké Teriakovke) rövid egyeztetés után leváltam a csapatról, hogy egy osgyáni kastélylátogatást még beletuszkoljak a napba. Az idő rövidsége miatt a falu malomépületét és templomát sem kerestem meg, de a nap neheze ezután jött.

 

A világvégétől is messzebb

Nem túl részletes közúti térképemen kiválasztottam a két forgalmasabb országút derékszögét kiküszöbölő rövidítő utat. (A többiekhez képest kb. 15 kilométert tettem a napi etaphoz.) Sajnos a térképemre rá sem fért „Krásna” kistelepülés, amelybe letértem jobbra – abban a hitben, hogy a rövidítő út ott indul. Két szlováktól akartam mielőbb megtudni, hogy jól gondolom-e, de természetesen semmilyen más nyelven nem beszéltek. Tíz egész perc idegtépő faggatózás után feladtam a dolgot, és tovább haladtam Rimaszombat felé a 72-esen, majd ezután találtam rá a kinézett útra. Nagyon tapostam neki, mert szerettem volna valamit behozni az elfecsérelt időből. Nemsokára beértem Kruzsnóba, a világ végére. (Ekkor fogyott el a vizem.) Kérdeztem ott szerelőt, öregasszonyt, fiatal srácot, s mindig fél kilométerrel jutottam tovább. Aztán a „szétbombázott” TSZ-hez értem ki a dombtetőkre, és az egykori köves út, sokkal rosszabb, fátlan maradékán amortizáltam tovább magamat. Az összes úthibát élénken kirajzolták a nem túl régi eső pocsolyái. Csak kóbor kutyák feltűnésétől féltem, de csak egy-egy víkendház bukkant fel néha.

Porzó légcsővel, értem föl – öklömnyi köveken döcögve, egy nagyobb napkollektor-telepet is elhagyva – egy kíméletlen kaptató tetejére. A 16-os útnál voltam végre – a Luzenszky Henrik és felesége állíttatta kereszt előtt kombájnok sora vonult el. Csak remélni tudtam, hogy közel lehet Osgyán, és nem csalódtam, mert tábla jelezte. Viszont meredek szerpentin következett. Ereszkedés közben nagyot néztem, amikor a szomszéd domboldalban egy beton viaduktot pillantottam meg: az az osgyáni kerülőút objektuma volt.

A féket markolva nagyon figyeltem, nehogy egy méterrel is lejjebb ereszkedjek a kelleténél, mert kezdett hosszú lenni az aznapi történet. Éppen feltárult a kisváros és két templomtornya, amikor jobbra megláttam a kastélypark erdejét és egy nagy épület tetejét. Néhány ház előtt elgurulva, a nyitva álló kerítés előtt álltam. Fogtam magam, és betoltam a biciklit az elvadult, erdős területre. A kaputól távol, biztonságosnak hitt helyen hagytam hátra elindultam az épület felderítésére. A vakolatlan, terméskő falazatú kastélyon zsindelytetőt látni, de az ablaknyílások lehangolóan sötétek voltak…

 

A faluközponthoz képest 80 méter magas dombon álló kastély egy 13. századi kerek sarokbástyás vár 16. századi átépítésével született. A cseh huszitákat Mátyás király verte ki a várból, de a várkastély az 1604-es osgyáni csatával híresült el, a Bocskai-felkelés idején. Abban az évben foglalták el a hajdúk, akiknek élén aztán Németi Balázs védte a várkastélyt a hírhedt, albán származású Giorgio Basta zsoldosvezér ellen. Sajnos egy rossz kirohanást közben elfogták, vallatták (sikertelenül), majd kivégezték. Állítólag nem adta olcsón az életét: összekötözött kézzel kiragadta a pallost a hóhér kezéből és több zsoldost lekaszabolt, míg végeztek vele.

A várkastély az ostrom közben erősen sérült. „Megúszta” a Lipót-féle felrobbantást, majd új tulajdonosai kényelmes úri lakhelyet alakítottak ki az erődítményből. Utolsóként a Luzsénszkyak lakták, aki nemcsak empire stílusú sírboltot építtettek és angol parkot telepítettek a várkastély köré, de műkincsgyűjteményüket is itt őrizték.

A két háború között apácák éltek itt – nekik sírjaik is vannak. 1944-ben éppen a kastély fölött ásták be magukat a németek, így az épületet komoly belövések érték, s a berendezés is megsemmisült, eltűnt. Az 1950-es években gyors állagmegóvó javításokkal kerülték el a romba dőlését, de csak a 80-as években folytatták. Akkoriban tervezgették az üdülőként, szállodaként történő kihasználását, de csak tervek – és jövő-menő tulajdonosok – követték azóta is egymást.

Én is a kastély végóráiról tudok beszámolni. Az invazív japán keserűfűvel benőtt udvarra néző boltívek jó része életveszélyesen megroggyant, de sok helyen az épület belsejében is leomlottak boltozatok, s néhol a tető is beszakadt. Állítólag 2003-ban új tetőt kapott. Rettenetes, hogy egy ekkora történelmi épület…

Beszédet hallottam a kapu felől. – Helló! – köszöntem rá a roma párra. – Osgyániak vagytok? – Igen! – mondták meglepetten, de magyarul. – Épp erre jártunk… – lódították.

Néhány felvétel után siettem vissza a biciklimhez, s már tudtam, hová köszönök be vizet kérni: érkezésemkor, a kapuval szembeni portán magyar beszédet hallottam. Be is köszöntem, és míg az öreg bement vízért (őt küldték) a petpalackommal elbeszélgettem a családdal – rólunk és a túránkról. Mikor a vizet megkaptam, egy húzásra megittam a másfél litert. Szegény öreg, mehetett be újra! – Mi is laktunk a kastélyban. – mondta közben az idős asszony.

Nem is ment olyan rosszul felfelé a szerpentin – a siker feledtette a fáradtságot. Aztán Rimaszombat felé rágurultam a 16-osra és az osgyániak útbaigazítása után szépen kikerültem a belvárost és Kurinc (Kurinec), a fürdőhely és kemping felé hajtottam. Annak ellenére, hogy a városvége-táblától kerékpárúton tekerhettem, már majd’ leszédültem a nyeregből. A többiek már másfél órája áztatták magukat valamelyik medencében, én meg hideg izzadságban úsztam.

Megérkeztem a víkendházak között, és már be voltam „jelentve”: – Menjen. – legyintett a recepciós fiatalasszony, amint magyarázkodni kezdtem. Rátaláltam a sátrakra egy sáros sarokban, átvedlettem fecskébe, és siettem a medencék felé. Őket kerestem, bár a medencékben már nem volt senki. Végre megláttam őket, amint a víztározó tó felől jöttek. – Már nem lehet bemenni a medencékbe… – tették hozzá sajnálkozva találkozásunk után. – Nekünk is ki kellett jönnünk, nem sokat fürödhettünk. Maradt a tó…

– Ez nem állapot! – gondoltam megzuhanva. Kimentem a fürdőstégre és bedobtam magam. Egy csoda volt… Az viszont igazi szerencsétlenség, hogy ismét buli volt hajnalig a közelben…

Harsáczki György

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (1. rész)

Alsósztregovától–Eszkárosig 2017.

 

Alsósztregovától Divényig

 

Bizony, 12 hónapon keresztül vártunk felvidéki túránkat, a következő – egyelőre befejezőnek tekintett – szakaszát. Olyan nagy élmény volt a tavalyi, hogy már télen szóvá tettük: még fél év… 2016 július elején Rajkától Alsósztregováig tekertünk hatan bicajunkon a sátrunk-táborunk stílusban, s bár eleinte vadkempingezést is terveztünk, csupán egyszer nem tudtunk kempingben éjszakázni. Az étkezések még jobbára hagyományos, turistás hozom-eszem piknikekben zajlottak, de egy-egy ebéd alkalmával már vendéglőasztal mellett vertük el az éhünket. Az idén jóval kevesebb időm maradt látnivalókat keresgélni, bár azok palettája szélesebb lett. A recumbensek tulajdonosai ellenben a „simább” (forgalomszegényebb) utak mellett kardoskodtak a kényesebb fekvőkerékpárok miatt, s már az első kilométerek irányának kiválasztása is csak néhány nappal korábban történt meg. Érdemes tudni, hogy a forgalom általában nem függ az út fontossági besorolásától…

Az idén heten álltunk készen a nagy kalandra. Ismét július elejét tűztük ki az indulásra, s – hála Istennek – barátainknak ismét sikerült egy teherautót szervezniük az olajozott kijutáshoz – egészen Alsósztregovára. A fővárosban öt kerékpár került a platóra, ám egy kilométeren belül „lefeküdt” mind. A fékem valószínűleg ekkor hangolódott el… Kismaroson még négy kerékkel nőtt az ármáda. Az idén is Jó Palóc sörrel édesítettük meg az indulás perceit – no meg a következő egy órát…

 

Bégetők a dombokon

Tavalyi utolsó előtti napunk kellemes állomásánál, a kisvendéglő előtt álltunk meg Alsósztregován. Ki-ki felpakolta a külön utaztatott táskáit, és ittunk, haraptunk valamit. No ekkor lettem igen „pipa”, mivel – többek között – a fékeimet is beállíttattam otthon „jó” pénzért, s a két első „pofa” úgy fogta a kerekemet, mint a satu. Béla barátunk segített a kellemetlen helyzeten – köszönet érte. Mégis lassan indult be a „karaván” az Aquatermal fürdő felé, mivel – felváltva – mindenkinek akadt megállnivalója az első két kilométer alatt: egy lelógó heveder, egy lötyögő sárhányó, egy egészségügyi pauza. 20 perccel később azonban a második kilométerbe „léphettünk” – közben rápillantottam a tavaly megismert Madách-kápolnára, amely szerényebb, a szerénynél.

Gyorsan kiértünk a 75-ös országút kereszteződésébe, és nekirugaszkodtunk. Szerencsére „sikeres” volt a gácsi „lobbi”, mivel Gács (Halic) kastélyáról készült szétküldött fotók után nem lehetett a kihagyása mellett dönteni – a főút miatt. A forgalomra nem lehetett panaszunk – kicsi volt (míg a cumulusok nagyok) -, de a tavalyi könnyed Duna-parti bevezetés helyett markáns dombvidéki pályán kezdtünk… Erdők, ligetek tanyák, bégető birkák, le és föl – kezdtük nagyon belemelegedni az első 16 kilométerbe. Átrobogtunk Érújfalun és Nagylibercsén, majd a többszörös kaptató szétzilálta a mezőnyt. Felérve féleálltam, s egy alkalmas pontról élveztem az erdős-dombos kilátást Losonc felé. Éppen megpillantottam északabbra a gácsi kastély jellegzetes formáit, amikor biciklisek süvítettek le az úton – kettő, négy, hat..! Így lettem utolsó… Gácsligeten átsüvítve, már jött is a bekötőút, és a méltatlankodók is meggyőződtek a cél jogosultságáról. Elő is kapták a képrögzítőiket.

 

Menő volt a gácsi posztó!

Gács látványos kastélya nem véletlenül koronázza a kisváros fölé emelkedő dombot: helyén a 13. században épített Losonczy-vár állt, amelyet Csák Máté, Jiskra és Mátyás király is ostromolt. A birtok örököse, Losonczy Anna Forgách Zsigmondhoz ment nőül, így a Forgách-ok tulajdonába került, Forgách Simon pedig 1612-ben hat saroktornyos várkastély építtetett a romos erődítmény helyére. Mivel behódolt a kurucoknak, a császáriak – nem meglepetés, ugye – felégették a szabadságharc leverése után. Ennek ellenére 1792-re már kiépített főúri lakhelyként nézett le a posztógyártásáról híressé vált a városkába.

Bár a gácsi posztó nem volt a legfinomabb minőségű – leginkább a hadsereg ruházatához rendelték – Podmaniczky Frigyes mégis lejegyezte, amikor Pest-Budán ő viselt először gácsi posztóból készült frakkot…

No, de álljunk csak meg a történelemben, hiszen kitikkadva érkeztünk meg Gácsra, így kofola- és sörszünetet szavaztunk meg, és egy sörcégéres szimpla ház fakapuján betoltuk a bicikliket. Egyedül én idegeskedtem, hogy nehogy valami korai záróra miatt lemaradjunk a kastélylátogatásról. A söröző udvarán aztán nagyot néztünk, mivel a jótékony árnyékfoltok mellett több és többféle „kiülő” közül választhattunk és az árak is nagyon szolidak voltak. Ismét „nyeregben” éreztük magunkat – már-már ott volt a tavalyi fíling!

Éppen ideje volt már eldönteni, merre keressünk kempinget éjszakára. Sajnos a tavalyi tapasztalatok azt mutatták, hogy azok fogyóban vannak… Néhány napja az a lehetőség is felmerült, hogy szégyenszemre azonnal egy városi panzióban fogunk megszállni, de szerencsére a feltételezett nyomvonalunktól valamivel északabbra akadt néhány. Sőt, mi több, kiváló helyeknek tűntek – az egyik közelében várrom, kastély és tó is találtatott…

 

Egy kivételezett kastély

Már kint tekeregtem a kastélydomb alatti parknál, amikor észrevettem a felújított zsinagógát. A stílusa leginkább szecessziós – 1890-ben szentelték fel -, Sticker Ede építette, a posztógyár akkori tulajdonosa. 1945 után szerencsére nem jutott sok hasonló épület sorsára – amelyeket lebontottak -, hanem hosszú, nem rendeltetésszerinti használat után – 2009-től – az evangélikusok vásárolták meg. Homlokzatán a tízparancsolat táblái felett kereszt áll. A közeli kis parkban találjuk a világháborús emlékművet, amely zömében magyar neveket visel (a népesség nagyobb fele magyar volt akkoriban), ide néz a késő klasszicista stílusú robosztus katolikus templom, és innen indul út a kastélyhoz is. Bár az gesztenyefákkal szegélyezett út kicsit szerpentinezett is, erősen bele kellett állni a pedálba, hogy feljussunk.

A korábban elhanyagolt úri lakot (1990-ig szociális otthonként működött) kastélyt 2016-ra újították fel, s látszott, hogy a dombot egykor borító park maradékával is terveik vannak. 1820-30 körül különleges fenyőkkel és más – errefelé – ritka fafajtákkal ültették be a domb alatt is elnyújtózó parkot. Akkoriban a Forgách család híres volt növényszeretetéről, és szerették a sportot is. A park része volt egy tó is, mely a közeli Tugár-patakból kapta vizét.

Csontváry Kosztka Tivadar festőművész 1884-től tíz évig élt Gácson – patikusként dolgozott, s keresetéből „Motívumkereső” utazásait fedezte. A gácsi várkastélyt ábrázoló festményének előterében egy pálma- és egy banánfa is látható – nem véletlenül –, s néha ő is megmártózott az említett tóban.

A dísz-burkolókővel kirakott út utolsó szakasza egy kisebb falszoroson át ért fel a kastély elé. Ha jobban megnézte az ember, két egykori bástya alkothatta az alapjait… S ha nyár, akkor – persze – esküvő! A világoskékre pingált épület főkapuja előtt egy 1961-es hófehér veterán Skoda Felicia feszített – még üresen. Csak néhány nagyon elegáns pár ünnepelte magát kint – pár és a násznép bizonyosan a lovagteremben feszengett…

 

Praha egy köpésre…

A barokk pompát gondosan helyreállították – öt évig dolgoztak rajta. Új tulajdonosai luxusszállodát alakíttattak ki benne. Nemcsak messziről villog a „palota”, de közelről is: a nyílászárók korhűek, a homlokzaton aranyozás látszik és a kapu felett ékes óra jár. Belül értékes korai reneszánsz freskókat tártak fel, amelyek királyainkat ábrázolják I. Istvántól II. Habsburg Ferdinándig. Ezek a legnagyobb falfestmények Szlovákia területén. A legnagyobb „durranás” az, hogy 4-es metró stílusban lefedték a belső udvart, amelyet sajnos nem láthattunk.

Mielőtt körbejártuk volna, már láttuk a közeli Gácsfalu felett és a keleti hegyek előterében imbolygó esőterhes fellegeket. A falak tövében megkerültük ugyan, de csak a tornyonként 2-2 régi ágyúlőrése, és néhány barokkos erkély volt érdekes.

Óvatosan legurultunk a hegyről, s szerettem volna megtalálni a híres posztógyár épületeit, de rövid keringés után feladtam, és nem sikerült a kitett várostérképen sem felfedezni. Ekkor szerencsére megpillantottam az önkormányzati hivatal mellett álló, Gács hírességeinek emlékoszlopát: Csontváry és Hana Ponicka írónő neve díszlett rajta.

Gácsfalu (Stará Halic) felé iramodtunk, de egy „Praha” táblába botlottunk. Nem hittük volna, hogy ilyen közel van a cseh főváros (hehe), ezért megszólítottam egy idős férfit az elágazásban: Dobrüj! Sztara Halics, Ógács? – és mutattam. Gondoltam, ha tud magyarul, meg fog szólalni, és úgy volt. Kicsit nehézkesen – talán maga is csodálkozott, hogy magyarul beszélt – de említette a Forgách-kápolnát is, és megerősítette, hogy Divény (Divín) is arra van. A kiválaszott kempingünk. Itt volt a temető is, ahol még áll a Forgách-kápolna.

Lemaradva (mint mindig) tekertem át a közeli Gácsfaluba, az egykor vizenyős rétek mellett. Már-már utólértem a többieket, amikor nem tudtam fel nem ismerni a fazsindelyes, 14. században felszentelt, gótikus templomot, ahol szintén családi ünnepi esemény folyt. Ó, legalább ne takarták volna el az út felől a fák és az autók! Az 1673-ban ácsolt, reneszánsz fa harangtorony már nem is látszott! Nekem meg csak-csak menni kellett – így is rám vártak.

 

Kóstoló a hegyvidékből

Az egzotikusan furcsa nevű Tugár (Tuhár) falucska felé indultunk, észak felé – be a hegyek közé. A már korábban észlelt borulat összesűrűsödött, és a borulat miatt a még mindig jól látható gácsi kastély sziluetté sötétedett…  Ahogy hevesen rákezdett a zápor, gyorsan meg is álltam – Attilával egyetemben -, és sűrűbb lombú fát kerestem. Mindketten éreztük, hogy nincs súlya az esőnek – mire barátom ponyvája alá behúztuk magunkat, el is állt. A többieket már napsütésben értük utol az gőzölgő aszfalton.

A völgy alig emelkedett, így kényelmesen tekertük végig a 9-10 kilométert az erdő alatt. A falu előtt egy andezit agglomerátum sziklába mélyített Madonna szobrocska állított meg minket – egy fotóra. Tugár hangulatos kis hegyi falucska, valamikor szénégetők alapították, s a Losonczyak birtokolták. A határában régen nemes- és színes fémérceket is bányásztak. A falu végén egy rövid emelkedő után 405 méter magasan találtuk magunkat – a Janovec-nyeregben.

Ekkor elengedtük a fékeket és száguldottunk lefelé immáron végcélunk felé Divénybe. Engem kissé zavar, ha túlságosan fütyül a szél a fülem mellett, így jó lehetőséget láttam a fékezésre, amikor Divény várfalai előbukkantak a fák között! Ahogy közeledtem, alig tudtam az aszfalton tartani a szemem, inkább a várat bámultam volna. Csak a faluban értem utol barátaimat, akik láthatólag elbizonytalanodtak, majd megálltak – az utcán jövő-menő emberek háromnegyede roma volt. Megkönnyebbültünk, mert nem zavartak bennünket, így lejjebb ereszkedtünk a faluközpont felé, a völgybe. Divény egykor jelentős magyar kisebbségű falu volt, ám mára csupán száz magyar jut 2066 fős lakosságára.

 

Balassi a nehézfiú

Láttuk azt is, hogy Divény nemcsak egy várrommal gazdagabb, hanem egy komoly kerítőfalas templomot is adott neki a történelem. A vár – mint Gács és a környék is – a Losonczy család birtoka volt – ők építették a 13. század végén a Várhegyen, amelyen a 11. századig egy erődített avar-szláv település állt. 1559 körül a törököktől tartva megerősítettek, de mégis elfoglalták. 1593 után a Balassákra szállt. 1666-ban Wesselényi Ferenc nádor foglalta el a várat, és annak urát, Balassa Imrét bebörtönöztette. Balassa ugyanis nem tisztelte túlságosan mások magánvagyonát és fosztogatott, garázdálkodott. Egy évvel később kiengedték börtönéből, de várába már nem mehetett vissza. Ellenben megengedték neki, hogy a vár alatt várkastélyt építsen magának, amely 1670-re el is készült.

Nna, most előreszaladtam a történettel, mert csak a faluközpont után értünk a vár alatti sík területre, ahol elkerekedett szemmel azonosítottam a már említett reneszánsz várkastélyt. Imre úrhoz visszatérve: kutyából viszont nem lett szalonna – Imre úr „visszaesett”, csellel később még a várát is elfoglalta, így aztán 1679-ben egy császári csapat ismét megostromolta és lerombolta a várat. (Ekkor még nem tudtuk, hogy milyen sok hadianyag szükségeltetett hozzá…) Azóta kísértetlakhely – és a Zichy család birtoka.

Mivel késő délutánra járt, holnapra halasztottuk a várlátogatást, és követtük tovább a kempinghez vezető táblákat. Ki a faluból, el egy gabonamező mellett, és a mi(!) turistaparadicsomunkba érkeztünk. A tekintélyes méretű duzzasztott fürdőtavat erdős hegyek vették körül, s partján kiülős sörözők, gyorsétkezdék, napernyők és nyugágyak sorakoztak… A Rózsaszállási-tónak még viharjelző tornya is volt! Visszatekintve a vár romjai sejtelmesen kirajzolódtak a magasabb hegyek előterében…

 

A lejtős kempingre apartmann-házak néztek, ám a hegyekkel ellentétben a terület nem „dúskált” fában – a kilátás kárpótolt ebből valamennyit. Szétszóródva megebédeltünk, sátrat állítottunk – valaki még mosott is, míg ki nem borította a mosóporját -, aztán legtöbbünk a testének megmártóztatásával emelte a tó sótartalmát… A naplemente közeli langyos levegő a part füvén „megágyazott” a tökéletes lazításnak. Nekem ehhez már csak egy sör hiányzott volna, de ehhez el kellett tíz méternyit távolodni a víztől… Kár, hogy a nyugalmat felváltó disco egészen hajnalig igyekezett bennünket is szórakoztatni…

Az egykori tervek alapján – ideológiai okokból…

Új épületekkel gazdagodik a Budavári Palota!

 

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek...

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek…

Már a 2016-ban megjelent, a Budavári Palota 1944 utáni pusztulásáról szóló cikkem előtt, 2014-ben szárnyra kaptak azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy a Miniszterelnökséget és a minisztériumokat a Budavári Palota szárnyaiba és a Szent György térre költöztetik. Mivel az Országos Széchenyi Könyvtárban tevékenykedtem, és annak elköltöztetése is felmerült, már érzékeltem a feladat nagy méreteit.

Már azt megelőzően is feltűnt a királyi lakhely – és köztes tereinek – nagymértékű elhanyagoltsága és olcsó, igénytelen, szocialista-modern megoldásai. Ezek mellett az észrevételek mellett már hatalmasra nőtt a kontraszt egy kormányzati negyed szükségesen reprezentatív épületegyüttesének megjelenése és a mostani állapot között. A szocializmusban megmentett-helyreállított, és kulturális funkciót kapott épületek közelről elég lehangoló képet nyújtanak – csupán a modern billenőablakok kicserélése is óriási feladatnak tűnik! De akkor el is kezdődött a tervezés-szervezés, amit először a Várkert Bazár felújítása követett – kétszer adták át, 2014 áprilisában és augusztusában.

A Hauszmann Terv

A Nemzeti Hauszmann Tervet nemcsak a kormányzati negyed odaköltöztetésének feltételeinek biztosítására hozták létre, de azért is, hogy a Palota visszanyerjen valamennyit régi fényéből, valamint – megszüntetve a vár déli részének elzártságát – bekapcsolja a város turisztikai vérkeringésébe. Ezek helyszínei a Palotanegyed (a palotaszárnyak, köztes terek, Szent György tér stb), a Polgárváros (Dísz tér, Szentháromság tér, Erdélyi bástya, Bécsi kapu tér) és a Várhegy lejtői. Tény, hogy a vár 2014-ig egyáltalán nem volt turistabarát, s ezzel együtt nem túl sokan botladoztak a Palota körüli kritikán aluli minőségű macskaköveken, s még kevesebben tértek be a múzeumokba.

Természetes, hogy nem mindenki fogadta örömmel a Palotanegyed várható építkezéseit. A közvéleményezettek nagy hányada szerint a Miniszterelnökség és a minisztériumok helye jobb alant, a Parlament körül, és a Várnegyed lakosai is tarthatnak attól, hogy nagyobb lesz a forgalom és a mindennapi „felhajtás”. Megoszlottak a vélemények az újra felépítendő épületek történelmi értékét illetően. Budapest egykori főépítésze, Schneller Tamás minden szempontból válságos korszaknak ítélte meg a századforduló korát. Szerintem nem sok újraépíthető, reprezentatív épületből lehet válogatni…

 

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

Az újjáépítés

Első lépésként az 1736-ra felépült – és 1763-ra felszentelt – barokk stílusú karmelita kolostort – egykori várszínházat – alakították „alkalmasabbá” a Miniszerelnökség számára. A Dunára néző, hatalmas panorámaerkély sokak felháborodását váltotta ki, mivel műemléképületről van-volt szó – ezt nemsokára átadják.

A vár megújulásának első szakaszában újjáépítik a Királyi lovardát, a Főőrség épületét, a Csikós udvart, a Stöckl-lépcsőt és restaurálják a 70 nm-es Szent István termet. Ez utóbbi terem lesz az első enteriőr, melynek munkálatai során kiderül, sikerül-e megfelelő minőségű faburkolatokat, kárpitokat, kerámiákra felvitt királyportrékat készíteni.

2013-14-ben az első teraszon megépítették a vitatott mélygarázst – amely egy régi várfal áttörésével járt –, s aztán nem is emlékeztetett rá semmi – lefedték. Ennek födémje a háború előtt kialakított Palota út rámpájának szintje, amelyen keresztül egykor a Budavári palotába – sőt egyenesen az F épületbe is – fel lehetett menni járművel is.

Itt épül újjá az 1904-ben – a korábbi átalakításával – elkészült neobarokk(os) Királyi lovarda, előtte a Csikós udvar, felette az 1902–03-ban épült Főőrség épülete, s két térszínt összekötő, kecses Stöckl-lépcső(ház).

Felmerülhet a kérdés: miért éppen ezeket az épületeket? Mindkettő épület ideológiai alapon lett eltüntetve – mint annyi más is a volt szovjet-csatlós országokban. Egy ideje számos példája van már annak, hogy egy gondolati „áttöréssel” újraépítsenek 1945-ben, ill. utána pedig ideológiai okokból megsemmisült-megsemmisített építészeti remekeket, kincseket Európában. A drezdai, szinte porig bombázott, pompás barokk Frauenkirche 2005 óta eredeti pompájában áll, s sok „testvére” született újjá Oroszországban, Lengyelországban, Ukrajnában…

 

Ahogy építették – és ahogy bontották…

A Lovarda elődje, kocsiszínek és egyéb istállóépületek az 1850-es években épültek, a kiegyezéstől kezdve pedig egyenesen cél volt a vár erődítményjellegének megszüntetése.

A Lovarda épületének – s nem is nagyon látszott rajta – 60%-a sérült meg Budapest ostroma során. 1950-ben bontották le a Palotát övező középkori támfalrendszer visszaépítése miatt. A Főőrség épületét még 26 évig használták irodának, de 1971-ben mégis a lebontása mellett döntöttek. Ekkor a Stöckl-lépcsőt is lebontották.

Korábban szempont volt a Palotanegyed elszeparálása is, mivel a kommunista vezetés eleinte ott akart berendezkedni, s egyben védelmet nyújtani a „nagyoknak”. Emiatt számolták fel a vár nyugati oldal feljáróútját is, s zártak le más utakat. Az elvtársak majdnem lebontották az Oroszlános kaput is…

Az Oroszlános kaputól a Fehérvári kapuig elhúzódó épületsor elején a Teleki (vagy legutoljára: József főherceg) palota állt. 1944-ben több belövés érte a neobarokkos palotát, amelyet nem javítottak ki. A romeltakarítás ideje alatt ipari tanulók szállása volt, majd kiürítették. 1960-as években egy „izgalmas” esemény következett: „filmfelvétel céljából felgyújtották”, s ez után már csak jót tettek vele azzal, hogy felrobbantották és alapjaival együtt elkotorták. A „kialakított” rommező a többi lebontott épület hűlt helyével együtt egy kb. 500 méter városképi szakadást eredményezett a sok évszázados szakaszon – s máig úgy van…

 

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

Saját szemünkkel…

Talán a csúnya időnek köszönhető, de tavaly és az idén is télvíz idején jutott eszembe „utánanézni”, hogyan haladnak az építkezések. 2017-ben a Naphegyről készítettem néhány felvételt, de csak azt láttam, hogy visszabontották a felső terasz támfalát, s akkor még látszott, hogy a (Lovat fékező) csikós szobor is fent, a Hunyadi udvaron állt. Tudniillik, hogy a szobrot ifj. Vastagh György szobrászművész formálta meg az 1899-es világkiállításra – ahol fele ekkora mása nagydíjat nyert – és 1901-ben állították a Lovarda elé. A kis teret a köznyelv keresztelte Csikós udvarnak. A 1944-45-ben súlyosan sérült alkotást eltávolították, s 1982-ben került a Hunyadi udvar közepére, de nemsokára ismét a Lovarda elé kerül vissza!

Az idén egy januári hétvégén sétáltam el a Naphegy oldalába, ahonnan meglepődve és elégedetten láthattam, hogy a mind a három építmény előrehaldott állapotban van. A Királyi lovardára már a tetőszerkezet is felkerült, és a felborított hajótest formájú tetőn a bronz színű szellőzőablakok keretei is fel voltak szerelve. A Főőrségi épület vasbeton váza még jellegtelenül magasodott a Csikós udvar fölé, de a Stöckl-lépcső mintha egészen elkészült volna!

A Dózsa György tértől közelítve, látható lett a tetőszerkezet homlokzati része – mintha fémszerkezete lenne. A Fehérvári kapu felé sétáltam a járdán, s Karakas pasa tornyát elhagyva láthattam a többszintes szuper-mélygarázs bejáratát is, amely 2014-ben lett kész. Ez is a vár autószám-csökkentésére készült. Kiderül, elég lesz-e.

A fehérvári kapunál két érdekes emléktáblát láttam a várfalon: a bástyán díszlő (nem sokan ismerhetik) két táblából áll: az egyik a bástyát építő Kászim pasa méltatása – mely 1667-ben íródott -, a másik annak magyar fordítása. A várba vezető aszfaltjárda melletti pedig azt a helyet jelöli, ahol 1849. május 21-én sikeresen betörtek a honvédek a császáriak kezén lévő várba.

 

Lovak, múzeum, régészeti tér a felszín alatt

A Dísz tértől a Palotáig húzódó romkert, inkább lehangoló sivárság, amelyet még szomorúbbá tesz az, hogy hasznosításul-tartósításul bormúzeumot alakítottak ki a feltárt pincerendszerben, mely már tíz éve megnyílt. Felette a nagy semmi. Szerencsére születnek a tervek a méltó beépítésére – köztük az egyik például a Budavári Palota korábbi építési fázisaiban nyert – s azóta eltűnt, átalakított – homlokzatait mutatná be. Mikor és ki dönti már el – jól? Méltatlan itt ez a kopárság!

A parkolóból érkező lift kockájánál olvashattam a romterület dél-nyugati sarkán az alsó teraszon jól látható új épületek szerepeit. A Lovarda az egykor volt budai Spanyol lovasiskolai hagyományok felélesztésének keretében lovasbemutatók helyszíne lesz – bár az ehhez szükséges háttéristállók helyreállításáról nincs szó. „Most a cél egy lovas programokra is alkalmas multifunkcionális rendezvényterem, ami hasonlít a mai bécsi Hofreitschuléhoz…” – nyilatkozta L. Simon László 2015-ben a Metszet című építészeti lapban. A Főőrség épületének földszintjén étterem, az emeletén pedig a Magyar Királyi Testőrség történetét bemutató múzeum kapna helyet.

Az előbb említett lapban olvashattam, hogy középkori maradványokra építő „térszín alatti régészeti teret” hoznak létre az Oroszlános udvar alatt, amely északi irányban azon túl is elnyúlna, s bejárata a Főőrség épületének tövében lenne, az első teraszon. Ezen a területen állt a Zsigmond-palota, amelynek közelében felrobbant a lőporraktárban tárolt 800 tonna puskapor az 1686-os ostrom alatt. A palota „beledőlt” az északi nagy szárazárokba, s a régészek gazdag leletanyagra számítanak.

Mivel egykor is lakosztályok voltak benne, a kiürített F épület szállodának is alkalmas lehet (az udvar alatti szinten konferenciaközponttal), de a rekonstruált lakosztályok és a dísztermek mindenképpen látogathatók lesznek – tette hozzá a Hauszmann terv egyik építésze. – Jól kell funkciót választani…

Az építkezés a Hunyadi udvartól alig látható, de az F épület (köz)liftjéhez vezető folyosó ablakaiból remekül lehet látni (és fényképezni is) az építkezést. Várjuk az átadást! Én örülök, hogy az 50-70 évvel ezelőtt megcsonkított, megcsúfolt Budavári Palota és környezetének megjelenése méltóbb lesz eredeti szerepéhez.

Harsáczki György